8. Fejezet

Az utolsó hiba

Abban a pillanatban, hogy Marcel visszatért, Hayley sietősen lépett oda hozzá és Klaushoz. Vettem egy mély levegőt, majd én is követtem, hogy még véletlenül se maradjak le a fejleményekről, bármennyire is ki voltam merülve.

  – Ellenőriztük a területet és valóban elment – szólt Marcel csípőre tett kézzel. Nyilvánvalóan Mikaelről beszélt. Klaus egy pillanatra lesütötte a szemét, látszott rajta, hogy mondani készül valamit, de mintha nehezére esett volna.

  – Értékelem a támogatásodat – mondta végül, mire Marcel szélesen elvigyorodott. Az arckifejezésének látványa engem is mosolygásra késztetett, de képtelen voltam megfeledkezni arról, mennyire nem illik most a pillanathoz, hogy bármit is mulatságosnak találjunk.

  – Hé, ha meghalsz, én is meghalok – tárta szét a karját, majd hirtelen vetett rám egy futópillantást, én pedig éreztem, hogy egyből elpirultam. – Nevezz önzőnek – tette hozzá, de úgy tűnt, Hayleynek éppen elég volt a bájcsevej.

  – Igen, ha meghalsz, sok ember meghal – szólt közbe türelmetlenül, azonban az arcvonásai egyre inkább pánikról árulkodtak. – De Klaus, van egy másik problémánk.

  – És pedig? – vonta fel a szemöldökét az Ősi.

  – Elijah eltűnt.

×                     ×                     ×

  – Klausnak feltehetőleg lesz hozzád pár kérdése – szólt Hayley miközben átnyújtott egy gőzölgő teával teli poharat. Épp túl voltam egy forró zuhanyon, ami kétség kívül jót tett a fáradt szervezetemnek. Hiába a vámpírvér, amit Klaustól kaptam, mégis úgy éreztem, mintha napok óta egy percet sem aludtam volna.

Felvontam a szemöldököm, és kissé kétkedőn néztem a lányra.

  – Szerintem most akad nálam nagyobb gondja is. – Hayley arca egyből megváltozott, ahogy a neve említése nélkül ugyan, de szóba hoztam Elijaht. Tudta, hogy az ő eltűnését értem a nagyobb gond alatt. – Segíthetek valahogy?

  – Épp eleget segítettél már – ráztam meg a fejét. – Megmentetted a fiatal srácokat és Klaus életét is. Inkább pihenj le egy kicsit.

  – Pihenni? – nevettem el magam kissé hisztérikusan, miközben letettem a poharat. – Meg kell keresnem Cassiet, hogy megbeszéljem vele a dolgokat és azt hiszem, ez egy kicsit hosszabb lesz annál, mint amikor összekapunk azon, hogy ugyanazt a pasit néztük ki magunknak. – Hayley értetlenül nézett rám, látszólag fogalma sem volt róla, miről beszélek. – Tudod, ezt csinálják az átlagos, minden természetfelettitől mentes barátnők. Még ha nem is vagyunk azok.

  – Még mindig csodálkozom, ha te boszorkány vagy, ő pedig vámpír, mégis hogy lehetett eddig ilyen unalmas életed?

  – Nem unalmas volt – nevettem fel. – Csak átlagos.

  – Mindenesetre a mai napod végre teljes mértékben átlagos lehet – nyomta meg a szót gúnyosan, mire mosolyogva megforgattam a szemem. – velem ellentétben. Úgy tűnik, minden napra akad egy megmentendő barát, jobb napokon akár kettő is! – mondta ironikusan, mire értetlenül néztem rá. A lány laza mozdulattal belebújt a bőrdzsekijébe, majd a zsebéből kihúzott valamit és felém hajította. Meglepetten kaptam el a kulcsot, majd felvont szemöldökkel néztem Hayleyre. – Miután végeztél a csajos nappal, gyere vissza ide. Ha megmentettem Oliver seggét, és hazaérek, itt akarlak látni.

  – Mi van Oliverrel? – pattantam fel, mikor eszembe jutott, ki is az az Oliver.

 – Esther elkapta. Vagyis – ráncolta a homlokát, mint aki egy igazán bonyolult történetet akar elmondani. – gondolom, hogy nem ő volt, mert ő szerintem ki se merészkedik a rejtekhelyéről. Finn tehette, anyuci pincsi kutyája – forgatta a szemét. – Ki akarják végezni Olivert az árulásért.

  – Ezt nem csinálhatod egyedül! Veled megyek – léptem egyet előre, és fejben már rég ott tartottam, hogy amikor elmegyek Cassiehez, leszid, amiért elmentem Hayleyvel, én pedig megnyugtatom őt, hogy sikeresen kiszabadítottuk Olivert. Az elképzelésem a másodperc törtrésze alatt hullt darabjaira, amikor Hayley felemelte a kezét, hogy megállítson.

  – Látom, kezdesz belejönni a hősködésbe – nevette el magát. – Mára elég annyi jó cselekedet, hogy kibékülsz a barátnőddel. Én sem egyedül megyek. Megpróbálom magammal csábítani Marcelt egy kis boszorkány-hajtóvadászatra, de van B tervem arra az esetre, ha nem jönne velem. – A kezemben lévő kulcsra mutatott. – Tudod, mit várok el tőled. Ne okozz csalódást! – azzal el is tűnt. Bosszúsan sóhajtottam egyet, végül beletörődve emeltem le a fogasról a bőrdzsekimet, hogy elinduljak Cassiehez.

A gondolataimba merülve sétáltam végig az udvaron, amikor egy éles hang szólított meg.

  – Abby! – Megtorpantam és kíváncsian fordultam a hang irányába, annak ellenére, hogy legszívesebben kifutottam volna a világból. – Á, Abby! Úgy örülök, hogy látlak! – Miranda baktatott lefelé a lépcsőn, minden egyes lépésnél gondosan ügyelve arra, hogy ne törje ki a cipője sarkát, én pedig minden egyes hangos koppanásnál egyre jobban gyűlöltem, amiért még így is képes volt kecsesen járni. Hosszú léptekkel sietett oda hozzám, majd váratlanul a nyakamba borult, és szorosan magához ölelt. – Reméltem, hogy nem esett bajod. Klaus mesélte, min mentetek keresztül. – A nő végre elengedett, én pedig igyekeztem rendezni a vonásaimat, hogy ne lássa rajtam a viselkedése okozta meglepettséget.

Lehajtottam a fejem és idegesen megköszörültem a torkom.

  – Igen, nos… én öhm… köszönöm a ruhákat, amiket küldtél – böktem ki végül az első értelmes és kedves mondatot, ami eszembe jutott.

  – Akár meg is tarthatod őket. Bár azt egy kicsit a szívemre vettem, amit a karkötőmmel tettél – tette karba a kezét, mire felszaladt a szemöldököm, kábé az égboltig.

  – Remélem, most nem arról a bőrdarabról beszélsz, ami gátolta a varázserőmet, és amitől nem is tudtam volna megszabadulni önerőből.

  – Nézd, nem az én ötletem volt…

 – Csak azt ne mondd, hogy Klausé – nevettem el magam hitetlenül. – Miranda, őszintén nem érdekel, ki találta ki, már így is kezdem azt hinni, hogy ti ketten csak két test vagytok, egy közös, sátáni aggyal. – A nő finom mosolyra húzta a száját.

  – Köszönöm – szólt, én pedig képtelen voltam eldönteni, hogy csak színészkedik, vagy valóban bóknak vette-e a szavaimat. – Ó, és azt is köszönöm, amit ma reggel tettél Klausért. Legalábbis az ő meséje alapján segítettél megmenteni az életét. Persze, csak miután ő is a tiédet…

  – Miről beszélsz? – ráztam meg a fejem értetlenül.

  – A hirtelen felbukkanásodról az erdőben. Azt akartam is kérdezni, hogy miért mentél oda, csak eddig még nem volt rá lehetőségem.

 – Nem állt szándékomban odamenni. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda.

 – Szóval nem tudod – bólintott egy hatalmasat, de láttam a szemében, hogy kételkedik a szavaimban.

 – Még ha nem is hiszed. Tudod mit? Nem is értem, miért magyarázkodok itt neked, amikor nincs is rá időm…

  – Igazad van, nem tartalak fel. Csak meg akartam köszönni. Legyen szép napod! – intett, majd megfordult, és elindult fölfelé. Én azonban egy helyben maradtam, és annak ellenére, hogy tudtam, már indulnom kellene, a lábaim mintha gyökeret vertek volna. Az agyamat egy hatalmas kérdőjel töltötte ki, és tudtam, hogy nem kellene rákérdeznem, tudtam, hogy örülnöm kellene, amiért mára megszabadultam ettől a nőtől, mégis képtelen volna megálljt parancsolni.

  – Miranda – szóltam utána, ő pedig kedélyes mosollyal nézett le rám a lépcsőfordulóból.

  – Igen? – könyökölt mosolyogva a korlátra, a szemeivel pedig olyan áthatóan meredt rám, hogy pár pillanatig haboztam a kérdéssel, mert úgy éreztem, már rég kiolvasta azt a gondolataimból. Válasz azonban nem érkezett, se hangosan, se telepatikusan, így hát kénytelen voltam feltenni a kérdést, még ha kényelmetlenül is éreztem magam tőle.

  – Miért te köszönöd meg nekem, hogy segítettem Klausnak? Miért nem ő?

  – Hiszen te magad mondtad – nevetett fel szelíden. – Két test, egy lélek.

 – Egy agy – javítottam ki azonnal, mert kissé felbosszantott, hogy egyből másképp idézi fel a történteket. Miranda legyintett, mintha csak el akarná hessegetni a két szó közti különbséget.

  – Klaussal felelősek vagyunk egymásért – közölte, bennem pedig megállt az ütő. – Nem várom el, hogy megértsd, egyelőre elég ennyit tudnod.

  – Ti házasok vagytok? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt még igazán átgondolhattam volna. Miranda hangos nevetésben tört ki, és most kivételesen nem úgy tűnt, mint aki színészkedik. Karba tettem a kezem, miközben vártam, hogy végre abbahagyja.

  – Ilyenkor… ilyenkor komolyan örülök – próbálta kipréselni magából a szavakat, miközben még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. –, hogy csak nagyon távoli rokonok vagyunk. Annyi butaságot tudsz összehordani.

  – Szóval nem? – kérdeztem türelmetlenül, mert bár utólag belegondolva tényleg ostobaság lehetett, még próbáltam fenntartani a látszatot, hogy bizony komolyan gondoltam a kérdésemet.

  – Persze, hogy nem, butalány! Fiatal vagyok még a házassághoz. Ő pedig valljuk be, elég idős hozzám, nem gondolod? – nevette el magát ismét, mire megforgattam a szememet.

  – Borzalmas a humorod – jegyeztem meg. – Mégis hogy érted, hogy felelősek vagytok egymásért?

  – Miért érdekel ez ennyire? – vigyorodott el.

  – Kíváncsiságból – vontam vállat. Miranda legyintett.

  – Majd egyszer megérted, nincs szükség az én magyarázatomra.

 – Talán ő is megköszönné nekem, ha a te életedet menteném meg? – kérdeztem, de úgy tűnt, akaratom ellenére is rossz helyen tapogatóztam, és oda szúrtam, ahol igencsak fájhatott. Miranda szemei úgy villantak rám, mintha csak egy rossz mozdulatom választaná el attól, hogy mentem rám vesse magát és kitépje a szívemet. Hamar rendezte a vonásait, majd alsó ajkába harapott és lehajtotta a fejét. Aprót bólintott, mintha legalábbis saját magával megegyezett volna valamiben – talán abban, hogy most utoljára megkegyelmez nekem.

  – Majd megérted – nézett rám, és hátat fordított, hogy felsétáljon a lépcsőn. Ezúttal már akkor sem szóltam volna utána, ha valami élet-halál kérdés jutott volna eszembe.

Miért kell neked mindig ilyen ostobaságokba bonyolódnod?! – szidtam meg magam, miközben elhagytam a házat és az albérletem felé vettem az irányt, ahol reményeim szerint Cassiet találhatom. A lakás nem volt messze Klaus házától, így hamar odaértem, azonban meglepő látvány fogadott. Az ajtóhoz léptem, de mielőtt a kilincsre tettem volna a kezem, alaposabban szemügyre vettem azt.

Vérfoltok – állapítottam meg rémültem.

            A mutatóujjammal óvatosan lenyomtam a kilincs végét, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá a skarlátvörös folthoz. Biztos voltam benne, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva – és igazam volt. Az előszobába lépve hallgatózni kezdtem, mielőtt még becsuktam volna az ajtót. Síri csend.

            Másodpercek alatt pergett le előttem minden borzalmas lehetőség; egy elfajult betörés, a megsérült Cassie, a halott Cassie, még Laura is eszembe jutott, hiszen ő volt a főbérlőm, és mi van, ha vele is történt valami. Halkan settenkedtem fel a lépcsőn, de ami az emeleten várt rám, arra a legrosszabb álmomban sem számítottam. Cassie a kanapén ült, mellette a földön pedig egy fiatal férfi, barátnőm ölébe hajtva a fejét. Cassie legújabb hódításával nem is lett volna gond, a pillanat töredéke alatt meg tudtam állapítani, hogy az illető igencsak jóképű, ám a nyakán éktelenkedő vércsík valahogy jobban vonzotta a tekintetem.

  – Cassie – suttogtam elborzadva. – Mit műveltél? – A szőke lány széles, mégis hátborzongató mosolyt küldött felém. Ahogy kissé oldalra döntötte a fejét, göndör loknijai – vértől összetapadva – boldogan ugráltak az arca körül.

  – Kieresztettem a gőzt – vont vállat, majd lemosolygott a lábánál heverő férfira, és ismét a tévének szentelte figyelmét.

Képtelen voltam megmozdulni. Annyi minden kavargott a fejemben. Tudtam, hogy ellenőriznem kéne, hogy Cassie áldozata mennyi vért vesztett, de nem tudtam rávenni magam, hogy akár egy lépést is tegyek felé. Ott ült a legjobb barátnőm a kanapémon, a vértől foltos kanapémon, nem törődve azzal, hogy a ruháját is sok helyen átitatta a vörös folyadék. Cassie, aki azelőtt még a hamburgert is vega módra ette, aki soha nem beszélt előttem a táplálkozási szokásairól, aki nem akarta, hogy valaha bármit is megtudjak a vámpírok életmódjáról most figyelembe se vette, hogy ott állok, és mozdulni sem tudok a döbbenettől. Nem mintha nem láttam volna már filmekben, hogy mi művelnek a vámpírok, és való igaz, hogy olyankor mindig belegondoltam, hogy a való világunkban vajon tényleg így élnek-e ezek a teremtmények, de sosem akartam őszintén tudni. Valahogy sejtettem, hogy a válasz úgy sem az lenne, a vámpírok valójában olyan szelíd kis lények, mint a Stephenie Meyer által megalkotott Cullen család. Amióta pedig New Orleansba kerültem, egyre kevésbé élt bennem a remény, hogy a vámpírok a szívük mélyén talán tényleg a világ legromantikusabb szörnyetegei. Amennyit eddig láttam belőlük, pont az ellenkezőjét bizonyították.

            A férfi szeme lassan lecsukódott, a feje pedig oldalra bicsaklott. A szám elé kaptam a kezem, a lábaim pedig mintha önálló életre keltek volna, mert a következő pillanatban már ott térdeltem mellette és a csuklóján próbáltam kitapintani a pulzusát. A szemem sarkából láttam, ahogy Cassie rám pillant, majd hirtelen éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. A szőkeség a nyakamnál fogva nyomott a falhoz, és olyat engedett láttatni, amit azelőtt soha; láttam a vérben forgó szemét, a hegyes vámpírfogait, és láttam, ahogy a vérerek szépen lassan teljesen behálózzák az arcát.

  – Cassie – suttogtam, kezemet az övére szorítva, abban a reményben, hogy végre elengedi a torkomat. – Kérlek! – préseltem ki magamból, de hang nem jött ki a torkomon. Cassie arca végre visszaváltozott. Teljesen normális, emberi tekintettel nézett rám, bár a gyűlölet még akkor is ott lángolt a szemében, amikor végre elengedett, én pedig tehetetlenül zuhantam a földre. Kétségbeesetten masszíroztam a nyakamat, hogy mihamarabb visszanyerjem a hangom.

  – Miért jöttél ide? – vont kérdőre Cassie, én pedig dühösen néztem fel rá. A lány megragadta az áldozat karját, és egy laza mozdulattal felrántotta a földről. Sosem láttam még őt ilyennek. Már jó pár évtizede vámpír volt, de előttem mindig igyekezett úgy viselkedni, mint egy átlagos ember. Néha olyannyira beleélte magát a szerepébe, hogy próbált még nálam is gyengébbnek tűnni.

            Kicsit sem óvatos mozdulattal a kanapéra lökte a férfit, majd ismét szembefordult velem. Feltápászkodtam, amilyen gyorsan csak tudtam, és próbáltam legyűrni magamban az elkeseredettséget. Cassiet láthatóan nem érdekelte, hogy legjobb barátnők vagyunk, így én sem hagyhattam, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Igyekeztem úgy ránézni, mintha nem lenne más, csak egy vámpír, egy lény, akit a viselkedése miatt jelen pillanatban teljes mértékben elítélek. Nem akartam őt úgy látni, ahogy eddig mindig: szinte a testvéremként. Az előttem álló nő nem az én Cassiem volt.

  – Marcel otthona már nem felel meg az elvárásaidnak? – fonta össze a karját a melle előtt. – Vagy talán új izgalmakat keresel? Kíváncsi vagy, ha legközelebb bajba kerülsz, vajon ki siet majd a megmentésedre? Mondjak valamit, Abby? Nem ismered ezeket az embereket – tett egy széles mozdulatot a kezével, mintha csak körbe akarna mutatni azokon, akikről beszél. – Ők sem ismernek téged. Nem ismered Marcelt. Nem tudod, ki ő – tett felém egy lépést, és bár legszívesebben sikítva rohantam volna le a lépcsőn és ki az ajtón, mégsem mozdultam. – Nem tudom, miért barátkozol velük, Abby, de biztosíthatlak afelől, hogy egy sem kockáztatná érted az életét. Keresheted a veszélyt, a halált, vagy bánom is én, igazából miért jöttél ebbe a rohadt városba, de ők nem fognak megmenteni! – kiabálta. – Nem érdekled őket! És tudod mit? Én is befejeztem. Befejeztem, hogy loholjak utánad, mint egy kiskutya, hogy állandóan megmentsem a seggedet.

  – Nem ismered őket – szűrtem a fogaim között, bár én sem hittem volna el magamnak, hogy ezt komolyan gondolom. Jobban belegondolva, hogy éppen kikről is beszéltem, ez volt az egyik leggyengébb ellenkezés. Cassie talán nem ismerte őket, de én sem állíthattam valósan, hogy bármennyivel is többet tudok róluk a puszta tényeknél.

            Cassie hangosan felnevetett.

  – Te talán ismered őket? Várj, hadd találjam ki. Mostanra már biztosan tudod, mi Marcel kedvenc színe. A kedvenc zenéje. Talán már a legjobb barátjával is megismerkedtél – vigyorgott rám.

  – Szóval ez az, ami bánt, igaz? – emeltem meg a hangom én is. – Marcel. Ezért vagy velem ilyen.

  – Nem tudom, miről beszélsz – rázta meg a fejét. A hangja egészen higgadt volt, bár rettegtem tőle, hogy ez csak a vihar előtti csend.

  – Egyfolytában róla beszélsz. Mintha ő lenne az, aki igazán bosszant. – Nem tudtam, pontosan meddig mehetek el, hogy meddig hergelhetem, és melyik lesz az a pont, amikor elveszti a türelmét. Nem az a Cassie volt, akit én ismertem, ezért azt sem tudhattam, hol vannak a határaim. – Mintha… féltékeny lennél.

  – Annak kéne lennem? – vonta fel a szemöldökét mosolyogva. – Mégis ki vagy te, hogy elvehetnéd tőlem Marcelt? – kérdezte, én pedig egyre kevésbé értettem. Cassie tett felém még egy lépést. Hátrányban éreztem magam. A barátnőm megint elnevette magát. – Szinte idáig hallom, ahogy kattog az agyad, Abby. Nem szükséges találgatnod. Hadd magyarázzam el.

  – Nem érdekel semmi, amit mondani akarsz. Fogalmam sincs ki vagy te. És még te vágtad a fejemhez tegnap este, hogy értesítselek, ha rájöttem, ki is vagyok valójában?! Te ki vagy, Cassie? Mert biztosan nem a legjobb barátnőm.

  – Azt hiszed, attól, hogy ismertél pár éven keresztül, egyből tudod, hogy ki vagyok? Alig tudsz rólam bármit is…

  – Mert soha nem beszéltél magadról! – szóltam közbe.

  – Ó, hát engedd meg, hogy meséljek egy kicsit. – Levetette magát a férfi mellé a kanapéra, majd kedvesen rám mosolygott. Kirázott a hideg, ahogy az arcára néztem. Cassie ült előttem, mégis fogalmam sem volt róla, hogy ki az a személy, akivel beszélgetek. – Ahogy már tudod, New Orleansban éltem, amikor vámpírrá változtam. Marcel változtatott vámpírrá, csak hát – nevetett fel. –, én őt Danielként ismertem akkor. – Hirtelen elhallgatott. Már éppen azon voltam, hogy mondok valamit, hogy megtörjem a csendet, amikor nagy levegőt vett és lesütött szemmel folytatta. – Szerettem őt – közölte, mire ökölbe szorult a kezem és szorosan lehunytam a szemem. Annyira sejtettem, hogy nem csak egy egyszerű átváltoztatós sztorijuk van. – Ő is szeretett engem. Az átváltozásom után vele éltem. Az egész csak annak indult, hogy vigyáz rám, és segít felkészíteni egy önálló életre. Egy vámpíréletre. Egy olyan életre, amit egyáltalán nem is akartam – nevette el magát, én pedig már képtelen voltam követni az érzelmi világát. Olyan volt, mintha igazából nem is lenne neki. Üres volt és mindent szórakoztatónak talált, ami őt tette tönkre, vagy amit ő maga tehetett tönkre. Nem látta már a különbséget. – Aztán… szépen, lassan, tudod, ahogy a filmekben is szokott lenni, egymásba szerettünk – mosolygott rám, aztán hirtelen elkomorult az arca. – Nem sokáig voltam boldog vele. Egy idő után jött ezekkel az ostoba szövegekkel, hogy ő irányítja New Orleans, és nincs rám ideje. Én pedig, mint egy buta kislány, szinte könyörögtem neki. Könyörögtem, hogy gondolja át, hiszen akár segíthetek is neki. De ő elküldött. Elküldött, és jött azzal a magyarázattal, hogy egy időre neki is el kell mennie. Kidobott engem, és úgy beszélt velem, olyanokat mondott, hogy elvegye a kedvem attól, hogy valaha is visszajöjjek. De én szerettem. És egy idő után… sokszor visszajöttem. Kerestem őt, de hát Daniel néven nyílván nem találhattam rá. Aztán csak később hallottam egy bizonyos Marcelről, aki a New Orleansi francia negyedet uralja. És őszintén… örültem. Örültem és a szívem mélyén egy kicsit azt kívántam, bárcsak Daniel halott lenne.

  – Cassie…

 – Még nem fejeztem be! – csattant fel, mire összerezzentem. Ő nem az én Cassiem. Nem az én Cassiem – ismételgettem magamban, mert egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy valami baj van a lánnyal. Nem lehet ő…

  – De igen, befejezted – érkezett a hang, valahonnan a hátam mögül, én pedig egy pillanat alatt pördültem meg a tengelyem körül annak reményében, hogy megérkezett a felmentő sereg. – Abbynek mára ennyi elég volt – tette hozzá Marcel, majd megragadta a karom, és finoman maga mellé húzott. Cassiere néztem, aki ekkor már alig pár lépésre állt tőlünk. Az arca teljesen érzelemmentes volt, és nem tűnt úgy, mintha szeretne bármit is mondani.

  – Marcel – rángattam meg a kezét, akár egy kislány, majd a kanapén fekvő férfira mutattam. – Nézd meg, hogy jól van-e. – Marcel tett előre egy lépést, Cassie azonban olyan ijesztő tekintettel követte minden mozdulatát, hogy egy pillanatra visszafordult hozzám és szorosabban fogta a kezemet.

  – Megleszel? – kérdezte, én pedig bólintottam. Elengedtem a kezét, ő pedig odasietett a férfihoz, hogy kicsit rendbe tegye. Bíztam benne, hogy Cassie nem fogja kihasználni a pillanatot, hogy rám támadjon, de barátnőm csupán halvány mosollyal figyelt engem. Oldalra billentette a fejét, mint aki igazán érdekesnek találja a látványomat. Képtelen voltam kiigazodni rajta. Az egyik percben dühöngött, aztán éppen hogy csak nem könnyek csillogtak a szemében, most pedig kedvesen mosolyog. Mégis ki ez a nő?

  – Tönkre fog tenni – formálta a szavakat a szájával, ügyelve arra, hogy még a suttogásnál is halkabb legyen, így Marcel nem hallhatta. Cassie közelített felém egy lépést, de én nem hátráltam el tőle. – Szórakozni fog veled – folytatta a barátnőm, továbbra is hangtalanul. Sosem voltam jó szájról olvasásban, ezt ő is jól tudta, így a biztonság kedvéért minden betűt gondosan megformázott. – Mindenkivel ezt teszi. Aztán meg eldob majd, mint holmi szemetet. Mint egy elhasznált zsebkendőt…

  – Abby – lépett felém Marcel Cassie háta mögül. – Menjünk – bólintott, én azonban képtelen voltam levenni a szemem Cassieről. A mosoly eltűnt az arcáról, helyét halálos komolyság vette át. Valami furcsa suhant át az arcán, egy röpke arckifejezés, ami a remény szikráját mutatta; azt hittem, egy pillanatra ismét visszakaptam az én Cassiemet. Azt a Cassiet, aki meg akart óvni mindentől és mindenkitől, most pedig azon volt a sor, hogy Marceltől óvjon meg. Csak hogy Cassie egyáltalán nem volt önmaga, mintha a halálomat kívánta volna jelen pillanatban. Miért figyelmeztet most mégis, hogy vigyázzak Marcellel? Cassie is tudja, hogy nem olyan könnyű engem átverni, férfiaknak meg aztán pláne nem sikerült eddig még soha.

  – Abby – szólt Marcel újra, miközben a szőke férfi, akit Cassie rögtönzött vérbankként használt, kisietett mellettem a lakásból. Arrébb húzódtam, hogy elférjem mellettem, és már rohant is lefele a lépcsőn.

  – Jól van? – mutattam a férfi után Marcelre nézve.

 – Jól lesz – bólintott. – Azt hiszi, tegnap este részeg volt és az éjszaka volt egy kis kalandja… Cassievel. – Marcel odalépett mellém, bár fél testével elém állt, mintha a barátnőm elől akarna takarni. Cassie tett egy lépést Marcel felé, majd kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de mintha azonnal meg is gondolta volna magát.

  – Menjünk – rántottam egyet Marcel bőrdzsekijét.

  – Menj csak előre – szólt. – Én még váltok pár szót Cassievel. – Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Fogalmam sincs miért, de hirtelen a barátnőm szavai jutottak eszembe. Egymásba szerettünk.

Enyhén megráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, és elűzzem ezeket a bosszantó gondolatokat. Mit érdekel engem, hogy mi volt köztük anno? Egyik sem mesélt a másikról, amíg nem futottak össze miattam. Különben is. Marcel csak beszélni akar vele. Cassie nincs is teljesen magánál. Biztosan nem most akarják megbeszélni a rég múlt évek szép emlékeit – mondtam magamnak, bár legszívesebben pofon vágtam volna magam, amiért ilyeneken járt az eszem.

  – Nincs mit mondanom neked, Marcel – mondta Cassie, éppen abban a pillanatban, amikor megfordultam, hogy magukra hagyjam őket. Cassie Marcel válla fölött a tekintetemet kereste. – Hazamegyek – közölte. – Mostantól csak magadra számíthatsz. Nem érdekel, mi történik veled, úgy hogy kérlek, ne keress többet a problémáiddal. – Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Földbe gyökerezet lábakkal álltam egy helyben, Cassiere meredve, aki a hallgatásomat beleegyezésként, vagyis sokkal inkább értelmezésként fogta fel. Tényleg tisztán értettem a barátnőm minden egyes szavát, egyszerűen csak nem akartam hinni a fülemnek. Itt hagy engem? Mármint örökre? Soha többet nem akar látni?

            Cassie egész egyszerűen elvonult a vendégszobába, nyílván azért, hogy összepakolja a holmiját.

  – Hallottad, mit mondott? – mutattam Cassie után, azonban a hangom váratlanul elcsuklott. Nem sok ember volt a világon, akinek egy szavába került, hogy a lelkembe tiporjon, annál meg aztán még kevesebb ember, aki pontosan tudta, hogy melyek ezek a szavak. Cassie viszont jól tudta. Tudta, hol fáj a legjobban, remekül ismerte a gyengepontjaimat. Ezt kihasználva, most ott rúgott belém, ahol a legjobban fájt. Tudta, mennyire gyűlölök elveszíteni bárkit is az életemből.

  – Hallottam – bólintott Marcel, majd finoman taszított egyet rajtam, hogy induljak lefelé a lépcsőn, én azonban ellenálltam.

  – Marcel, te ezt nem érted – ráztam meg a fejem, majd megpróbáltam kikerülni. – Beszélnem kell vele.

  – Nem, nem kell – mondta a férfi, majd a derekamat átkarolva visszahúzott, így igencsak közel kerültem hozzá. Kissé meglepődtem az érintésén, na meg attól, hogy a távolság hirtelen ennyire lecsökkent köztünk, így egy pillanatra el is felejtettem, hova szándékoztam menni. Marcel szemébe nézve fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. Az alsó ajkamba haraptam, majd esetlenül léptem egyet hátra, de Marcel úgy tartott a derekamnál fogva, hogy a távolság gyakorlatilag nem csökkent köztünk. A férfi lassan végignézett az arcomon, a homlokomtól egészen az állam vonaláig, aztán vett egy mély lélegzetet és lehajtotta a fejét. Ezt a pillanatot választottam én is, hogy szorosan lehunyjam a szemem és halkan kifújjam az eddig bent tartott levegőt. Mire kinyitottam a szemem, ismét Marcel fürkésző tekintetével találtam szembe magam.

  – Be kell mennem… Cassiehez… – makogtam, és ismételtem megpróbáltam távolabb húzódni. A férfi ez alkalommal engedett a tartásán, és lassú mozdulattal ugyan, de elengedte a derekamat. Nem mintha nem tetszett volna Marcel közelsége, sőt. Egyszerűen kényelmetlenül éreztem magam ebben a szituációban, ebben a házban, miközben Cassie ott volt egy ajtóval arrébb. Láttam Marcel szemében, hogy pontosan ugyanarra gondol, amire én. Sejtettem, mi történt volna, ha nem távolodok el tőle, de az időzítést valahogy nem éreztem alkalmasnak.

  – Cassienek most magányra van szüksége.

  – Nem, Cassienek most rám van szüksége – szálltam vitába azonnal, és megindultam az ajtó felé, Marcel azonban megragadta a karom és visszahúzott.

  – Talán ő a legjobb barátnőd, de amennyit eddig láttam belőletek, sokkal jobban ismered Cassie emberi oldalát, amit jelenleg elvesztett. Hidd el nekem, hogy nem tudod, ki az a nő, aki abban a szobában van – mutatott az ajtóra.

  – Ezt meg hogy érted?

 – Úgy, hogy Cassie kikapcsolta az emberségét. Megtette már korábban is, amikor itt élt New Orleansban. Abban a pillanatban, hogy ma először a szemébe néztem, tudtam, hogy már megint nem önmaga.

  – Mégis mit jelentsen az, hogy kikapcsolta az emberségét? – fakadtam ki, mire Marcel a karomnál húzva maga után vont a lépcsőn lefelé. Becsukta maga mögött az ajtót, majd a járdáról lelépve elindult az utcán. Nyílván természetesnek vette, hogy majd követni fogom. – Marcel! – szóltam utána erélyesen, mire kelletlenül visszafordult.

  – Gyere már! Útközben elmondom. – Egy pillanatig haboztam. Menjek Marcel után, hogy tőle tudjam meg, pontosan mit jelent az, hogy Cassie eldobta az emberségét, vagy menjek vissza a legjobb barátnőmhöz, hogy tőle halljam a sztorit? A döntés nehéz volt, hiszen Marcelt alig ismertem, Cassiere viszont az életemet is rábíztam volna. Csak hogy, ami az előbb történt, határozottan arról árulkodott, hogy Cassie valóban nem önmaga. Nagy sóhajtva elindultam Marcel után, aki bevárt engem, majd felvette a tempómat.

  – Amikor azt mondtam, hogy Cassie nem önmaga, az nem teljesen igaz. – Marcel megállt a kocsija mellett, majd ajtót nyitott nekem, hogy szálljak be. Miután ő is beült, beindította a motort, és lassú tempóval elindultunk. Pont, mint akik séta kocsikáznak. – Valójában önmaga, csak… némi hiányossággal. Egyszerűen elvesztette az érzelmeit. Jobban mondva, lemondott róluk. Nem érdekli semmi, csak a szórakozás. Nem érez semmit, csak… igazából nem is tudom, érez-e egyáltalán bármit. Tudja, hogy a legjobb barátnője vagy, de nem érdekli. Tudja, hogy egykor szeretett engem, de nem érdekli. Ez egy… opció a vámpíroknál, tudod? Vámpírként nagyon felfokozódnak az érzelmek. A kis örömöket is képesek vagyunk valami hatalmas csodaként megélni, az apró veszteségeket, pedig mély depresszióként. Ha egy vámpír úgy érzi, hogy képtelen kezelni az érzelmeit… dönthet úgy, hogy egyszerűen megszabadul tőlük. Igazából olyan, mintha lemondana az emberi énjéről, és már csak a vámpír maradna meg. Átkapcsolt gyilkos üzemmódba, tulajdonképpen elkezd pontosan úgy viselkedni, mint az a szörnyeteg, akiként beállítanak minket. Mondhatnám úgy is, hogy csak a rossz marad meg. A gyilkolás, az önzőség. Cassie jelenleg nem érez bűntudatot. Tudom, hogy ezt nehéz hallanod, de téged is képes lenne megölni, különösebb gond nélkül. Nem furdalná utána a lelkiismerete. Nem érdekelné. Csak miután visszakapcsolta az emberségét. Ha egyáltalán visszakapcsolja. És, ha ezt megteszi… ha olyan dolgokat tett, amiket egyébként soha… a bűntudat, a bánat, a gyász képes az őrületbe kergetni egy vámpírt. Nem tudja majd feldolgozni, amit tett. – Időközben odaértünk Marcel házához, ahol ismét ajtót nyitott nekem, hogy kiszállhassak. Próbáltam nem Marcelre nézni, próbáltam nem a pólóujja alatt kidagadó izmokat bámulni, épp ezért céltudatosan indultam meg a bejárat felé, hogy ne tudjon ismét ajtót nyitni nekem. Kedves gesztus volt, de nem viseltem volna el, ha harmadik alkalommal is lángolni kezd az arcom, csak mert ajtót nyitott előttem. Beléptem a lakásba és egy laza mozdulattal ledobtam a bőrdzsekimet a fotelre és egyből a bárpulthoz sétáltam, majd felültem egy magas székre. Marcel elém sétált, hogy töltsön nekem egy italt, én pedig szándékosan más irányba fordítottam a fejem. Hirtelen élénken kezdtek élni bennem a képek, amint az albérletben Marcel a derekam köré fonja a karját. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne vörösödjek el, bár tudtam, hogy Marcel nem lát a fejembe.

  – Tehát nem teljesen önmaga? – kérdeztem, amikor átvettem a felém nyújtott poharat.

  – Fogalmazzunk úgy, hogy a vámpír-önmaga – vont vállat.

  – És mikor fogja visszakapcsolni magát?

  – Reméljük, minél előbb.

 – Szóval ez nem csak úgy megy, hogy kap egy bizonyos időlimitet és egyszer csak visszajön minden? – kérdeztem szórakozottan, bár előre sejtettem, milyen ostobaságnak tűnhet a kérdésem. Egy vámpír mellett nőttem fel, hiszen Cassiet egészen gyerekkorom óta ismerem, és már akkor is tudtam, micsoda, bár akkor még egy szerényebb verzióban próbálták a tudtomra adni. Egész életemben mellettem volt egy vámpír, még sem tudtam róluk gyakorlatilag semmit.

Marcel halkan elnevette magát.

 – Nem, nincs időlimit. Akkor jön vissza minden érzelem, amikor ő úgy dönt.

 – És honnan tudod, hogy ő úgy fog dönteni? Mi van, ha soha nem akar újra normális lenni? – Marcel elgondolkodva nézett rám. Úgy tűnt, megfogtam a kérdésemmel.

  – Akkor nekünk kell neki segíteni.

  – Tudunk? – csillant fel a szemem. – Úgy értem, vissza tudjuk szerezni az emberségét?

 – Megpróbálhatjuk, igen. Valahol mélyen most is ott vannak az érzései. Csak elő kell őket csalogatni.

  – És ezt hogy tudjuk elérni?

  – Keresnünk kell valamit – gondolkodott el. – vagy valakit. A lényeg, hogy komoly érzések fűzzék hozzá. A szeretet a legjobb. Valami vagy valaki olyat kell találnunk, amit vagy akit nagyon szeret.

  – Például téged – szaladt ki a számon, szinte teljesen akarom ellenére. Gyorsan a számhoz emeltem a poharat, és nagyon kortyoltam.

  – Tessék? – ráncolta Marcel a homlokát.

  – Úgy értem… – vontam vállat, miközben igyekeztem úgy tenni, mintha nagyon könnyű lenne erről beszélnem. Valójában roppant kellemetlen volt, tekintettel arra, hogy egyre jobban megijesztett az, amit talán elkezdtem érezni Marcel iránt. Még én sem voltam biztos benne pontosan, hogy mit, de határozottan megijesztett. – Szerelmes volt beléd. Szerettétek egymást, nem? – Marcel lenézett a poharára, és idegesen táncoltatta körbe peremén a mutatóujját.

  – Régen volt már – mondta végül.

  – Ő mégis sokat beszélt róla – feleltem, mire felkapta a fejét.

  – Tényleg?

  – Sokat beszélt egy Daniel nevezetű fazonról. Mindig azt mondta, hogy összetörte a szívét, ő pedig hagyta. Hagyta, mert szerette. Szeretett téged és ezért bármit elviselt, amit tőled kapott. Mintha… mindegy lett volna, csak foglalkozz vele.

  – Nem tudtam, hogy ilyen sokat jelentett neki – szólt közbe hirtelen Marcel, majd felhörpintette a maradok italát. Egy darabig nézte az üres poharat, majd ismét az üvegen után nyúlt és újratöltötte.

  – Azóta nem volt szerelmes – folytattam, mert kíváncsi voltam, mond-e valamit a saját érzelmeiről. – Voltak kapcsolatai, de mindig azt mondta, hogy azóta sosem volt igazán szerelmes. – Marcel az ablakhoz lépett, és ahogy a nap rásütött az arcára, láttam, hogy megfeszül az állkapocscsontja.

  – Reméltem, ha elmegy New Orleansból, boldog lesz. Ez a város tönkretette.

 – Szeretted őt? – kérdeztem, mert egyszerűen nem bírtam tovább. Tudnom kellett, érzelmileg mennyire volt komoly kettejük kapcsolata. Marcel úgy pillantott rám, mintha legalábbis azt közöltem volna vele, hogy öt perccel ezelőtt mészároltam le az egész családját.

  – Szerettem – mondta végül. Mélyen beszívtam a levegőt. – Nem eléggé, de szerettem.

  – Hogy érted?

  – Szerelmes voltam belé, de azok alapján, amiket most mondtál, nem annyira, mint ő belém. Fontos volt nekem, de a város fontosabb. Tudod, ha annyi idős lennél, mint én, ha ilyen sok évet éltél volna már, egészen másképp értelmeznéd a szeretetet. A szerelmet. Kedvelhetsz embereket, szeretheted őket, de… egy idő után felmerül benned a kérdés, hogy fontosabb-e minden másnál? Hogy feladnál-e érte mindent? Meghalnál-e érte? – Marcel időközben odasétált hozzám, és most ott állt előttem, a poharával a kezében, mintha valamiféle választ várna.

Zavaromban megköszörültem a torkom.

  – Ehhez nyílván idő kell – mondtam, majd átnyúltam a pulton, hogy újratöltsem a poharam.

  – Néha már az elején is érzed, hogy az a valaki… akivel találkoztál egyszerűen más. Hogy megéri.

  – Megéri? – kérdeztem zavartan.

 – Megéri feladni önmagad – bólintott. Egy pillanatig csak bámultam a szemébe, vártam, hogy elröhögje magát, hiszen pont tőle nem vártam volna ilyen komoly gondolatokat.

  – Megéri feladni önmagad… úgy, mint azt a bizonyos személyt előtérbe helyezni?

  – Például.

  – Igen, azt hiszem, ezt hívják szerelemnek – bólintottam, miközben kortyoltam egyet, Marcel pedig lehajtott fejjel elnevette magát. A poharam mögül néztem rá. Habár a bárszék magas volt, a férfi még így is majdnem egy fejjel nagyobb volt nálam. Alkarján kidudorodó erei mintha táncot jártak volna a bőre alatt, ahogy az ujjaival a pohár peremén körözött.

Marcelhez szabad út vezetett egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Cassievel közük volt egymáshoz. Onnantól kezdve azt hiszem hivatalosan is Tiltott gyümölcsnek nevezhettem őt. És hogy mi a legborzalmasabb? Hogy mi a legbosszantóbb? Az az elviselhetetlen emberi tulajdonság, hogy az ember örökké az után fog epekedni, akit nem kaphat meg. Aki nem lehet az övé, hiszen abból sosem elég. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy szomjazik, és csak akkor olthatja a szomját, ha legalább a közelében lehet annak, akire annyira vágyik. És abban a pillanatban, hogy az emberben felébred valami, valami olyan, amitől már az első percben érzi, hogy szabadulnia kell, akkor már rég elszabadult a pokol, onnantól nincs visszaút. Amikor azt hinnéd, hogy még csak most kezdtél érezni valamit, valójában már rég elvesztél az érzelmekben.

  – Honnan tudtad, hogy bajban vagyok? – kérdeztem Marcelt, aki még mindig elmélázva játszott a poharával.

  – Azok után, ami tegnap történt, valahogy sejtettem, hogy elindítod a békehadjáratot. – Mélyen a szemembe nézett. – Tudtam, hogy ez a város mit hoz ki Cassieből. Féltettelek – közölte, mintha csak azt mondta volna, hogy 12 évesen megbukott matekból; kissé nosztalgikusan, halványan mosolyogva. Nagyot dobbant a szívem, és egy pillanatra megrémültem, hogy talán még ő is meghallotta. Megnyalta az alsó ajkát, majd közelebb lépett, hogy letegye a pultra a poharát. Mélyen szívtam be a levegőt, Marcel pedig olyan közel volt, hogy érezhettem az illatát; szappan és férfikölni.

  – Kérdezhetek még valamit? – tettem le én is a poharat, majd teljesen szembefordultam Marcellel, és az ölembe ejtettem a kezeimet. A férfi mosolyogva vonta fel a szemöldökét.

  – Épp most tetted meg – mondta, mire zavartam mosolyogva lesütöttem a szemem. Miért viselkedek úgy, mint egy kamasz?

  – Még valamit – motyogtam magam elé. Marcel kissé lehajtotta a fejét, hogy tekintetével megtalálja az enyémet. Felkészülve a kérdésre, egyenesen a szemébe néztem. – Te kikapcsoltad valaha az emberséged? – kérdeztem, és próbáltam valami reakciót leolvasni az arcáról, azonban az egy cseppet sem változott. Még mindig ott bujkált egy mosoly a szája sarkában, szemeivel azonban úgy nézett végig az arcomon, mintha láng lobbant volna benne.

  – Igen – felelte rövid szünet után. – Egyszer.

  – Miért?

  – Ez már a sokadik kérdés – rázta meg a fejét mosolyogva.

 – Mondd el – vigyorodtam el. Marcel maga mellé ejtette a kezét, amivel eddig a bárpulton támaszkodott és hátralépett egyet.

  – Nem. Ma még nem – felelte ő is vigyorogva, mire a keze után nyúltam, hogy visszahúzzam.

  – Kérlek – vettem elő a legszebb tekintetem, miközben a kezénél húztam vissza, ő azonban továbbra is a fejét rázta. – Rendben, úgy látom, neked ehhez innod kell még – közöltem, majd elengedtem a kezét, hogy az üveg után nyúljak. Mindkettőnk poharát újratöltöttem, azonban amikor vissza akartam rakni az üveget a helyére, az hirtelen kicsúszott a kezemből. Rémültem kaptam utána, minek következtében a bárszék is megdőlt velem együtt. A következő, amit érzékeltem az Marcel keze volt, amint a derekamat érinti, másik kezével pedig elkapta az üveget, és úgy tette le a helyére, hogy közben végig a szemembe nézett. Az előbbi sokkhatás miatt még mindig rémültem kapaszkodtam a vállába. Marcel egy darabig csak nézett, meg mertem volna rá esküdni, hogy még levegőt sem vett, egészen addig, míg nem vetett egy röpke pillantást az ajkaimra. Akkor tett felém egy lépést, hogy ha lehetséges még közelebb legyen hozzám, majd mindkét kezét a derekamra tette, ahogy finom közelebb húzott magához és megcsókolt. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Lehunytam a szemem, de sötétség helyett valami egészen más vett körül. Mintha egy forgószél mozgott volna körülöttem, felszippantva mindent, egészen addig, amíg csak Marcel és én maradtunk. A nyaka köré fontam a karom, ő pedig ezt követve végigfutatta mutatóujját a gerincemen. Hirtelen a hatalmába kerített az a furcsa érzés, mintha csakis erre vártam volna, mióta csak a városba jöttem, pedig tudtam, hogy nem így van. Klaus miatt jöttem ide, ám próbáltam minél gyorsabban elűzni a hibriddel kapcsolatos gondolataimat. Marcel közelebb húzott magához, bár alig hittem, hogy ez lehetséges. A csókját nem is tudtam máshoz hasonlítani, mintha eddig beteg lettem volna, és most ő lenne a gyógyír.

            A következő pillanatban azonban mintha villámcsapásként ért volna a felismerés, hogy pontosan mit is teszek. A kezeim szinte maguktól hullottak le Marcel tarkójáról, csókunk közben pedig mélyen beszívtam a levegőt, ahogy eltoltam magamtól őt. Szinte kemény erőfeszítésbe került elszakadnom tőle, de tudtam, hogy nem tehetem ezt Cassievel. A barátnőm még mindig szerette Marcelt, még ha jelenleg nincs is teljesen magánál. Valóban haragudtam rá mindazért, amit ma tett, de igazából nem hibáztathattam érte, bármennyire is akartam. Szereti Marcel, ahogy engem is, az érzéseit pedig valószínűleg épp miattunk kapcsolta ki. Mert megbántottuk. Úgy érezte elveszít engem, Marcelt pedig… nos, épp hogy pár pillanatra kapta vissza, amikor szembesülnie kellett vele, hogy ismét elvesztette. Belegondolva, hogy én hogy érezném magam, ha Marcel lenne eddigi életem legnagyobb szerelme, és most Cassievel csókolózna, miközben engem ismét eltaszít magától… azt hiszem, én is beleroppannék ebbe a dupla veszteségbe.

  – Nem tehetem ezt – suttogtam, miközben Marcel a tarkómra tette a kezét, hogy megpróbáljon visszahúzni magához, én azonban ellenálltam. – Nem tehetjük ezt. Cassie… – szavaim hallatára Marcel kihúzta magát, és kissé távolabb állt tőlem. Szinte fájt, ahogy nőtt köztünk a távolság. – Ez lenne az utolsó hibám, amit elkövetnék ellene – mondtam keményen, kettőnkre célozva.

  – Miért gondolsz most Cassiere? – kérdezte lágyan.

  – Mert a barátnőm. Szinte a testvérem, és szeretem. Nem tehetem ezt vele… hiszen szerelmes beléd. Hát nem látod? Mi tettük ezt vele. Mi változtattuk ilyenné.

  – Nem. – Marcel hangja hirtelen olyan fagyosan csengett, akár egy jégcsap. Meglepve néztem a szemébe. – Nem ismered őt úgy, ahogy én. Talán megváltozott, mióta elment innen. Ez rendben van, hiszen ez látszik is rajta. Legalábbis látszott. De te nem ismerted őt fiatal vámpírként. Fogalmad sincs róla, miket tett. Talán a vámpírlét tette ezt vele, nem tudhatom biztosan. De akkor még nem voltak kikapcsolva az érzései. És amiket akkor tett, azok benne voltak akkor is, amikor még ember volt. Benne volt az a sok rossz, csak a vámpírság felerősítette benne.

  – Miről beszélsz? – ráztam a fejem. Marcel úgy nézett rám, mintha minden eddig kimondott szava fájt volna neki, de még csak most készülne a végső csapásra.

  – Cassie egy szörnyeteg volt. Gátlástalanul ölte az ártatlan embereket, akik az útjába kerültek. Nem akart ő hatalmat. Nem akart ő semmit, csak jól érezni magát. – Marcel magára mutatott. – Engem akart, és szórakozni. Nem érdekelte semmi más. És amikor próbáltam fékezni… egy ideig hallgatott rám. Minden figyelmemet neki szenteltem. Elhanyagoltam a város vezetését. Aztán, amikor úgy láttam, hogy talán már képes uralkodni magán… megpróbáltam újra a várossal is foglalkozni. Abban a pillanatban, hogy levettem róla az egyik szemem, húsz ember már halott volt. Ezért küldtem őt el innen. Cassie egy szörnyeteg…

  – Nem! – szakítottam félbe, majd lepattantam a bárszékről. Marcel hátra lépett egyet, mintha el akarná kerülni, hogy akár egy kicsit is hozzáérjek, miközben leugrottam a székről. Megkerültem a férfit, hogy a dzsekimért induljak. – A nagymamám ismerte őt. Cassie gyerekkorom óta velem van. Sosem bántott se engem, se senki mást. Cassienél nehéz jobb embert találni.

  – Láthattad, hogy most milyen…

  – Mert kikapcsolta az emberségét! Miattunk tette ezt! – fakadtam ki, de Marcel hevesen rázta a fejét.

 – Az eszedbe sem jutott, hogy talán megigézték? Hogy soha többet ne csináljon semmi butaságot?

 – Cassie jó ember.

 – De persze – folytatta Marcel, mintha meg se hallotta volna a szavaimat. –, ha jobban belegondolsz, talán még te is tudod, hogy vámpír a vámpírt nem tudja megigézni. Erre csak a Mikaelsonok képesek, hiszen ők az ősiek. De akkor ugyebár senki sem tudta, hogy ők épp merre járnak. Ezért valami egészen másra volt szükség. Egy boszorkányra. Egy erőteljes boszorkányra.

  – Hagyd abba – ráztam a fejem, mert nem voltam hajlandó tovább hallgatni ezeket a borzalmas meséket a legjobb barátnőmről. Ő jó ember, és nem egy gyilkos.

  – Én igéztem meg Cassiet. Egy boszorkány segítségével. Csak hogy, abban a pillanatban, hogy ez a boszorkány meghalt, az igézet is elgyengült. Cassie ismét keresni kezdett engem, és már abban sem gátolta meg semmi, hogy visszatérjen New Orleansba. De úgy tűnik, legalább az embereket nem bántotta. Volt valami, ami visszatartotta. Vagy valaki. – Marcel közelebb lépve hozzám, mélyen a szemembe nézett. – Hát semmit sem tudsz Cassieről?

  – Úgy tűnik, még sok mindent nem – sziszegtem, miközben magamra kaptam a dzsekimet.

  – Abban a pillanatban, hogy megtudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást… Tudtam, hogy te… – Marcel nem tudta befejezni, mert a mobilja csörgése félbeszakította. Ingerülten halászta elő a zsebéből, míg én karba tett kézzel kezdtem dobolni a lábammal.

  – Cami, most nem igazán… – kezdte, én pedig hallottam a nő hangját a vonal másik végéről, ahogy hirtelen szövegelésbe kezd. Marcel összevont szemöldökkel hallgatta. – Ez egy hosszú történet… Vincent… – Marcel megköszörülte a torkát. – Miért érdekel ez most téged? – A vonal túlsó végéről ismét érthetetlen hadarás hallatszott. Bár nem értettem, mit mond Cami, a hangjából ítélve elég zaklatottnak tűnt. – Cami, figyelj… nem… Cami! Cami! – Marcel dühösön emelte maga elé a telefont. Cami nyílván lerakta. A férfi zsebre dugta a telefonját, majd ő is a dzsekijéért nyúlt, és villámgyorsan magára kapta.

  – Mi történt? – kérdeztem értetlenül. – Marcel?

  – Az történt, hogy ebben a városban lassan mindenkinek elmegy az esze. – Marcel elém állt, majd gyengéden megérintette a kezemet. – Hát nem emlékszel mit mondtam neked, amikor először találkoztunk?

  – Hogy tűnjek el innen – bólintottam, hiszen nehéz is lett volna kitörölni az emlékezetemből olyasvalakit, akinek kihallgatom a beszélgetését, miközben egy bizonyos karóról beszél és vámpírok megöléséről.

  – Nem ok nélkül mondtam – szólt, majd lehelt egy lágy puszit a homlokomra. – Menj vissza Klaus házába. Ameddig nem vagyok veled, ne keresd fel Cassiet, rendben? – kérte, én azonban nem néztem a szemébe. Első utam innen egyből hozzá vezetett volna, így nem akartam becsapni Marcelt. – Abby, ígérd meg, hogy nem kevered magad már megint életveszélybe.

  – Beszélnem kell vele – mondtam halkan.

  – Majd beszélünk ketten. Csak várj meg, jó? – emelte meg az arcom az államnál fogva, hogy a szemembe tudjon nézni. Kis habozás után végül bólintottam.

  – Rendben – feleltem, ő pedig szorosan magához ölelt, majd a következő pillanatban már sehol sem volt.

            Végül eleget tettem Marcel kérésének, és a szívem bármennyire is Cassie felé húzott, mégis visszamentem a házba, ahol legutolsó információim szerint egyedül Miranda tartózkodott. Mérlegelve a lehetőségeimet, hogy Mirandával maximum szarkasztikus párbeszédek zajlanának kettőnk közt, Cassie pedig gyakorlatilag bármelyik pillanatban rám vetheti magát azzal a céllal, hogy megöljön, tényleg jobb ötletnek tűnt Klaus házába menni. Egész úton más se járt a fejemben, mint hogy hogyan tudnám elkerülni Mirandát. Lehajtott fejjel lépdeltem a ház felé, amikor hirtelen valaki az utamat állta. Meglepetten néztem fel.

  – Abigail Lewis. – Davina állt előttem. Hirtelen pörögni kezdett az agyam. A lány, aki minden valószínűség szerint a fehértölgyfa karót birtokolja. Kaleb egy barátja. Davina eddig Mikaelt irányította, mostanra azonban nem maradt neki mást, mint a karó. Eszembe jutottak a ma reggel emlékei, amikor segítettem neki. – Egész nap azon fáradoztam, hogy kiderítsem, vajon ki is lehetsz te. Most, hogy megtaláltalak… azt hiszem, elbeszélgethetnénk – emelte meg a fejét, mire gyanakvóan meredtem rá. Alapvetően semmi bajom nem volt a lánnyal, hiszen alig ismertem, de valahogy képtelen voltam szabadulni a gondolattól, mekkora veszélyt jelent Klausra, hiszen nála van a karó.

  – Miről szeretnél beszélni? – tettem karba a kezem. A helyzet kezdett egyre jobban bizarrá válni. Mégis mióta foglalkozom én azzal, hogy Klausra ki van veszéllyel? Hiszen ő csak eszközként használ engem, egyelőre azt se tudom, milyen célból. Ha őt nem érdeklem, engem ő miért? – tettem fel magamnak a kérdést, és ahogy válaszok után kutattam, egyre csak ott lyukadtam ki, hogy bizonyára az igézet miatt lehet. Az igézet miatt, ami miatt még mindig a városban vagyok, és tulajdonképpen teljesítem Klaus minden kérését, és az ő érdekeit helyezem előtérbe. Undorodtam a gondolattól, hogy ez valóban így volt, és nem csak egy rossz álom.

  – Nyílván magyarázatot vársz arra, ami ma reggel történt. Nos… én szolgálhatok neked pár válasszal. Azonban ezért, és a védelmedért cserébe, én is kérnék valamit…

  – A védelmemért? – szakítottam félbe döbbenten. – Miről beszélsz?

  – Mondjuk úgy, hogy vannak forrásaim, és tudom, hogy Klaus készül veled valamire. Iderángatott téged, egészen messziről, csak hogy végrehajtsa a saját tervét. Mi van, ha azt mondom, hogy segíthetek neked megszabadulni Klaustól és meg is tudlak védeni tőle?

  – Miért tennél ilyet? – kérdeztem, de az agyam már rég beindult. Davina segítene nekem, én pedig megszabadulnék ettől az átkozott igézettől és Cassievel együtt elhagyhatnám a várost. De Cassien előbb segítenem kellett, amihez viszont jól jött volna egy boszorkány segítsége. Legalábbis ebben reménykedtem.

  – Tudom, milyen érzés Klaus egyik bábjának lenni. És azok után, hogy megmentettél engem, azt hiszem én is segíthetnék neked. – Davina szavai túl szép dolgokat ígértek ahhoz, hogy el merjem őket hinni. Egy fiatal boszorkány egy Ősi hibrid ellen? Bármennyire is nem akartam ezt gondolni, tudtam, hogy Klaus mellett vagyok nagyobb biztonságban. Másfelől pedig eszem ágában sem volt magamra haragítani az Ősit.

  – Hízelgő az ajánlatod, Davina, de sajnos el kell utasítanom. Nem azért segítettem neked, hogy később szívességet kérjek érte. Ne haragudj – tártam szét a karom, majd kikerülve a lányt tovább akartam indulni, ekkor azonban hirtelen minden elsötétült előttem. A lélegzetem is elakadt, és ijedtemben a ház falának támaszkodtam. – Davina… – suttogtam. – Mit művelsz?

  – Azt hiszem, az ajánlatom nem volt elég meggyőző. Ennél hatásosabbra lesz szükség – felelte, a következő pillanatban pedig nem csak a szemem vakult meg teljesen, hanem elvesztettem minden érzékem. Olyan volt, mintha egy feneketlen, sötét alagútba zuhannék, a tudatlanság állapota pedig egyik percről a másikra ragadott magával…

Végre meghoztam a nyolcadik fejezetet. Mint láthatjátok, olyan hű de sok izgalom nem történt a fejezetben, most sokkal inkább a szereplők közti viszonyok haladtak előrébb. (Főként Marcel és Abby kapcsolata:D)

A fejezet ennek ellenére, ha jól számolom, az eddigi leghosszabb a maga 7266 szavával.

Szeretném megköszönni a szavazatokat, amik a designra érkeztek, örülök, hogy a nagy többségnek elnyerte a tetszését, valamint üdvözlöm az új olvasókat, akiknek hihetetlenül örülök. Nem mellesleg köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és pipákat!

Imádlak titeket <3

És akkor jöhetnek a kérdéseim, amire várom a válaszokat.:D

1. Hiányzott ebből a részből Klaus szereplése, vagy annyira nem viselt meg?

2. Vajon Cassie milyen ok(ok)ból kifolyólag kapcsolta ki az emberségét? Sikerül majd elérni, hogy visszakapcsolja?

3. Szerinted Cassie még mindig szerelmes Marcelbe?

4. Az elcsattant csók után milyen lesz Marcel és Abby viszonya? És Cassie mit szól majd hozzá, ha megtudja?

5. Davina vajon mit tesz majd Abbyvel és mire készül vele?