Álmodni könnyű
(...) Hallottam
az emberek kacaját, a vidám kurjantásokat, és arra gondoltam, hogy míg ők
életük egyik felejthetetlen estéjét élik, addig én egy templom tetején állok, a
kivégzésemre várva. Már nem tudtam elmenekülni.
Felemeltem a kezem, ő pedig hátratántorodott, mintha egy láthatatlan kéz taszított volna rajta egyet. A vigyor lehervadt az arcáról, majd a hasára szorította a kezét. Kétrét görnyedt és legnagyobb meglepetésemre vért kezdett öklendezni. Undorodva fordítottam el a fejem, egyúttal a kezemet is leengedtem, amit – azonnal rájöttem – rosszul tettem. Úgy tűnt, elmúltak a hirtelen támadt tünetei, és felemelte a fejét, gyilkos tekintetét pedig rám szegezte. Rohanni kezdett felém, én pedig sikítva húztam össze magam, és vártam, hogy elkapjon, esetleg azonnal összetörje a gerincemet, vagy bárminemű fájdalomra számítottam, de a támadás csak elmaradt. Félve pillantottam fel, és láttam, hogy már Marcel áll előttem, a párkány szélén állva, miközben a mélybe mered. Lent zavargás támadt, nők sikoltottak fel, és férfiak kiáltásait hallottam. Marcel nyilvánvalóan lelökte a vérfarkast, de aligha hittem, hogy ennyitől meghalt volna. Marcel egy másodperccel később már mellettem térdelt. Szaporán vettem a levegőt, ahogy próbáltam megnyugtatni magam, és csak ekkor vettem észre a vállamban lüktető éles fájdalmat. Ahogy odapillantottam láttam, hogy ahol nekidőltem az ablaknak az berepedt és kisebb darabok híján lyukak tátongtak az üvegen. A szilánkok éles széle felhasította a ruhám anyagát, és elszörnyedve vettem észre, hogy egy kisebb darab belefúródott a bőrömbe. Remegni kezdett az ajkam és a szemeim is megteltek könnyel a látvány és a fájdalom miatt. Marcel halkan elkáromkodta magát, majd óvatosan megfordított, hogy szembe kerüljön a sérült vállammal.
Felemeltem a kezem, ő pedig hátratántorodott, mintha egy láthatatlan kéz taszított volna rajta egyet. A vigyor lehervadt az arcáról, majd a hasára szorította a kezét. Kétrét görnyedt és legnagyobb meglepetésemre vért kezdett öklendezni. Undorodva fordítottam el a fejem, egyúttal a kezemet is leengedtem, amit – azonnal rájöttem – rosszul tettem. Úgy tűnt, elmúltak a hirtelen támadt tünetei, és felemelte a fejét, gyilkos tekintetét pedig rám szegezte. Rohanni kezdett felém, én pedig sikítva húztam össze magam, és vártam, hogy elkapjon, esetleg azonnal összetörje a gerincemet, vagy bárminemű fájdalomra számítottam, de a támadás csak elmaradt. Félve pillantottam fel, és láttam, hogy már Marcel áll előttem, a párkány szélén állva, miközben a mélybe mered. Lent zavargás támadt, nők sikoltottak fel, és férfiak kiáltásait hallottam. Marcel nyilvánvalóan lelökte a vérfarkast, de aligha hittem, hogy ennyitől meghalt volna. Marcel egy másodperccel később már mellettem térdelt. Szaporán vettem a levegőt, ahogy próbáltam megnyugtatni magam, és csak ekkor vettem észre a vállamban lüktető éles fájdalmat. Ahogy odapillantottam láttam, hogy ahol nekidőltem az ablaknak az berepedt és kisebb darabok híján lyukak tátongtak az üvegen. A szilánkok éles széle felhasította a ruhám anyagát, és elszörnyedve vettem észre, hogy egy kisebb darab belefúródott a bőrömbe. Remegni kezdett az ajkam és a szemeim is megteltek könnyel a látvány és a fájdalom miatt. Marcel halkan elkáromkodta magát, majd óvatosan megfordított, hogy szembe kerüljön a sérült vállammal.
– Ez egy kicsit fájni fog – mondta, majd két
ujja közé vette a bőrömből kiálló szilánkot, és lassú, óvatos mozdulattal húzni
kezdte. Legszívesebben sikítottam volna fájdalmamban, ezért keményen az ajkamba
haraptam, minek következtében kicsordult a vérem. Marcel leengedte a kezét,
majd nagyot sóhajtott. – Kész is – jelentette ki, majd a csuklójába harapott és
felém tartotta azt. Nyilvánvalóan azt várta, hogy sokadszorra is megigyam a
vérét, hogy hamar meggyógyuljak, csak hogy nekem eszem ágában sem volt ezt
tenni. Durva mozdulattal löktem el a kezét.
– Az ki van zárva! – találtam meg hirtelen a
hangom, ami sokkal határozottabban csengett, mint ahogy arra számítottam.
– De hát a vállad…
– Nem érdekel a vállam! Vigyél vissza, hadd
kötözzem be! – parancsoltam rá. Szinte forrtam a dühtől. Nem Marcel hibája
volt, hogy betörtem az üveget, de jelen helyzetben, a történtek után mindenre
és mindenkire csak haragudni tudtam.
– Abby – próbálkozott újra, miközben segített
talpra kecmeregnem.
– Nem kell a hülye véred! Semmi szükségem rá,
hogy azzal a szervezetemben valamelyik váratlan pillanatban elpatkoljak és
vámpírként ébredjek újra. Különben is, hol voltál eddig? – folytattam a
tombolást. – Azt mondtad azonnal jössz értem, és eltűnünk innen.
– Segítenem kellett kijuttatni a gyerekeket.
– Nem vagytok elegen, hogy elintézzétek?
Közben én itt fönt majdnem meghaltam! Megint! – harsogtam, ő azonban halkan
elnevette magát. Ettől csak még inkább dühös lettem. Legszívesebben
ráordítottam volna, hogy ha nem hagyja abba, esküszöm, lerombolom magunk alatt
az egész templomot és hagyom, hogy a romjai alatt száradjon ki, de ekkor a
hátára kapott és már száguldott is velem hazafelé. Szédülni kezdtem a
sebességtől és a látványtól, ami körülvett, így inkább lehunytam a szemem és
vártam, hogy visszaérjünk. Perceken belül meg is állt velem a háza előtt, én
pedig úgy ugrottam le a hátáról, mintha a ruhái taszították volna a testemet. A
bejárati ajtó felé siettem, feltéptem az ajtót és ügyet sem vetve a most már
kanapén ücsörgő Cassiere, berohantam a fürdőszobába és magamra zártam az ajtót.
– Mi a fenét műveltél? – szűrődött be Cassie
kiabálása. – Teljesen elment az eszed? Hiszen csak egy ember! Nem is tanult meg
soha varázsolni! Mégis hogyan tudná megvédeni magát?!
– Köszönöm az aggódásodat, Cassie – léptem ki
az ajtón egy kötszerrel és sebtisztítóval a kezemben. –, de mint láthatod, még
életben vagyok. Inkább segíts bekötözni a sebemet. – Cassie tágra nyílt
szemekkel meredt a vállamra, majd arca hirtelen paprikavörös lett és Marcelhez
fordult.
– MIT TETTÉL VELE?! – sikította, mire Marcel
összerezzent, nyilván nem számított rá, hogy egy olyan pici lányból, mint
Cassie, ekkora hang képes előtörni.
– Cassie, megnyugodnál végre? – emeltem meg
most már én is a hangom. – Ahelyett, hogy folyamatosan Marcelt támadod, inkább
segíts nekem, mert nem szeretnék elvérezni! – Cassie mellettem termett és
gyakorlott, villámgyors mozdulatokkal bekötözte a vállamat. – Így nem tudom
visszahúzni a pólómat – néztem keserűen a blúzom amúgy is szétszakadt vállrészére,
amit most a kötözés kedvéért lehúztam, csupasszá téve így a teljes vállamat.
– Nagyon szívesen! – villantotta rám szikrázó
szemeit.
– Elárulnátok, hogy miért veszekedtek
folyamatosan? – kérdeztem kettőjüktől, miközben lehuppantam a kanapéra, aminek a
karfáján Marcel terpeszkedett. – Ennyire rosszban váltatok el? – Gyanúsan
összenéztek, majd Cassie – azt hiszem, amióta ismerem – először az életében
lesütötte a szemét.
– Ez… – szólt halkan a barátnőm, azonban egy
másik, határozott női hang szakította félbe.
– A gyerekek biztonságban. – Hayley állt az
ajtóban, Giával a nyomában. A hibridlány még mindig gyönyörű volt, arca azonban
kimerültségről árulkodott. A hibridek is
így el tudnak fáradni? – Itt minden rendben? – nézett körbe rajtunk.
Tekintete először megállapodott rajtam, mire bólintottam, majd továbbsiklott
Cassiere, akivel nyilván még nem ismerhették egymást. Legalábbis tudomásom
szerint.
– Ő itt Cassie. Az őrült barátnőm – közöltem
Hayley értetlen tekintet láttán. Cassie dühösen pillantott rám, majd Marcelre
is, végül megkerülve az érkezőket elindult az ajtó felé. Megtorpant,
féloldalasan visszafordult, és rám szegezte a tekintetét.
– Szólj, ha ismét emlékszel majd arra, hogy ki is vagy valójában. – Azzal eltűnt az
ajtó mögött. Felvont szemöldökkel néztem utána, miközben a zavarodottság és
reménytelenség elegye kavargott bennem. Marcel felállt, hogy töltsön egy italt
Hayleynek, Gia pedig leült az ablakba és bánatos tekintettel figyelte New
Orleans éjszakai fényben úszó gyönyörű városát. Csak tompán hallottam, ahogy
Hayley és Marcel elégedetten állapítják meg, hogy képesek egy csapatként is
dolgozni. Zúgott a fejem, és képtelen voltam bármire is teljes
koncentráltsággal figyelni. Cassie szavai visszhangoztak a fejemben, magam
előtt láttam az elmúlt nap ijesztőbbnél ijesztőbb történéseit, Klaus arcát, az
eszelős vigyorát. Vámpírfogakat, farkasokat, gyerekeket, vért és halált. A
gondolataim egymást üldözték, mintha egy perce sem akarnának lepihenni, és
mindig visszatértek Cassiehez és a szemrehányó mondatához. Próbáltam kitalálni,
hogy mire, vagy kire akar ezzel kilyukadni. Nem tudtam nem a nagymamámra
gondolni, aki mindig arra kért, hogy bármekkora erő hatalmában vagyok is, sose
keveredjek olyan társaságba, ahol hasznát kell
majd vennem. Talán ő már tudta. Talán pontosan tisztában volt azzal, hogy a
Lewis név nem jár akármivel, és, hogy gyakorlatilag kezelhetetlen mennyiségű
varázserőm van. Ezt akarta volna elkerülni azzal, hogy nem tanított meg
varázsolni? Hogy ilyen veszélyes helyzetekbe keveredjek? Olyan sok történetet
mesélt nekem mindig, főként boszorkányokról, különösen egy boszorkányról, és most először fordult meg a fejemben, hogy
talán nem csak mesék voltak. Talán a történetei minden momentuma valóságos
volt, talán mind-mind épp vele történt meg. Hiszen ő is Lewis boszorkány volt.
Talán őt is kihasználták az ereje miatt. És pontosan ez lett a végzete. A
tekintetem Marcelre siklott, aki épp felhörpintette az utolsó korty italát.
Hayley felállt, majd Giához sétált az ablakhoz, miközben Elijahról beszélt.
Leült mellé, én pedig csak ekkor vettem észre, hogy Marcel ugyanúgy engem néz,
ahogy én őt. Egy újabb pohárba töltött italt, a sajátját is pótolta, majd
mellém sétált és leült a kanapéra. Átadta a poharat, amit szívélyes mozdulattal
el is fogadtam és nagyot kortyoltam az alkoholból, ami azonnal marni kezdte a
torkomat és mellkasomat.
– Utálom az erős italokat – jegyeztem meg,
elhúzva a szám. Marcel elnevette magát, majd alig észrevehetően végignézett
csupasz vállamon. Felnéztem, ő pedig elkapta a tekintetét.
– Kemény lány vagy – mondta, mielőtt kortyolt
egyet.
– Hallottad, amit Cassie mondott? –
kérdeztem.
– Mindenki hallotta.
– Szerinted igaza van? – néztem rá, minden
bizonnyal elég keserves tekintettel, ő pedig úgy nézett vissza rám, mint akinek
megesett a szíve egy aranyos, kóbor kiskutyán.
– Ő azt mondja, nem az vagy, aki eddig
voltál. Azt hiszem erről nem engem kéne kérdezned. Nem ismertelek, mielőtt
idejöttél, és őszintén szólva, ha tényleg megváltoztál, hát nekem jobban
tetszik az új Abby. Én legalábbis kedvelem.
– És ha jobban kedvelnéd a régi Abbyt? –
kérdeztem egy halvány mosollyal, mire elgondolkodott. – Talán ez egy hülyeség –
folytattam, mielőtt válaszolhatott volna. – Nincs is régi meg új Abby. Csak én
vagyok. Nem változtam semmit, csak… körülöttem minden. De nem is lehetek az,
mint aki két héttel ezelőtt voltam. Egyszerű, naiv egyetemistaként aligha
élhettem volna túl ezt a pár napot.
– Boszorkány vagy Abby. Nem hiszem, hogy sok
olyan boszorkány van a földön, akinek egyszerű élete van. Akire csak úgy rá
lehetne mondani, hogy egy átlagos egyetemista.
– Nem változtam meg. – bizonygattam. – Csak
próbálom megvédeni magam.
– Ahogy Cassienek is pont ez a célja. Hogy
megvédjen téged. Szerintem úgy érzi, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. Nem
hogy rajta kívül most már több vámpírt is ismersz, de már nála sokkal
erősebbeket is. Szerintem fél. Egyszerre fél attól, hogy elveszít, és hogy nem
tud megvédeni.
– De hát sosem kértem, hogy védjen meg.
– Mert nem is nagyon volt szükséged rá.
– Most szükségem lenne rá. Mint barátnőre, de
mint te is láthatod, nincs itt.
– Nem mindenkire van jó hatással ez a város.
Neki különösen nem jó itt.
– Ezt miből…
– Én lassan indulok – lépett a kanapé mellé
Hayley. – Te is jössz, Abby? – nézett rám, mire pillanatnyi habozás után ugyan,
de lassan bólintottam. Marcel kikísért minket, majd elbúcsúzott Hayleytől, aki
azonnal a kocsihoz sétált. Én is intettem Marcelnek, azonban amikor megfordultam
volna, elkapta a kezemet és finoman visszarántott. Legalább egy fejjel
alacsonyabb voltam nála, így kénytelen voltam felnézni, hogy lássam a szemeit.
– Köszönök mindent – mondta, miközben
szorosan tartotta a kezemet. Olyan lágy hangon szólt hozzám, hogy hirtelen nem
is tudtam másra figyelni, mint a szemei barnaságára és a keze melegségére. Egy
apró félmosolyra húzta ajkait, ami miatt szinte elakadt a szavam.
– Abby? – kiáltotta Hayley, jelezve, hogy vár
rám. A hangja minden ködöt eloszlatott a fejemből, és feltűnt, hogy az egyetlen
ok, amiért nem fázok annyira, az Marcel közelsége volt. Esetlenül léptem hátra,
majdnem meg is botlottam, miközben néztem én mindenfelé, csak Marcelre nem.
– Én… – makogtam. – uhm… Mondanám, hogy
szívesen, de örülnék, ha legközelebb nem rángatnál bele ilyen őrültségekbe a
megkérdezésem nélkül. – Marcel elnevette magát.
– Ígérem, legközelebb megkérdezlek.
– Legközelebb? – pillantottam rá hitetlenül.
– Jaj, de jó. Ezek szerint tényleg lesz legközelebb.
– Abby! – szólt rám Hayley újra, most már
kissé követelődzőn.
– Jó éjt! – mosolyogtam Marcelre, aki
viszonozta a gesztust.
– Jó éjszakát, Abby! – intett, én pedig hátat
fordítottam neki, és Hayley felé vettem az irányt. Hallottam, ahogy mögöttem
becsapódik a bejárati ajtó, és szinte csalódottan huppantam be az anyós ülésre.
Egészen úton nem szóltunk egymáshoz, de a történtek után aligha volt erre
szükség. Mind a ketten még csak emésztgettük, hogy ma vérfarkasokat győztünk
le, hogy gyerekeket mentsünk meg attól, hogy ők is farkasokká váljanak, aztán
harcba menjenek. Jobban belegondolva, Hayleynek talán ez jelentette az átlagos
mindennapokat, és amikor azt mondja, hogy „unalmas” napja volt, akkor talán
arra gondol, hogy csak egy vámpír fejét tépte le aznap. Az ő gondolatai
teljesen máshol járhattak, és nem is szándékoztam követni őt oda, tökéletesen
elvoltam a saját kis világomban, ami újonnan vámpírokról, vérfarkasokról és egy
hibridről szól. Főkent a hibridről.
Csak hogy a gondolataim nagy részét most nem az igencsak keserű fordulatot vevő
sorsom töltötte ki, hanem valami egészen más. Vagyis inkább valaki. Egész úton
csak egy szempárt láttam magam előtt, azt a mélybarna íriszt, ami pár
pillanatra teljesen levett a lábamról. Eddig is tisztában voltam vele, hogy
Marcelt különösen kedvelem, de eddig nem tűnt fel, hogy ennyire különösen.
– Örülnék, ha ma este nálunk aludnál – törte
meg a csendet Hayley, szavai pedig mint valami villámcsapás, úgy oszlatták szét
a gondolataimat. – Marcel mondta, hogy az egyik farkas rád támadt. Nem
szeretném, ha ez megismétlődne.
– Te nem szeretnéd, vagy Klaus? – kérdeztem,
és bár a hangomban nyoma sem volt gúnynak, mégis úgy éreztem, hogy goromba voltam.
Megráztam a fejem. – Ne haragudj. Mostanában valahogy mindenkire, aki ismeri
Klaust úgy tudok tekinteni, mintha az ő bábja lenne.
– Megértem – bólintott. – Valahogy én is így
voltam, amikor megismertem. Bár akkor még egészen mások voltak a körülmények. –
Leállította a motort, és csak ekkor vettem észre, hogy Klaus házánál vagyunk. –
Nézd, nem tudom, hogy Klaus mit tervez veled. Szerintem rajta kívül alig tudja
ezt bárki. Nekem is csak töredékeket hintett el…
– Tehát te tudod? – csillant fel azonnal a
szemem. – Akkor avass be, kérlek! Tudnom kell, hogy Klaus mire készül velem!
– Nem mondhatok semmit – rázta meg a fejét
tehetetlenül. – Klaus tényleg a könyörtelen megoldások híve, de megnyugtatlak,
hogy azok alapján, amit én tudok, veled nem készül semmi szörnyűre. Ettől nem
kell tartanod. Az egyetlen, ami továbbra is fenn áll majd, hogy végig a
tulajdonaként fog kezelni. És szerintem ennek sem fog örülni – mutatott a
vállamra.
– Nem érdekel, hogy mi nem tetszik neki.
Sajnálom, hogy próbálok ember módjára élni, és ember módjára meggyógyulni.
– Nem is az a probléma. Hanem, hogy Marcel
veszélybe sodort téged.
– Értem – bólintottam. – Dühös lesz, mert
Marcel lenyúlta a játékszerét. Hát ez borzalmas. Talán még a szaga is rajtam
maradt – gúnyolódtam, bár a haragom egyáltalán nem Hayley ellen szólt.
– Abby – nézett rám elnézően.
– Hagyjuk – legyintettem, majd a fogantyú
után nyúltam és kinyitottam az ajtót. Mindketten kiszálltunk, majd felsétáltunk
a lakásba. Odafönt aztán ismét Hayleyhez fordultam. – Talán mégsem jó ötlet ez
– céloztam az itt alvásomra. – Nem is hoztam magammal ruhát. Meg aztán, Cassie
is aggódna értem.
Hayley
legyintett.
– Azok után, hogy segítettél nekünk, azt
hiszem az a legkevesebb, hogy adok váltóruhát és megvédelek Klaus haragjától –
jelentette ki, mire halványan elmosolyodtam. Ez mind szép és jó volt, a második
része különösen tetszett, viszont, ami a ruhákat illeti… kezdtem nagyon unni,
hogy mások ruháiban járok, ráadásul pont olyanokéban, akik legalább egy fél
fejjel magasabbak nálam, így minden darab csak lóg rajtam.
– Köszönöm – mondtam végül, majd bementem a
szobába, ahová Hayley vezetett. Ledobtam a cuccaimat és egyből a zuhanyzó felé
vettem az irányt. Terveim szerint villámgyors zuhanyt vettem volna, de a vállam
miatt volt némi probléma a gyorsaságot illetően. Több mint fél óráig a kabinban
szenvedtem, ahogy próbáltam alaposan lefürdeni, lemosni magamról a vért, a
koszt és az istentelen bűzt, csak hogy közben iszonyatosan sajgott a vállam.
Nem egyszer kívántam, bárcsak ittam volna Marcel véréből, de amint átgondoltam,
egyből felfordult a gyomrom, és átkoztam magam, amiért ilyen akár meg is
fordulhatott a fejemben. Mire kiléptem a fürdő alól, Hayley már az ágyra
készítette a nekem szánt pizsamát és a ruhákat holnapra. Belebújtam az éjszakai
viseletbe, ami mindössze egy hosszú, testhez simuló melegítő volt és egy
spagetti pántos fekete felső, majd sietősen bebújtam a takaró alá…
Sötét erdőn keresztül
vezetett az utam.
Az
ösvényről már rég letértem, és kétségbe esetten kapkodtam a tekintetem
fényforrás után kutatva. Ágak recsegése töltötte be az éjszakát, ahogy az erős
szél miatt sötét árnyakat vetve elém, fáradt öregemberként hajlongtak. Minden
egyes halk zajra riadtan néztem körbe, és bár kétségtelen volt, hogy senki
sincs a közelben, mégis úgy éreztem, mintha valaki órák óta a nyomomban lenne
és folyamatosan figyelne. Az erős szél kifújta az arcomba lógó hajtincseimet,
és csak ekkor vettem észre, hogy reszketek. Úgy éreztem, mintha már egy teljes
napja a sötét erdőben bolyonganék, és hiába várnám a nap felkeltét, mert az erdőt
örökké csak sötétség töltené be. Felpillantottam, hátha láthatom a csillagos
égboltot, vagy amit igazából reméltem, a lombokon átszűrődő napfényt, de csak
sötétséget és a hold ezüstös fénysugarát láttam. Még mindig éjszaka volt.
Összehúztam magamon a pulcsimat, és
reszketve kuporodtam le az egyik fa tövébe. Próbáltam minél kisebbre összehúzni
magam, hátha úgy könnyebben felmelegíthetem a saját testem, amikor is egy éles,
női sikoly hasított a sötétségbe. A rémülettől összerezzentem és nekifeszültem
a fa törzsének. Legszívesebben gödröt ástam volna földbe, hogy eltűnjek innen,
hogy bármi is volt a sikoly forrása, ne találjon rám. Lélegzetvisszafojtva
vártam, talán a következő sikolyra, talán arra, hogy valaki, vagy valami rám is lecsapjon.
Léptek
közelítettek felém. Lehunytam a szemem és vártam. Vártam, hogy a túlpörgött
szívem előbb álljon le, minthogy rám találjon az, aki körülöttem ólálkodott. De
a léptek zaja már nem a hátam mögül érkeztek, hanem egészen máshonnan.
Kinyitottam a szemem, próbáltam látni valamit a sötétségben, amikor
megpillantottam egy világos foltot. Haj. Végignéztem az illető egész testén, és
az ismerős tartástól, a szőke, enyhén göndör hajtól és attól a mindenre elszánt
arckifejezéstől, meleg nyugalom száguldott végig az ereimben.
– Klaus? – tápászkodtam fel, kissé esetlenül,
és legszívesebben a nyakába borultam volna. Örültem, hogy rám talált, tudtam,
hogy értem jött, hogy épségben hazavigyen. Akár magához, akár a saját házamba,
jelenleg ez már nem számított. – Klaus – szólítottam meg újra, de ekkor sem
reagált, csupán megfeszült arcizmokkal meredt a távolba, mint a vadász, aki
arra vár, hogy lecsapjon az áldozatára. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem,
ekkor azonban sietős léptekkel továbbindult. Pár pillanatig értetlenül meredtem
utána, majd mikor láttam, hogy esze ágában sincs megvárni engem, még
szorosabban összehúztam magamon a pulcsim és sietősen utána eredtem. Futnom
kellett, hogy beérjem, és még ezután is borzasztó nehéz volt tartani vele a
lépést.
– Klaus, lassíts! – szóltam utána. –
Iszonyúan elfáradtam. Nem is sejted, min mentem kere… – A mondatot már nem
tudtam befejezni, mert nekiütköztem a vámpír hátának. Értetlenül bámultam rá,
miközben ő végighúzta az ujját az egyik fatörzsön, ujjbegyeit pedig
skarlátvörösre festette valami folyadék. Egy pillanatra azt hittem, csak
fanedv, de mikor közelebb léptem, és élesebben láttam a színét, és már a szaga
is elért hozzám, egyből felismertem. Vér.
– Klaus? – Kétségbe esett hangom, valahonnan
egészen távolról jött, mintha nem is én szólaltam volna meg. – Mi ez az egész?
– De Klaus ismét ügyet sem vetett rám. Mintha ott sem lettem volna. Ezúttal
lassabb léptekkel indult tovább, nekem azonban elfogyott a türelmem. Hangosan
dobbantottam a lábammal, akár egy hisztis kislány, és a hangom olyan erővel
tört föl a torkomban, hogy arra magam sem számítottam. – Niklaus!
Hangos
reccsenés hallatszott, mire összerezzentem és riadtam pördültem meg a tengelyem
körül. Mögöttem ágak hullottak alá, mintha barna, ág alakú esőcseppek volnának,
és hangos, folyamatos recsegés töltötte be az erdőt. Hátráltam egyet Klaus
felé, mire megbotlottam, és egyből hanyatt estem. Félig-meddig arra
számítottam, hogy az Ősi majd elkap, ő azonban egyhelyben állt, és a szokatlan
természeti csapást figyelte –, amit feltehetőleg én idéztem elő. Fák dőltek ki,
ágak szakadtak le és zuhantak a földre, de Klaus egészen addig meg sem moccant,
amíg az egyik ág az orra előtt nem landolt hatalmas reccsenések közepette.
Hátratántorodott, de a szemében mintha felismerés csillant volna – ezt nem
tudtam pontosan megállapítani. Döbbentség és rémület váltakozott az arcán,
ahogy rám pillantott, miközben tehetetlenül hevertem a földön.
– Abigail! – Éppen mellém lépett és a kezét
nyújtotta, amibe minden szó nélkül bele is kapaszkodtam, de abban a pillanatban
elviselhetetlen fájdalom nyílalt a bokámba. Keservesen kiáltottam fel, és
egyből kitéptem magam Klaus szorító karjából, hogy a lábamhoz kapjak. Egy
vaskos faág zuhant rá és tört ketté a bokámon. Klaus hangos káromkodás
közepette lépett a lábamhoz, majd egy laza mozdulattal leemelte rólam a faágat,
és könnyedén elhajította. – Tűnjünk el innen – mondta, majd megragadta a kezem,
átlendítette a vállán, és derekam alá nyúlva felemelt. A lábam iszonyatosan
fájt, de eszem ágában sem volt amiatt nyavalyogni. Talán kissé féltem attól,
hogy Klaus nem tűri a hisztit és bármelyik pillanatban ledob, hogy itt haljak
meg, ebben az omladozó erdőben. Nemsokára kiértünk egy tisztásnak is nevezhető
térre, melynek közepén tűz lobogott. Az erdő kezdett elnémulni, mintha csak el
akarta volna érni, hogy elhagyjuk a belsejét, de ahogy Klaus karjaiban körül
néztem, csak még inkább beljebb éreztem magam. A kis, szabálytalan kör alakú
tisztást minden oldalról fák szegélyezték, melyek jobbra-balra hajladoztak az
erős szélben. A tisztás tömve volt; tíz, talán húsz ember állt velünk szemben,
körbeállva a tűzet. Nem tudtam megállapítani az életkorukat, ugyanis mindegyik
eltakarta az arcát. Egyesek maszkot viseltek, míg mások egy ronggyal vagy a
pulcsijukkal tekerték körbe az arcukat.
– Klaus, mi ez az egész? – kérdeztem reszkető
hangon, mert semmi bíztatót nem találtam abban, ahogy velünk szemben
felsorakoztak, eltakart arcukon keresztül mind ránk meredtek, és egyesek még
hegyes, hosszú fakarókat is tartottak a kezükben.
– Megharagszol, ha egy kicsit visszaviszlek
ebbe a mostanra már nyugodtnak és biztonságosabbnak
tűnő erdőbe? – suttogta, én pedig alsó ajkamba harapva megráztam a fejem. Egyáltalán nem bánom – akartam mondani,
de a rémület egyre jobban elhatalmasodott rajtam, és már képtelen voltam egy
hangot is kipréselni magamból. Klaus lassan megfordult, szemét csak akkor vette
le a tömegről, amikor az emberek a látóhatárán kívül estek.
– Hát megfutamodsz, Niklaus? – kérdezte egy
hang a tömegből. Klaus megtorpant, én pedig szorosan lehunytam a szemem. Előbb tegyél le, csak aztán válts gyilkos
üzemmódra. – Ennyi lenne a nagy és hatalmas Niklaus Mikaelson? Inkább hátat
fordít egy bulizó bandának egy nő kedvéért, és hagyja meghalni a másik nőt? – Klaus higgadtan lépett
egyet előre. Végre elértük az erdő határát, mire ő lábra állított engem, de
egészen addig nem engedett el, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy ha egy
lábon is, de képes vagyok talpon maradni.
– Ne öld meg magadat, jó? – nézett a
szemembe, és bár nem értettem kifejezetten a feltételezést, még mindig a
nyakába kapaszkodva, úgy éreztem, nekem is bátorítanom kell őt valamivel.
– Ne öld meg mindet, jó? – kértem az ő
hangsúlyával, mire halványan elmosolyodott.
– Lepaktáltak az ördöggel. – Gyilkos
csillogás villant a szemében. Elengedtem őt, majd botladozva hátraléptem.
– Még mindig fogalmam sincs, hogy kerültem
ide, szóval intézd el gyorsan, és vigyél haza. – Egy pillanatra, mintha
értetlenséget láttam volna átvillanni az arcán, de hát a helyzettől már nem is
vártam többet; nem értettem, hogy kerültem ide, nem értettem, mi történik, nem
értettem, hogy miért ölném meg magam, vagy, hogy mit jelent az, hogy lepaktáltak az ördöggel. Ez Klaus harca
volt, így inkább rábíztam, és reménykedtem abban, hogy mire legközelebb észbe
kapok, már ott leszek, ahol lennem kéne. Most először akartam önszántamból
Klaus házában lenni, abban a puha ágyban, amibe pár órával ezelőtt lefeküdtem
aludni, hogy kipihenjem az aznapi „megint majdnem meghaltam” adagomat.
Tisztában voltam vele, hogy ott kéne lennem, és nem ebben az erdőben. Az elején
mintha csak álmodtam volna, aztán az egész kezdett egyre valóságosabbnak tűnni,
és ahogy Klaus felbukkant, és végre figyelembe vette a jelenlétem, már tudtam,
hogy ez nem csak egy rossz álom. De vajon létezik ilyen? Hogy az álomból
egyetlen szempillantás alatt valóság lesz? És ha igen, mégis ki űz velem ilyen
kegyetlen tréfát?
Klaus az eltakart arcú társaság között
sétált. Alaposan szemügyre vette őket, majd megállt az egyik előtt, aki
szokatlanul mély hangon éppen megszólította. A lobogó tűz fényében láttam Klaus
arcát; szelíden mosolygott, mégis végigfutott a hideg a hátamon az
arckifejezéséből. Ahogy felemelte a fejét, a fények sötét, gyilkos foltokat
festettek az arcára. Áradt belőle a nyugalom, ahogy végignézett az embereken.
– Tényleg azt hitted – szólt a hang –, hogy
visszatarthatsz egy fájdalomból kovácsolt pengével? – Összeráncoltam a homlok.
Minden bizonnyal Klausnak is izgalmas estéje volt, amíg mi Marcellel a saját
harcunkat vívtuk New Orleansban. Az egyik maszkos hirtelen felemelte a karót,
amit a kezében tartott és Klausra mutatott vele, aki felvont szemöldökkel,
kíváncsian várta, a hozzá intézett szavakat.
Ismét
ugyanaz a hang volt, de biztos voltam benne, hogy az előbb valaki más volt a
forrása.
– A gyengékkel és veled ellentétben én a
fájdalomból nyerek erőt. Hamarosan érezni fogod a fehértölgyet, ahogy átszúrja
a szívedet. – Mintha forró vízzel öntöttek volna le. A fehértölgyfa karó az egyetlen fegyver, amellyel el lehet pusztítani
egy Ősit.
– Nagyon okos – tárta szét a karját
mosolyogva Klaus. –, Mikael. Megigézni a helyieket, hogy mondják el, amit te
nem mersz. – Az arcán nyoma sem volt többé mosolynak. Klaus kezdett kijönni a
sodrából. – Élvezd a színpadiasságot! – kiáltotta el magát, majd halkabban
hozzátette: – Csak késleltetik az elkerülhetetlent.
Az
egyik, magasabb és testesebb tag üvöltve rontott neki Klausnak, aki mintha csak
számított volna a támadásra, azonnal hárította azt. Nem kifejezetten tűnt úgy,
mint aki figyelembe vette az előző kérésemet, csak pár mozdulatába telt, és
egyesével estek össze a lábai előtt. Keményen az ajkamba haraptam és
elfordítottam a fejem, a hangokat azonban úgy sem tudtam volna kizárni, ha a
fülemre tapasztom a kezeimet. A csontok roppanása, az ütések hangja, és a
keserves kiáltások beleégtek az agyamba. Nem tudom, meddig ülhettem ott a fa tövében,
míg végül úgy döntöttem, hogy a gyomrom egyszerűen képtelen befogadni ennyi
mindent. Szinte átöleltem a fatörzset, hogy megpróbáljak felállni, és egy
pillantást sem vetve Klaus öldöklésére, botladozva indultam vissza az erdőbe.
Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán az erdő utál engem, és ismét rám
dobál néhány faágat, de ez nem tántorított vissza attól, hogy mielőbb elhagyjam
a tisztást. Legalább hallótávolságon kívülre akartam jutni. Minden egyes óvatos
lépésnél éles fájdalom nyílalt a bokámba, de próbáltam nem törődni vele. Lassú
tempóval ugyan, végre egyre beljebb kerültem a fák sokaságába, a vérontás
hangjai pedig lassan teljesen elnémultak.
Csak akkor vettem észre, hogy még
mindig mennyire fázok, amikor már nem kellett mással foglalkoznom, mint a
fájdalommal a bokámban. Lekuporodtam a porba és reszketve fújtam ki a levegőt.
Nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire szeretnék hazamenni. És nem New
Orleansra gondoltam. Cassie járt a fejemben, és az, hogy hallgatnom kellett
volna rá. De mégis mit tehettem volna egy igézet ellen? Mit tehettem volna
egyáltalán egy Mikaelson ellen?
Lehajtottam a fejem, és hagytam,
hogy egy kósza könnycsepp végiggördüljön az arcomon. Akárhogy is néztem, az
idegrendszeremet nem egy ehhez hasonló megpróbáltatásra tervezték, még akkor
sem, ha boszorkánynak születtem. Egyszerre gyűlt bennem harag olyan emberek
iránt, akik igazából nem is tehettek semmiről; haragudtam a nagyimra, amiért
nem tanított meg sosem varázsolni, és nem készített fel az ehhez hasonló szörnyűségekre,
vagy akár bármire. Cassiere, amiért nem kötözött ágyhoz, amíg el nem múlik az
igézet. Nem mintha láttam volna esélyét annak, hogy annak a hatása magától
elmúljon, de túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy ésszerűen átgondoljam a
dolgokat.
Rengeteg ideig ültem ott a
gondolataimba merülve, miközben már a nap is felkelt, és a hajnal vakító
sugarai az arcomat simogatták. Klaus itt hagyott volna? Kételkedtem benne, hogy
egy Ősi vámpírnak ilyen sokáig tart leszámolni egy gyenge, pusztán emberekből összeverődött
csapatból. Még ahhoz is túlságosan gyengének éreztem magam, hogy jobban
átgondoljam a hazajutásomat, abban az esetben, ha Klaus tényleg megfeledkezett
volna rólam.
– Abigail – hallottam meg a hangját a
következő pillanatban, de nem emeltem fel a fejemet. Egy pillanatra az a
benyomásom támadt, hogy talán a fáradtságtól hallucinálok, de egy másodperc sem
telt el, éreztem, ahogy gyenge nyomás nehezedik a karomra. Lassan felemeltem a
fejemet és hunyorogva néztem a vámpírra. Halvány mosoly terült szét az arcán. –
Örömmel töltene el, ha legközelebb, mikor azt mondom, ne öld meg magad, tudnád,
hogy az azt is jelenti, hogy ne kóborolj el. Nem igazán van időm követni a
szagodat, hogy megtaláljalak – mondta, majd megragadta a karom és gyengéden
felsegített.
– Hazamehetünk végre? – kérdeztem halkan.
Klaus felvonta a szemöldökét, és elégedettség csillant a szemében.
– Nocsak, az én otthonom már a te otthonod
is? – kérdezte vigyorogva, de mivel nem reagáltam, folytatta. – Még van egy kis
elintéznivalóm. Apámmal épp bújócskázunk, és most én vagyok a hunyó. Arról nem
is beszélve, hogy van nála valami, ami az enyém. Sőt. Több valami. –
Beleharapott a csuklójába és felém nyújtotta. Undorodva vettem szemügyre a
rojtos szélű harapást, amiből skarlátvörösen szivárgott a vér. Meg akartam
kérdezni, hogy a vámpírok New Orleansban valami beteges birtoklási problémával
küzdenek-e, amit a vérük felajánlásával mutatnak ki, de ehhez meg kellett volna
említenem Marcelt, amit nem igazán akartam. Csak szerettem volna mielőbb
hazaérni, viták nélkül.
Megráztam a fejem, de nem szóltam
egy szót sem. Klaus a derekamnál fogva kicsit feljebb húzott, hogy biztosabban
álljak a lábamon.
– Nem szeretném, ha végelgyengülés okozná a
halálodat. Kórház nincs a közelben, és te sem örülnél neki, ha négy héten
keresztül gipszben kellene sántítanod – célzott a bokámra, mire dühös
pillantást vetettem rá.
– Felvilágosítanálak róla, hogy a normális
emberek így gyógyulnak.
– Ugyan, Kismadár – nevette el magát, én
pedig a ruháinkon keresztül éreztem a teste rázkódását. – Tied a
megtiszteltetés, hogy ihatsz a véremből. Bizonyos körülmények között sokan
ölnének egy ilyen lehetőségért.
– Csak nehogy a végén téged öljenek meg ezért
a hihetetlen kiváltságért – morogtam, miközben a karjába kapaszkodtam, azzal a
szándékkal, hogy megpróbálom leküzdeni a torkomon a vért.
– Annyira aggódsz az életemért – mormolta,
miközben mosolyogva tartotta a szám elé a kezét. – Kezdem azt hinni, hogy
tényleg érdekel.
Miután legyűrtem a hányingert a vér
után, lassan elmúlt a fájdalom a bokámból és a vállamból, ami még Marcel
akciója során sérült meg. Úgy éreztem, mintha hirtelen energiával teltem volna
meg; elmúlt a fáradságom, nem voltam többé álmos és gyenge. Tele voltam erővel,
és ha ez lehetséges, még a kedvem is visszatért valamilyen szinten. Távolabb
húzódtam Klaustól, de ő még mindig a derekamon tartotta a kezét.
– Mehetünk? – kérdezte. Kíváncsian néztem rá.
– Már megint én leszek a hős? – céloztam a
vérfarkasos incidensemre, amiről Klaus látszólag abszolút semmit sem tudott.
Összeráncolt homlokkal meredt rám, én pedig legyintettem. – Csak siessünk.
× × ×
Klaus
egy romos házhoz vezetett. Egyből a bejárat felé indultam, mire az Ősi
egyszerűen kitárta elém a karját, hogy visszatartson.
– Értékelem a bátorságod, de ha ma már nem akarsz
több vért inni, ne menj be oda – suttogta, én pedig azonnal válaszra nyitottam
a számat, mire az ajkamra tette a mutató ujját, hogy idő előtt elhallgattasson.
Jelezte, hogy csöndben kell maradnom, majd a fal mellé, egy kis zugba mutatott,
amit három oldalról kőfal vett körbe, én pedig egyből megértettem, hogy ott
kell elbújnom. Aprót bólintottam, majd csendben odasomfordáltam a számomra
ideiglenes kijelölt helyre, míg Klaus bement az épületbe. Nem volt más
feladatom, csak várni.
Azonban nem telt el sok idő, mire
egy autó fordult be az udvarba, fékezve egy hatalmasat. Egy fiatal lány pattant
ki belőle egy egyenesen az épületbe rohant; egy másik bejáratot használva. A
fiú, aki vele jött egyből utána eredt. Az épületből hangos puffanások és
csörömpölések zaja szűrődött ki.
Ez volt az a pont, amikor úgy
éreztem, képtelen vagyok tovább ölbe tett kézzel várni. Körülnéztem az
udvarban, végignéztem a falakon, hátha van egy másik bejárat, de hamar
rájöttem, hogy kénytelen leszek ott bemenni, ahonnan az újonnan érkezett
vendégek is. Sietős léptekkel követtem őket, de a küszöböt átlépve megálltam a
fal mellett, nehogy észrevegyenek. Amióta New Orleansban voltam, egyre többször
fordult elő, hogy nem tudtam megállapítani, ki ellenség, és ki áll Klaus
mellett. Csak hogy azt sem tudtam, én melyik oldalon állok egyáltalán.
– Davina, várj – kiáltott a fiú, és elkaptam
a lány karját. A Davina név hallatán még lélegezni is elfelejtettem. A
boszorkány, aki a fehértölgyfa karót rejtegeti, akitől talán még Elijah is
félt. – Ezt együtt kell csinálnunk.
– Egyedül is elég erős vagyok! – vágott
vissza a lány harciasan.
– Nem, nem vagy. Figyelj, tudom, hogy nem
bízol bennem, és jogosan. De a társaidat próbáljuk megmenteni – erősködött a
fiú, én pedig próbáltam összerakni a képet. Davina eddig számomra ellenségként
tűnt fel, de ha jól értelmeztem, most mégis Klaust akarná megvédeni? – Ezt csak
úgy tudjuk megtenni, ha együtt dolgozunk. Bíznod kell bennem, rendben? Fogd meg
a kezem. Használd az erőmet – ajánlotta fel a fiú. Ő is mágiával bírt, akárcsak Davina. Akárcsak én.
A lány pár pillanatig habozott.
Kezdtem biztosra venni, hogy elutasítja a fiút, mikor végül megfogta a kezét,
és együtt kezdtek kántálni. A következő pillanatban Klaus fájdalmas kiáltását
hallottam, mire összerezzentem. Tudtam, honnan jön a hang, és lelki szemeim
előtt láttam, ahogy az apjával egymás ellen küzdenek. Elkapott az érzés, hogy
berontsak hozzájuk, és megpróbáljam megállítani Mikaelt, amit magam sem
értettem. De nyílván nem tehettem, mert annyi erőm biztosan nem volt, mégis
rosszul éreztem magam, amiért a fal mellett bujkáltam, miközben mindenki
élet-halálért küzdött.
Hangos kiáltások váltották egymást,
míg végül szinte néma csend lett, Davina és a fiú varázslata szinte
háttérzajként csengett a fülemben, és hosszú ideig nem történt semmi.
Lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz a következő lépés. A szél egyre kezdett
erősödni az amúgy is gyéren fedett épületben.
– Kaleb, nem tudom tartani! – kiáltott fel a
lány kétségbeesetten.
– Csak bízz bennem – mondta Kaleb, majd
tovább kántált.
– Ha ez a te műved, kis boszorkány, – a hang
egészen távolról érkezett, és a süvítő szél szinte teljesen elnyomta. – akkor
visszacsinálod! – Mikael. Szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ő Klaus apja,
aki talán már sokadszorra tör a fia életére. Davina riadtan nézett a magas,
tetőtől talpig vérrel borított, kétség kívül erős férfire, de nem mozdult. –
Add vissza az erőt a tőrnek! – Ahogy Mikael közeledett, Davina egyre kevésbé
tudott koncentrálni. Egyik kezével elengedte Kalebét, hogy visszatartsa a
férfit, aki megtorpant, de hamar úrrá lett a hátráltató bűbájon. Kaleb a lány
elé állt, hogy megvédje a férfitől, de az egy egyszerű mozdulattal arrébb
hajította a fiút. Ezt a pillanatot választották a lábaim és az agyam arra, hogy
közbelépjenek. Szinte akaratom ellenére ugrottam elő és léptem egyet Mikael
felé.

– Ne! – sikítottam, de addigra már nem volt
sehol, Davina pedig erőtlenül esett össze. Kalebbel ellentétben, nem vesztette
el az eszméletét. Összeszedtem minden erőmet, hogy odakússzak hozzá, nem
törődve azzal, hogy a nadrágom kiszakadt, és a térdem vérzett a mély
horzsolástól. – Jól vagy? – érintettem meg a kezét, mire fáradtan bólintott.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Az most nem számít – ráztam meg a fejem. –
Gyere – tápászkodtam fel nagy nehezen, majd kezet nyújtottam, hogy őt is talpra
segítsem. – Ez
egy pszichopata, Klaus pedig teljesen egyedül van – céloztam Mikaelre.
– Vele mi lesz? – lépett Kalebhez, és
megfogta a csuklóját, hogy kitapintsa a pulzusát. – Él. Csak eszméletlen –
sóhajtott megkönnyebbülten, majd felpattant, karon ragadott és Mikael után
indultunk, ahonnan ismét hangos kiáltások hallatszottak. Belépve a helyiségbe
olyasmi fogadott, amire nem csak én, de szerintem Davina sem számított. Klaus
talpon volt, Marcel ott állt egy szőke lány mellett, aki tippeléseim szerint
csak Cami lehetett. Meg aztán ott volt Hayley is, aki egy vasláncra aggatott
hatalmas kődarabbal éppen abban a pillanatban hasított le egyet Mikaelnek, aki
az ütéstől összerogyott. Nem telt sok időbe, mire újra talpon volt, de úgy
nézett körbe, mint ha azt se tudná, hogy került ide. Rögtönzött csapatunk elszántan nézett szembe vele, mindenki arra számított, hogy a férfi újabb
támadásra készül.
– Vége, Mikael – szólt Klaus, legelöl állva. –
Túlerőben vagyunk. Könyörögni fogsz a nyomorult életedért? – Mikael elnevette
magát, de egyáltalán nem hangzott úgy, mintha őszintén jól szórakozna.
– Azt hiszed, erősebb leszel, attól, hogy
embereid vannak? Ez csak bizonyítja, milyen gyenge vagy. – Szánalmas tekintettel
nézett végig rajtunk, tekintetét végül ismét Klausra emelte. – Keress meg,
mikor nem bolondok, asszonyok és gyerekek vívják meg a csatáidat helyetted. –
Azzal eltűnt, mi pedig mindnyájan egyszerre lélegeztünk fel. Összenéztem Hayleyvel,
aki hálásan, mégis kissé zavart tekintettel biccentett felém. A szemem sarkából
láttam, hogy Davina azonnal kifelé indult, valószínűleg azért, hogy segítsen
Kalebnek.
Marcel lépett oda hozzám.
– Te meg hogy kerülsz ide? – akarta tudni, és
két keze közé fogta az arcom. Úgy fürkészett, mintha a szememből
akarná kiolvasni a választ. – Megsérültél?
– Jól vagyok, Marcel – fejtettem le a kezeit
az arcomról. – Több, mint jobban. A hátam kapott egy kis ütést, de túlélem.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte újra, mire
megráztam a fejem.
– Fogalmam sincs. Hazamentem Hayleyvel,
lefeküdtem aludni és… egyszer csak itt voltam. Álmodtam valami hülyeséget, ami
egyszer csak valósággá vált. Nem tudom, lehetséges-e ez egyáltalán. – Marcel
végigsimított az arcomon, majd egy halvány mosolyt erőltetett magára.
– Túl sok minden lehetséges a világunkban –
mondta halkan. – Megyek, megnézem Davinát.
– Úgy érted, leszidod, amiért belekeverte
magát ebbe? – lépett hozzánk Hayley.
– Mondhatjuk így is – felelte Marcel, majd
vetett rám egy utolsó pillantást, és eltűnt az ajtó mögött. Hayley karba tett
kézzel állt szembe velem.
– Konkrétan ágyba dugtalak, de mire
legközelebb rád néztem, már hűlt helyed volt. Rosszabb vagy, mint egy kamasz. –
Kínosan elnevettem magam.
– Esküszöm, fogalmam sincs, hogy történt ez –
néztem körbe, a tekintetem pedig megakadt Klauson, aki épp Camivel
beszélgetett. Valószínűleg épp megbizonyosodott róla, hogy a nő jól van-e. Cami
felemelte a kezét, és végigsimított Klaus kabátjának azon a részén, ami alatt
éppen a szíve dobogott, és ahol egy véres lyuk tátongott a dzsekin. Elfordítottam
a tekintetem, majd folytattam. – Azt álmodtam, hogy egy erdőben vagyok, aztán
egyszer csak megjelent Klaus, én pedig azt vettem észre, hogy már nem csak álmodom.
– Nem értek nagyon ehhez a boszorkányosdihoz –
sóhajtott Hayley. – De abban biztos vagyok, hogy a te esetedből tanulva,
Hope-ot minden éjszaka ágyhoz fogom kötözni. És levédetem a házat valamivel a
varázslat ellen.
– Erről kérdezd Klaust és Mirandát, mesterei
ennek – nevettem el magam.
– Jól vagy? – váltott komolyra Hayley, és
csak most gondolkodtam el úgy igazán a válaszomon. Amióta itt vagyok, senki sem
kérdezte tőlem ezt úgy, hogy láttam volna a szemében, hogy tényleg érdekli a
válaszom.
– Nem tudom. Boszorkány vagyok, de nem ebben
nőttem fel. Gyengének érzem magam ehhez az egészhez.
– Mielőtt idekerültem, az volt a legrosszabb
dolog az életemben, hogy a szüleim kitagadtak, miután kiderült, hogy vérfarkas
vagyok. Amikor belekerültem ebbe az egész körforgásba, úgy éreztem, sosem fogok
kikerülni élve. De őszintén, már nem is akarok. Végre része lettem valaminek. Még
ha nem is pont olyasvalaminek, amire a legtöbb nő vágyik, de mégis úgy érzem,
hogy tartozom valahova. Ha másra nem is, legalább erre jó a Mikaelson család –
vigyorodott el. – Ha velünk vagy, biztos, hogy a győztes oldalon állsz. Arról nem
is beszélve, hogy minden napra tartogatnak valami izgalmasat.
– Abban biztos vagyok – mosolyodtam el
halványan, de nem tettem hozzá azt az egy gondolatot, ami a leginkább
foglalkoztatott. Én már tartoztam
valahová, és nem vagyok benne biztos, hogy vágyok arra, hogy ennek is része
legyek.
El sem hiszem, hogy végre itt
vagyok az új fejezettel. Több, mint fél éve frissítettem utoljára magát a
történetet, ezért most szeretnék sokadszorra is elnézést kérni.
Remélem nem határtalan pofátlanság,
de azért szeretném most is kikérni a véleményeteket a fejezetrőlJ :
1. Melyik jelenet
nyerte el a leginkább a tetszésedet?
2. Abbynek és
Cassienek vajon sikerül megoldaniuk a problémájukat?
3. Szerinted
Davina kit lát majd Abbyben? Potenciális szövetségest, vagy ellenséget?
4. Hogy tetszik az új design?:D
4. Hogy tetszik az új design?:D
Szia,azt kell hogy mondjam hogy megerte varni. Csak ugy faltam a sorokat. Szoval jojjenek a valaszok.
VálaszTörlés1,Nagyon tetszettek Abby es Marcel jelenetei,de nagyon megfogott a talalkozas Davinaval is. Megha furcsa helyzetben is talalkoztak.Es a Hayleyvel valo beszelgetes is tetszett.
2,Biztos vagyok benne hogy megtudjak oldani egyutt a problemat.
3,Ezen nagyon sokat gondolkoztam,de szerintem szovetsegesek lesznek akarcsak Hayleyvel.
4,Es vegul nagyon tetszik az uj design. Latom a belefektetett energiat ,de megerte. Nagyon jo lett ,ahogy ez a resz is.
Varom a kovetkezo fejezetet.
Puszi.:)
Örülök, hogy nem pártoltál el tőlem a hosszú kimaradás ellenére:D
TörlésNos, kicsit meglepődtem, hogy a Davinával való találkozás ennyire megragadott, de persze, örülök neki:)
Sietek a következővel és köszönöm a kommentedet!:)
Puszi,
Daisy
Szia! :) Nagyon jó lett ez a rész is! :3
VálaszTörlés1. Nekem Abby és Klaus jelenetei tetszettek a legjobban :))
2. Szerintem megfogják oldani :D
3. Szerintem szövetségesek lesznek :3
4. Nagyon nagyon tetszik az új desing. :)
T~
Örülök, hogy tetszik az új rész és az új design is! :)
TörlésKöszönöm a válaszokat meg a kommentet is!:)
Tok jo lett:)
VálaszTörlésMikor jon a kovi resz?
Legkésőbb jövőhét végén :)
TörlésNagyon tetszett ez a resz is.
VálaszTörlés1, Abby es Marcel jelenetei tetszettek a legjobban,de Klaus mondatain is elfogott a rohogogorcs.
2, Biztos megfogjak oldani.
3, Mivel alapjaraton Davina miatt kezdtem bele a The Originalsba,igy remelem hogy szovetsegesek lesznek.
4,Nagyon jo lett az uj design.
Ui:nem akarlak sietettni,de sokat kell meg varnunk?
Örülök, hogy egyre többeknek tetszenek Marcel és Abby jelenetei:3
TörlésMár nem kell sokat várni, most hogy túl vagyok a vizsgán (a suli mellett) a történetre próbálom a legtöbb időmet szánni.:)
Szia!
VálaszTörlésNagyon szeretem az írásod. :)
1. Abby és Klaus jelenetei tetszettek a legjobban.
2. Biztosan kibékülnek.
3. Reménykedem benne, hogy szövetségesek lesznek.
4. Nagyon jó az új design. :)
Mikor lesz folytatása?
Szia!:)
TörlésKöszönöm, ennek igazán örülök, hiszen nem mindennap kapja meg ezt az ember.:) <3
Örülök, hogy tetszik az új (már annyira igazából nem is új) design, mert jelenlegi terveim szerint a továbbiakban már nem szeretnék változtatni rajta.:) (Igazából minden egyes design cserénél így gondolkodom, na mindegy...)
Legkésőbb jövőhét végére hozom a folytatást, mert szokásomhoz híven, szombaton, de inkább vasárnap akarok frissíteni. Ha szerencsétek van, és nagyon elkap az ihlet, lehet, hogy akár holnapra is végzek vele:D
Szia,nagyon szupi lett ez a rész is.
VálaszTörlés1,Abby és Marcel jelenetei tökre tetszettek,de Klausé is*-*
2,Remélem hogy igen,és nem fog bezavarni Marcelék kapcsolatába.
3,Kérlek,mondd hogy jóba lesznek! :) Nagyon remélem hogy szövetségesek lesznek.
4,Szerintem ez lett az egyik legjobb design :)
UI: Akkor most 15-én hozod az új részt?
Nem lehetne előbb? Türelmetlen vagyok.*-*
Szia! :)
TörlésIgen, sajnos csak akkor hozom az újat, mert még nem végeztem vele teljesen. Tartalmilag úgy érzem, hogy kb még csak a felénél tartok, terjedelemben viszont már elérte, sőt, túl is haladta a megszokott fejezet-hosszokat, szóval lehet, hogy rá fogok kényszerülni arra, hogy ketté bontsam a fejezetet, vagyis ezt itt lezárni, és amit még ide gondoltam volna, azt már a következő részbe írni. Ha kettébontom, valójában már csak apró simításokat kéne rajta végezni és már publikálhatnám is, de nem szeretnék senkit sem összezavarni, ezért a megígért időpontra érkezik.:)