9. Fejezet

Alkonyatkor (1. rész)

Sötétség vett körül. Mintha egyre mélyebbre süllyedtem volna egy jéghideg tóban. Nem jutottam levegőhöz, mégsem éreztem úgy, mintha fuldokolnék.

            Egy pillanattal később, mintha vakító fénysugarat láttam volna, távol a sötétségben, ahol még körvonalakat sem láttam. Hunyorogva nyitottam ki a szemem. A fény teljesen elárasztotta a látóterem, csak egy aprótermetű lány alakját láttam kirajzolódni magam előtt.

  – Magához tért – hallottam meg egy mély, inkább férfias hangot. Szorosan behunytam a szemem.

  – Én is látom – felelte a lány türelmetlenül.

  – Azért egy kicsit megkönnyebbültél, nem? – folytatta a fiú, akinek igencsak fiatalos hangja volt. – Úgy értem, elég sokáig volt kiütve. Majdnem két napig. Egy kicsit kételkedtem benne, hogy fel fog-e egyáltalán ébredni. – Két napig?

  – Ó, fogd már be! – förmedt rá a lány. Lassan a másik oldalra fordítottam a fejem, hogy ne süssön a szemembe a nap, és ismét megpróbáltam kinyitni azt. A látásom még mindi homályos volt, de már ki tudtam venni, hol is vagyok pontosan. Egészen biztos voltam benne, hogy egy hotelszobában feküdtem. A falak gusztustalan sárgászöld színben pompáztak, de aligha volt megfelelő a pillanat, hogy azon gondolkodjak, hogy képes valaki ezt a színt választani egy hotelszobába, ahol vendégeket fogad. Szemben egy alacsony lámpa, mellette pedig egy kis frigó állt, ami még kívülről sem nyújtott bizalomkeltő látványt.

  – Jó reggelt, Kedvesem! – sétált be a látóterembe a fiú, akit azonnal felismertem. Kaleb. A fiú, akivel Mikael elég csúnyán elbánt, és akivel ugyanakkor találkoztam, mint Davinával először. Davina, hát persze. Egyből beugrottak az emlékek az utcai találkozásunkról. Bizonyára ő hozott engem ide.

Egy pillanatra elfogott a pánik; vajon New Orleansban vagyok még? Vajon csak ketten vannak? Ha nem tudok innen elszabadulni, észreveszi bárki is a hiányom, és ha igen, vajon tudja-e hol keressen?

A félelmeim azonban pillanatok alatt oszlottak szét. Akárhová is vitt Davina, megvannak a magam képességei. Bár nem vagyok profi abban, hogy tudnám használni őket, de végül is azok után, ahogy Klaussal egyszer már elbántam, Davinával sem lehet nehezebb. – Ideje volt, hogy felébredj. Hasadra süt a nap! – Kaleb kárörvendően vigyorgott felém, én pedig nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy milyen furcsa őt így látni azok után, hogy legutóbb tehetetlenül, szinte félholtan feküdt a fal mellett, miután Mikael odavágta őt.

  – Hol vagyok? – próbáltam felkönyökölni, de szinte azonnal visszazuhantam az ágyra. Minden erőm elhagyott.

 – Ott, ahol se Klaus, se Marcel nem tud téged őrültségekbe keverni – könyökölt a fiú az ágy támlájára.

  – Kaleb – mondtam ki a nevét, mire meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Emlékszem rád.

  – Valójában – ingatta a fejét. –, a Kolt jobban preferálom. És nem akarlak megbántani, szívem, de nekem nem rémlik a csinos kis pofid.

  – Kol? – ráncoltam a homlokom. Azt hittem, végre túl vagyok a Mikaelson család történetének zűrős részletein. A feltámadt szülők, és Klaus halottnak hitt, ám nagyon is élő bátyja után Kol halála is csak átmeneti volt?

  – Kérlek, azt ne mondd, hogy a bátyám nem mesélt rólam – nevette el magát. – Én vagyok a kedvenc halálból visszatért tesója. Mennyit nosztalgiázhatnánk, ha nem lenne mostanra olyan befásult és paranoiás, és nem akarna mindenáron visszaküldeni a pokolba!

  – Kol – szólt rá valaki a szoba túloldalából. Davina. – Elég volt. Hagyj magunkra. – A lány egy gőzölgő bögrével lépett oda hozzám és ült le az ágy szélére. – Idd ezt meg. Feltölt energiával – mondta, miközben segített feltápászkodni. A hátamat a hűvös falnak döntöttem és próbáltam úrrá lenni a szédülésemen. A kezembe vettem a bögrét, majd gyanakodva szagoltam bele. Kaleb – illetve Kol hangosan elnevette magát.

  – Azt hiszi, meg akarod mérgezni – szólt, egyértelműen Davinához intézve szavait. – A bátyám paranoiája őt is megfertőzte. – Davina dühösen fordult hátra, hogy a fiúra nézhessen.

  – Kol, menj ki! – parancsolt rá, mire lehervadt az arcáról a vigyor. Kihúzta magát, majd aprót bólintott és lassú léptekkel kisétált a szobából. Davina követte minden mozdulatát, így én kihasználtam az alkalmat, hogy nem figyel rám, és az éjjeli szekrényre tettem a bögrét. Bár nem hittem, hogy Davina meg akarna mérgezni, nem kockáztathattam.

Abban a pillanatban, hogy becsukódott Kol mögött az ajtó, Davina rám szegezte tekintetét, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én megelőztem.

  – Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, ezúttal sokkal élettel telibb hangon. A lányt látszólag meglepetésként érte a követelődző kérdésem. Tekintetét a bögrére emelte, felvont szemöldökkel állapította meg, hogy bele sem kortyoltam.

  – Gyógytea – szólt, még mindig a bögrét bámulva. – Segít, hogy jobban érezd magad.

  – Csak tudni szeretném, hogy miért hoztál ide, és mikor mehetek el végre.

  – Rendben – bólintott a lány és végre rám nézett. – De előbb, szeretném, ha egy kicsit megismernél. Hogy megértsd azt, amit most mondani szeretnék neked.

  – Tudom, hogy ki vagy – feleltem közömbösen, bár ajkaim szinte alig mozdultak. A lány meglepve vonta fel a szemöldökét. – Davina Claire, a fiatal boszorkány, aki hátat fordított a kovenjének. Nálad van a fehértölgyfa karó.

  – Hű – csettintett elismerően. – Ez talán több is, mint amennyit el akartam volna mondani. – Davina kicsit arrébb csúszott, amíg megpróbáltam feljebb kecmeregni magam. A lábaimat lelógattam az ágyról, és megpróbáltam a saját kezemen támaszkodni. Kezdett visszatérni az erőm.

  – Bemutatkoznék, de van egy olyan érzésem, hogy te már tudod, ki vagyok – céloztam a tegnapi találkánkra.

  – Igen. Marcel mesélt rólad – felelte, mire felkaptam a fejem. A név hallatán kellemes bizsergés járta át a testemet, ahogy eszembe jutottak az emlékek. – Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy megtaláltalak. Mikael támadása óta kereslek. – Várakozóan nézett rám, mintha arra számított volna, hogy hozzáfűznék valamit a mondandójához. Én azonban nem éreztem szükségét, hogy megszólaljak. – Egyébként köszönöm – tette hozzá. –, hogy megmentettél. – Aprót bólintottam.

  – Szívesen. Bár, ha tudtam volna, hogy utána így rám támadsz, kétszer is átgondolom, hogy kockáztassam-e miattad a saját épségem – ingattam a fejem, mire zavartan elmosolyodott.

  – Nem akartam ezt tenni, de muszáj volt beszélnem veled. Te pedig nemet mondtál, és tudtam, ha hagylak bemenni Klaus házába, akkor jó ideig nem talállak meg újra. Bizonyára tudod, hogy Klaus és a családja nem igazán van oda értem.

  – Mert nálad van a karó. Az egyetlen fegyver, amivel el lehet pusztítani őket. A helyükben te nem lennél frusztrált? – kérdeztem, ő pedig olyan arcot vágott, mintha hirtelen atomfizikáról kezdtem volna hadoválni. – Miért nézel így rám?

  – Csak elgondolkodtam. Azok alapján, amit Marcel mondott, azt hittem, hogy…

  – Mit mondott Marcel? – vágtam a szavába, talán túl hevesen is.

  – Hogy Klausnak van egy terve, és téged használ fel erre.

  – Ó – bólintottam. – Igen. Sajnos ez így van.

  – Akkor miért beszélsz így róluk? – kérdezte.

  – Hogy?

  – Az előbb mintha… védted volna őket. Persze, logikus, hogy zavarja őket, hogy nálam van a fegyver, csak azt hittem, hogy te…

  – Ez egy elég hosszú történet – köszörültem meg a torkom. – Nem különösen szívlelem őket, de azt hiszem, ez őket nem zavarja. Gondolom, nem én vagyok az első, akinek nem vágynak a szeretetére, csak megigézik, hogy velük maradjon.

  – Miért kellesz nekik? – ráncolta a homlokát a lány.

  – Én is pont erre keresem a választ – nevettem fel keserűen. Davina sejtelmesen vigyorodott el, azonban hosszú pillanatokig nem szólt. Már kezdtem felbosszantani magam, hogy vajon mit talál ilyen szórakoztatónak a helyzetemben, amikor hirtelen felpattant és a komódhoz lépett. Amikor visszaült mellém egy hosszú, hegyesre vésett fadarabot tartott a kezében. Letette közénk az ágyra.

  – Ez a fehértölgy – közölte. Arrébb húztam a kezem, mintha attól félnék, hogy amint hozzáérek a fegyverhez, egyből áramütés érne.

  – Miért mutatod ezt meg nekem?

  – Szövetséget ajánlok – mondta, én pedig elképedve néztem rá. – A Mikaelsonok mindenkinek megkeserítik az életét. Neked, nekem, Marcelnek… az összes barátomnak, és ezt nem hagyhatom. Mikael, az apjuk – vett egy mély levegőt. – Én hoztam őt vissza a halálból. Tudtam, hogy hiába van nálam ez a fegyver, sosem leszek annyira erős, hogy harcba szállhassak Klaussal és a szívébe szúrjam. De Mikael, mint vámpírvadász, alkalmasnak tűnt erre. Évszázadokon keresztül üldözte a saját gyerekeit, csak azért, hogy megölhesse őket. Olyan egyszerűnek tűnt a tervem; visszahozom őt a halálból, valahogy megszüntetem a mágiát, ami összeköti Klaust Marcellel és Josh-sal és végre örökre végezhetünk a hibriddel. Csak a dolgok… nem úgy sültek el, ahogy terveztem. Esther beleköpött a levesembe, és elvesztettem Mikaelt.

  – Igen, azt észrevettem – jegyeztem meg, de Davinát aligha zavarta, hogy közbeszóltam.

  – De aztán, azok alapján, amit Marcel mesélt… Klausnak mi másért lehetne szüksége rád, ha nem azért, mert egy rendkívül erős boszorkány vagy?

  – Ezt már többen is mondták, de nem hiszem, hogy Klaus sok hasznomat tudná venni, amikor fogalmam sincs, hogy hogyan használhatnám a saját erőmet. A nagymamám gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se tanuljak meg varázsolni.

  – Utánanéztem a családodnak. A nagymamád…

  - Davina! – vágtam a szavába, mert kezdett kihozni a sodromból. Kémkedik utánam és még el is rabol. Akárhogy is néztem, ez már erőteljesen zaklatásnak minősül. – Mégis mit akarsz tőlem?

  – Nálam van a karó. Kol segít nekem rájönni, hogy szüntessük meg az összekötő mágiát. Ha ez sikerül… szükségem van a segítségedre.

  – Az én segítségemre? – kérdeztem döbbenten.

  – Nem használnálak bábként, ahogy Klaus teszi veled. Te is jól járnál vele, ha megszabadulnál tőle. Hármunk varázserejével meg tudjuk szüntetni a vérvonalat. Utána pedig egyenes út vezetne Klaus megöléséig.

  – És mi lesz a családjával? – kérdeztem elszörnyedve. Klaus csak nem lehet olyan gonosz teremtmény, hogy valaki ennyire a halálát kívánja.

  – Mióta is vagy New Orleansban? Egy hete? – kérdezte Davina, de nem válaszoltam. – Még nem ismered elég jól Klaust. Fogalmad sincs róla, mennyi szörnyűséget tett élete során. Úgy öli az embereket, mint ahogy te használod a papírzsebkendőt, amikor náthás vagy. Neki nem számít semmi. Évekre képes volt a testvéreit leszúrva egy ládába zárni, csak mert nem úgy tettek, ahogy elvárta volna tőlük. Könnyűszerrel megöl bárkit, aki az útjába kerül. Egy ilyen lényt védenél a haláltól? Csak azt kapná, amit megérdemel.

  – Még ha ezt is akarnám, nem tudom használni a varázserőmet. Nem mennél sokra velem – ráztam a fejem.

  – Megtaníthatlak. Kol is segíthet neked. A családodnak rengeteg öröksége van a boszorkányok számára New Orleansban. Abby, segíthetnék, hogy az lehess, akinek születtél.

  – Akárminek is születtem, biztosan nem azzal a céllal jöttem a világra, hogy megöljem Klaus Mikaelsont. Vagy bárki mást.

  – Nem vagy kíváncsi arra, mire készül veled? Vagy, ha már nincs rád szüksége, akkor mit fog tenni veled? Kérdezd csak meg Marcelt. Kérdezd meg Hayleyt. Klausnak semmi sem számít. Segíthetnék neked…

  – Túl sok ez egyszerre – pattantam fel, azonban ahogy két lábon álltam, egyből megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az ágy támlájában. Davina egyből mellettem termett, és megfogta a kezem, hogy segítsen megtalálni az egyensúlyom.

  – Megértem. Nem kellett volna így a nyakadba zúdítanom ezt az egészet, de nagyon kevés az időnk. Ha meg akarunk szabadulni Klaustól és a cselszövéseitől, most kell cselekedni. Minden adott hozzá. Csak döntened kell. – Kihúztam magam, és óvatosan leráztam magamról a kezeit. Mégis miért akarja Davina, hogy pont én segítsek eltenni Klaust láb alól? Nem talált erre a feladatra egy alkalmasabb és tapasztaltabb boszorkányt? Klaus igézete alatt állva, még magamban sem lehettem biztos, hogy nem fogok beszámolni erről az egész találkozóról az Ősinek. De működik egyáltalán még az az igézet? Hiszen Klaus azt mondta, valahányszor kiteszem a lábam a lakásából, elfelejtek mindent, amit tudok róla. Ehhez képest, most sem vagyok épp a Mikaelson rezidencián, mégis tisztában vagyok mindennel.

  – Mi van, ha nemet mondok? – kérdeztem, némi habozás után. Davina nagyot sóhajtott.

  – Akkor nem segíthetek neked. Egyenlő lenne azzal, hogy Klaus oldalán állsz.

  – De hát nem tehetek róla, hogy megigézett! – fakadtam ki, mire a lány heves bólogatásba kezdett.

  – Tudom. De ha belemennél abba, amit ajánlok, segíthetek megszabadulni Klaustól és az igézetétől. Megtalálnánk a módját. Megmutattam neked a tőrt, pedig bármelyik pillanatban felkaphatnád, és egy varázslattal eltűntethetnéd innen. Ez a bizalmam első jele. De, ha te nem bízol bennem, vagy visszautasítod az én bizalmam, nem garantálhatom, hogy téged nem veszlek célba.

  – Te most fenyegetsz engem? – kérdeztem elképedve.

  – Nem – ráztam meg a fejét azonnal. – De ebből akár háború is lehet, egy háborúban pedig sok a járulékos veszteség. Az, ha Klaus mellett maradsz, de nem segítesz neki, az nem egyenlő azzal, hogy az én oldalamon állsz.

            Túl sok volt ez egyszerre. Mégis hogy képzelheti Davina, hogy iderángathat engem, hogy beleszőjön valami ostoba, és öngyilkos tervbe? Még azt se tudom, Klaus mire készül velem, erre itt egy újabb jelentkező, aki fel akar használni a céljai elérése érdekében. Kezdett nagyon elegem lenni New Orleansból, és kezdtem megérteni, miért óvott a nagymamám mindig is a természetfelettitől. Hagyta, hogy tudjak róla, hiszen lehetetlen lett volna eltitkolni előlem, sőt, rám nézve veszélyes is lehetett volna, de abban teljesen igaza volt, hogy távol akart tartani mindettől.

  – Át kell gondolnom – dörzsöltem meg a halántékom, majd leültem az ágyra és a bakancsom után nyúltam, hogy felhúzzam.

  – Nincs sok időnk…

 – Tudom – vágtam a szavába, mert képtelen lettem volna ismét végighallgatni, hogy Klaus gyakorlatilag egy perccel sem élhet tovább ezen a földön, és segédkeznem kell a megölésében. Habár nem tudtam minden gaztettről, amit az Ősi életében elkövetett, így is tudtam, vagy legalábbis a többiek viselkedéséből érzékeltem, milyen egy szörnyeteg is ő valójában. Nem kételkedtem benne, hogy egy átok ezen a földön, és meg kell halnia, de hogy pont az én kezemhez tapadjon a vére? Még a gondolatra is felfordult a gyomrom, hogy meggyilkoljak valakit – még, ha az a valaki Klaus is, aki annyi szörnyűséget követett el. Arról nem is beszélve, ha nem sikerül a terv, az Ősi valószínűleg különösebb gond nélkül választani el a fejemet a nyakamtól és fogyasztaná el vacsorára. Sejtettem, hogy Davina terve ennél sokkal kidolgozottabb, de nem voltam benne biztos, hogy ha azt végighallatnám, meg tudna-e győzni vele. Három boszorkány – közülük egy gyakorlatilag azt se tudja, mi a különbség a tévében látott és a valós varázsigék között – az Ősi hibrid ellen? Kissé abszurdnak tűnt. Biztos voltam benne, hogy Klaus keményebb ellenfelekkel is könnyűszerrel elbánt már.

            Nagy levegőt vettem, majd próbáltam úgy felállni, hogy ne szédüljek meg ismét. Davinára néztem, aki tanácstalanul meredt maga elé.

  – Átgondolom az ajánlatod – szólaltam meg végül, mire lassan felemelte a fejét és rám nézett. – Szeretnék megszabadulni Klaus ostobaságaitól, de nem ígérhetek semmit.

  – Holnapig adhatok időt – állt fel ő is, és szembe állt velem, de még így is egy fejjel alacsonyabb volt nálam. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ennyi szörnyűséggel körülvéve felnevelkedni és talán alig 18 évesen már egy gyilkosságot tervezni a világ legősibb és legerősebb teremtménye ellen.

            Davina hirtelen megragadta a karomat, majd a másik kezében lévő fehértölgyre rakta, és szorosan odaszegezte, miközben kántálni kezdett. Érthetetlenül gyorsan hadarta a szavakat, és mire észbe kaptam, hogy épp egy bűbájt hajt végre rajtam, szinte már késő volt.

  – Davina, mit művelsz? – kérdeztem felháborodva, ahogy próbáltam kihúzni a kezem a szorításából, kis termete ellenére azonban meglepően erősnek bizonyult. Pillanatokon belül azonban elengedett, én pedig visszarántottam a karomat. Zavartan vettem észre, hogy egy kósza vércsepp folyik ki a tenyeremből, végig az alkaromon. Tüzetesen átvizsgáltam a tenyeremet, de sehol sem találtam egyetlen apró sebet sem. A vérem azonban ott folyt a kezemen, ahogy a karón is.

  – Holnap alkonyatkor találkozzunk a Szent Anna templom előtt. Ha át akarnál verni, emlékezz rá, hogy a véred által a karóhoz vagy kapcsolva – mondta, miközben én a fehértölgyet figyeltem, és rajta a véremet, ahogy szinte önálló életre kelve futott körbe a fán, egy szoros hálót alkotva. – Tudni fogom, ha bárkinek is elmondod, amit ajánlottam neked. Ha pedig nem jössz el holnap alkonyatkor, a karóval kényszeríthetlek rá. Ha pedig a karó megsemmisül, te is meghalsz vele. – Döbbenten meredtem a lányra. Nem volt fenyegetés a hangjában, szavaiban azonban annál inkább.

            Nagyot nyeltem, és igyekeztem úgy tenni, mintha Davina nem hozta volna rám a frászt teljes mértékben.

  – Nem igazán hagysz választási lehetőséget, igaz? – morogtam.

  – Sajnálom. Biztosítanom kell magam esetleges vészhelyzet esetén. Nem tudhatom, hogy elárulsz-e Klausnak vagy sem. – A fegyverre nézett. – A véred a karón olyan, mint egy homokóra. Előbb-utóbb el fog fogyni, te pedig szabad leszel. Nem leszel összekötve vele. Ha mellém állsz, látni fogod, amikor ez a nap eljön. Ha nem, csak reménykedhetsz benne, hogy a véred eltűnik róla, mielőtt még használnám Klauson.

  – Így még megfontolási lehetőséget sem hagysz – utaltam arra, hogy ezzel gyakorlatilag kényszerít arra, hogy mellé álljak Klaus ellen.

  – Már ismered az ajánlatomat. Ha mellém állsz, segíthetek neked megismerni az erődet, és garantálhatom, hogy mindent megteszek, hogy se neked, se nekem ne essen bántódása Klaus által. Megmutathatom a családod örökségét is. Ha viszont nem… akkor nem tehetek ellene, hogy áldozattá válj. Meg kell értened, hogy nem ellened cselekszem, hanem a barátaimért, és magamért. Az én helyemben bizonyára te is így tennél. – Mély levegőt vettem. New Orleans alaposan feladta nekem a leckét. Eszembe jutottak Laura szavai, amit még az első beszélgetéseink alkalmával mondott nekem; Mindenki New Orleansba vágyik, de senki sem hagyja már el a várost. De nem a szépsége miatt. Képtelenek elmenekülni innen.

  – Ahogy mondtam – köszörültem meg a torkom, miközben tettem egy lépést az ajtó felé. – Átgondolom. – Davina bólintott, én pedig kinyitottam az ajtót, hogy végre elhagyhassam a hotelt.

  – Abby! – szólt utánam a lány, én pedig a vállam fölött néztem vissza rá. – Ne feledd, hogy Marcel élete is ezen múlik.

×                     ×                     ×

            Visszatérve New Orleansba, utam egyből Klaus házához vezetett. Az agyam folyamatosan pörgött, felváltva Davina ajánlatán – vagy jobban mondva zsarolásán –, Cassien, és a nyugtalanító helyzetén, és ráadásként még ott volt Marcel is. Egyszerűen képtelen voltam nem gondolni rá, pedig tudtam, hogy nem szabadna. Az elsődleges célom az volt, hogy visszakapjam Cassiet, hogy mielőbb eltűnhessünk a városból. Biztos voltam benne, hogy megtalálnám a módját, hogy elszakadjak Klaustól, Marcelre pedig egyszerűen gondolni sem akartam. Próbáltam fellángolásként elkönyvelni az egészet, és arról győzködtem magam, hogy ha Cassievel lelépünk innen, egy-két nap alatt elfelejteném Marcelt.

            Éppen befordultam a ház udvarába, amikor valaki megragadta a karomat, és egy hirtelen rántással szembefordított magával. Még sikítani sem volt időm, és a következő pillanatban már a másik csuklómat is egy vasmarok szorította. A kék szempár úgy meredt rám, hogy még levegőt is alig mertem venni.

  – Megtudhatnám, merre kóborolt a legújabb és legféltettebb boszorkányom? – szűrte a fogai közt Klaus. A riadalmam kezdett alábbhagyni, bosszúsan fejtettem le a markát mindkét csuklómról.

  – El is felejtettem, milyen szabad nélküled az élet – feleltem könnyedén.

  – Hol voltál? – kérdezte türelmetlen hangon.

  – Otthon – vágtam rá azonnal, mert semmi kedvem nem volt mesélni a Davinanál töltött napokról. Arról nem is beszélve, ha megtettem volna, Davina ki tudja milyen átkot szórt volna rám; talán elvesztettem volna a nyelvem.

  – Ó, ez igen érdekes – vigyorodott el Klaus, amitől engem szinte levert a víz. Pontosan olyan volt a tekintete, mint aki bármelyik pillanatban nevetve tépné ki a szívemet a helyéről. – Marcel azzal rohant hozzám, hogy a lakásodban egy vérszomjas fenevad időzik, téged pedig utoljára a lakásán hagyott, azzal az ígérettel, hogy visszajössz. Ide – tette hozzá, miközben széles mozdulattal mutatott a házra, mire én megforgattam a szemem.

  – Végül is – vontam vállat. – Itt vagyok – mondtam, majd megpróbáltam kikerülni, hogy bemenjek, de kezével a könyökhajlatomhoz nyúlt, és kissé megszorítva azt, visszahúzott.

  – Utoljára kérdezem – mondta halkan, mosolyogva, amivel kissé rám hozta a frászt. – Hol voltál két napon keresztül? – kérdezte, mire mélyen a szemébe néztem. Miközben ő várta a válaszomat, nekem egyre jobban pörgött az agyam. Davina ajánlata sehogy sem tetszett, hiszen amikor először halottam, egyből arra gondoltam, hogy ez halálra van ítélve. Mégis, a tudat, hogy ő talán segít elszabadulni innen, túl csábító volt. De ha boszorkány vagyok, miért ne oldhatnám meg saját magam? Talán saját erőmből is el tudnám szakítani magam innen, és nem kötne ide semmiféle igézet. Ráadásul mi okom lenne megölni Klaust? Mit ártott nekem azon kívül, hogy iderángatott, és együtt töltött időnk zömében lekezelően bánik velem? Teljes mértékig biztos voltam benne, hogy még akkor sem ölném őt meg, ha itt helyben a kezembe nyomnák a tőrt, és biztosítanának róla, hogy sikerülne a meggyilkolása.

  – Én… – sütöttem le a szemem, miközben lelkiekben már arra készültem, hogy beavassam őt a történtekbe. Csak, hogy aztán eszembe jutottak Davina szavai: Tudni fogom, ha bárkinek is elmondod, amit ajánlottam neked. – Kerestem egy boszorkányt. – feleltem végül, Klausnak pedig kíváncsian csúszott fel a szemöldöke.

  – Egy boszorkányt – ismételte utánam, mire bizonytalanul bólintottam. Klaus hitetlenül nevette el magát, majd arrébb lépett és a hátamra tette a kezét, hogy beljebb invitáljon. – Ezt minden bizonnyal kényelmesebb körülmények között kell megbeszélnünk…

  – Abby! – kiáltott valaki odabentről, én pedig azonnal megismertem a hangot, de mire felnézhettem volna, hogy lássam az illetőt, az addigra már ott állt előttem és szorosan a karjába zárt. Éreztem, ahogy Klaus tenyere lassan lehullik a hátamról.

  – Marcel – üdvözöltem a vámpírt, miközben próbáltam óvatosan eltolni magamtól. A következő pillanatban el is engedett, majd két keze közé fogta az arcomat.

  – Mégis hol voltál? Azt hittem, visszamentél Cassiehez – mondta rémülten, miközben a tekintetemet kereste, én azonban igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Klaus ott állt Marcel mögött szemben velem, és kíváncsian figyelte a jelenetet. Szemeivel követte a karom mozdulatát, ahogy óvatosan Marcel kezeibe kapaszkodtam, hogy lefejtsem őket az arcomról. Láthatóan nagyon jól szórakozott rajtunk. Megköszörültem a torkom és tettem egy lépést hátra.

  – Nem mentem vissza hozzá – feleltem lesütött szemekkel, de a világért sem tettem volna hozzá, hol voltam igazából. Tudtam, hogy Marcel jóban van Davinával, de ettől függetlenül őt sem akartam beavatni a dolgokba. Eltávolodtam Marceltől, hogy elinduljak felfelé. – Most viszont szeretnék lepihenni. Nagyon fáradt vagyok – sóhajtottam. Láttam, hogy Marcel szólásra nyitja a száját, de Klaus közbevágott.

  – Hallottad a boszit, Marcel. Hagyd pihenni. – Klaus villantott felé egy szolid vigyort, ami továbbra is arról árulkodott, hogy magában nagyon jót mulat a jeleneten. Én is megerőltettem Marcel felé egy bíztató mosolyt, miközben ő tehetetlenül nézett utánam. Mit is tehetett volna? Én voltam az, aki tulajdonképpen lerázta, Klausnak meg nyílván tetszett a dolog, hisz beszélni akart velem, így Marcel nem ellenkezhetett.

            Felsétáltam a lépcsőn, Klaus pedig hangtanul jött mögöttem, csupán az árnyékából láttam, hogy ott van. A vámpír abba a szobába terelt, ahol többnyire akkor tartózkodtam, mikor rákényszerültem arra, hogy itt aludjak.

            Kimerülten ültem le az ágy szélére, Klaus pedig ledobta magát velem szemben, a fal mellett lévő bézs kanapéra. Kezét kinyújtotta a háttámlán, és elvigyorodva nézett rám.

  – Mióta kerültetek ti ilyen személyes viszonyba? – kérdezte, én pedig egyből tudtam, hogy Marcelre gondol.

  – Nem arról akartál beszélni, hogy miért voltam távol két napig? – sóhajtottam. Klaus izgatottan dőlt előre, könyökét a térdére támasztotta és fürkészve meredt rám.

  – Majd kitérhetünk arra is, Kismadár – vigyorgott, én pedig meglepetten néztem rá. Már szinte el is felejtettem, hogy Klaus kitalálta nekem ezt a nevet, bár azóta sem értettem, miért. – Nem beszélgethetünk csak úgy egy kicsit a szerelmi életedről?

  – Nincs szerelmi életem – grimaszoltam. – Legalábbis Marcel nem a része – szögeztem le, mire Klausnak felszaladt a szemöldöke.

  – Utoljára Davináért láttam így aggódni. Konkrétan rám törte az ajtót, miközben épp öltöztem, hogy beszámoljon róla, hogy eltűntél. – Elhúztam a számat.

  – Kínos lehetett – kuncogtam fel.

  – Az volt – bólintott Klaus. – Na most, tekintettel arra, hogy Davinának egykor az életét mentette meg, és azóta a „mentora” és védelmezője, érted mégis milyen okból aggódik ennyire? Feltételezem, nem olyasfajta majdhogynem apa-lánya kapcsolat van köztetek, mint neki Davinával.

  – Nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Csak jóban vagyunk – vontam vállat, de Klaus továbbra is úgy nézett rám, mint akinek minden koncentrációjára szüksége lenne ahhoz, hogy olvasni tudjon a fejemben, ha már egyszer nem mondok neki semmit. – Egyébként épp Davinát kerestem – folytattam, és ahogy elkezdtem beszélni, felgyorsult a szívverésem. Kezdődhet a hazudozás. – Úgy hallottam, nagyon erős boszorkány. Reménykedtem benne, hogy ő talál megoldást a problémámra. De fogalmam sincs, hol lehet a lány – Klaus arcvonásai megkeményedtek.

  – Davinát? – kérdezte kimérten. – Mégis milyen problémáid vannak neked? Azon kívül persze, hogy a teljes mértékű védelmünket és vendégszeretetünket élvezed – ironizált, mire felhorkantam.

  – Ezt nevezed te védelemnek és vendégszeretetnek? – vetettem oda neki, bár még számomra is furcsán csengett a hangom kegyetlen éle. – Iderángatsz egy igézettel, aztán arra kényszerítesz, hogy itt maradjak, de az fel sem tűnik, ha eltűnök két napra? Te sem gondolhatod komolyan. – Klaus olyan gyorsan pattant fel és lépett az ablakhoz, hogy szinte vibrálni kezdett a szemem. Háttal állt nekem, de a válla vonalából szinte olvasni lehetett; feszült volt.

  – Mire kellett a segítsége?

  – Talán neked is szóltam volna róla – feleltem, most már óvatosabb hangnemben. – De sehol sem találtalak. Azt ígérted, hogy valahányszor kiteszem ebből a házból a lábam, elfelejtek mindent, amit tudok rólatok. Ez nem történt meg – mutattam rá a problémára. Klaus őrjítő lassúsággal fordult vissza felém. Az arcáról eltűnt minden érzelem.

  – Most már az a baj, ha nem vagy megigézve? – kérdezett rá, mire elakadt a lélegzetem. Zavartan néztem rá. Eddig ebbe bele sem gondoltam.

  – Én csak… – Megköszörültem a torkom. – Ha már mindenáron itt kell lennem, legalább had éljek egy kis boldog tudatlanságban. – Klaus közelebb lépett, majd a háta mögött összekulcsolta a kezét, és féloldalasan elmosolyodott.

  – Abigail Lewis és az édes tudatlanság? – kérdezte, majd mutatóujjával finoman arrébb söpörte egy kósza hajszálamat az arcomból. Szinte hozzá sem ért a bőrömhöz. – Ez a két dolog valahogy nem passzol. Egy másik univerzumban talán.

  – Egy másik univerzumban talán hat méter magas lehetnék, te pedig alig egy kisujjnyi, és minden pillanatban attól kéne tartanod, mikor taposok rád teljesen véletlenül – néztem fel az arcába, ő pedig szélesen mosolyodott el.

  – A 21. században már vannak ezek az orvosok, tudod, pszichológusnak nevezik őket – mondta gúnyosan, mire megforgattam a szemem. – Lefogadom, egyikük biztosan azt mondaná, hogy pontosan így érzed magad mellettem.

  – Oké – pattantam fel olyan sebességgel, hogy még Klaus arcán is átsuhant a meglepettség. – Igen, lehet, hogy feszélyezve érzem magam melletted. Szerinted ez meglepő? Fel akarsz használni, az egyik tervedben, és honnan kéne tudnom, hogy nem éppen én leszek az emberáldozat valami szertartásban? – fakadtam ki, kicsit hangosabban a kelleténél. Klaus elnevette magát.

  – Ilyen gonosznak nézel engem, Kismadár?

  – Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd karba fontam a kezem. Klaus épp meg akart szólalni, amikor nyílt az ajtó, és egy magas, életerős, ám meggyötört arckifejezésű férfi lépett be a szobába. Zavartan néztem az érkezőre, majd Klausra, akinek az arca teljesen megváltozott. A vonásai meglágyultak, és mintha aggodalom csillant volna a szemében. Úgy nézett a férfira, mint egy elveszett gyerek, aki bölcs útmutatásra vár az élet útvesztőjében.

  – Van valami probléma? – kérdezte a férfi mély hangon. – A szomszéd szobából hallottam a hangoskodást. Nagyon… sok itt a zaj, és egyszerűen képtelen vagyok kizárni őket – panaszkodott, miközben én egyre jobban összezavarodtam. Ki ez az ember?

  – Nincs semmi baj – felelte Klaus. – Ne haragudj, ha zavartunk. Abigail, bemutatom az apámat. A biológiai apámat. – Tátott szájjal meredtem a férfire. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, de a férfi közelebb lépett, majd kezet nyújtott. Szívélyesen elfogadtam volna, és kezet ráztam volna vele, ehelyett azonban a szájához emelte, és lehelt rá egy csókot. Meglepetésemben felszaladt az egyik szemöldököm, de nem húztam el a kezem. – Hagyj magunkra kérlek. Még van megbeszélni valónk. – fordult a férfihoz Klaus. Az elengedte a kezem és a vámpírra nézett.

  – Azt hittem, ma este…

  – Igen – vágott közbe Klaus. – Az is el lesz intézve. Előbb beszélnem kell Abigaillel. – Klaus apja vetett rám egy utolsó, meleg pillantást, majd visszanézett a fiára és egy bólintás után magunkra hagyott. Döbbenten bámultam a mostanra csukott ajtót. Azt hittem, végre abbamaradtak a meglepő fordulatok, de úgy tűnik, csalódnom kellett.

  – Én ezt nem értem. – Visszahuppantam az ágyra, és a lepedő sarkából kiálló cérnaszálakkal kezdtem babrálni. Klaus türelmetlenül pillantott rám. – Akkor Esther sem az anyád?

  – De igen – szorította össze a fogait, majd ismét leült a kanapéra. Amikor felemelte a fejét, mélyen a szemembe nézett, és kezdtem úgy érezni magam, mintha egyenesen bekúszott volna az elmémbe a tekintetével, és látja minden gondolatom. – Esther az én szerető anyám, aki annyi, de annyi bűnt követett el a saját életében, hogy egyszerűen átruházta azokat a gyermekeire. Az ártatlan gyerekeire, akik semmit sem tudtak erről a hatalmas világról, de ezer évvel ezelőtt még csak nem is érdekelte őket. Szörnyeteggé változtatott minket, és amikor segítségre volt szükségünk, hátat fordított nekünk. – Klaus mutatóujjával rám bökött. – Ezer évvel ezelőtt pontosan olyan voltam, mint te. Bármilyen hihetetlen, de valaha én is ártatlan voltam. Legalábbis ezt hittem magamról, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy csak egy fattyú vagyok. Anyám legutóbbi hibájának a gyümölcse. Egy egész emberi életen át szenvedtem, mert nem tudtam, ki vagy mi is vagyok valójában. Hiszen vérfarkasnak születtem, de Esther megtett mindent, hogy elnyomja ezt bennem, csak hogy Mikael rá ne jöjjön. Egy idő után azonban, elkerülhetetlenné vált. Aztán anyám, csak hogy továbbra se élhessek akként, aki vagyok, elátkozott engem egy örökké tartó életre, megkeserítve az örökös éhséggel. Ránk hagyta Mikaelt, aki ezer éven keresztül üldözött minket, hogy egytől egyig lemészárolhasson. Arról már nem is beszélve, hogy nem elég egyszer megszabadulni tőlük, mert aztán újra, meg újra visszatérnek. Ansel pedig… nos, ő a valódi apám. Akinek születésem óta nevelnie kellett volna, és akkor most biztosan nem ülnénk itt egymással szemben, mert már rég egy hallott, nevenincs polgár lennék azokból az évekből, amelyekről te csak a történelemkönyvekből tanultál.

  – De ha Ansel vérfarkas volt… – próbáltam összerakni a képet, hiszen csak a vámpírok élhetnek örök életet.

  – Anyámnak volt ideje szövögetni a terveit, amíg a túlvilágról figyelte, ahogy a képébe nevetek. Visszahozta magával Finnt és Kolt boszorkánytestben, és most azt akarja elérni, hogy mind új testben, egy kovenben egyesüljünk, mint boldog család. – Klaus elvigyorodott. – Végül is, ha már Mikael is itt van, miért nem jöhetne a fattyú fiú apja is? Visszahozta Anselt is a túlvilágról, bizonyára azzal a céllal, hogy majd meglágyít engem. Nem sikerült neki. Ha hallottad volna a kiselőadását, amit majdnem egy napon keresztül hallgattam a családunk újraegyesítéséről és egy boldog életről! Túl szépnek tűnt az egész, hogy igaz legyen. Eleinte nem bíztam Anselben. Azt hittem, Esther egyik cselszövésének a része.

  – És nem az? – vontam fel a szemöldököm. Logikusnak tűnt, hogy Esther pontosan azzal az egy dologgal akarja befolyásolni Klaust, amire a hibrid egész életében vágyott. Klaus kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám.

  – Még nem tudom. De előbb vagy utóbb úgyis kiderül, nem igaz? – Kétkedően néztem a vámpírra.

  – Lehet, hogy behoztad az ördögöt a házadba. Mi van, ha tényleg Esther egyik fegyvere?

 – Mire megy Esther a fegyvereivel? – csattant fel Klaus váratlanul, mire összerezzentem. – Megszabadultunk már tőle kétszer. Épp a napokban hoztam tőle vissza a bátyámat, anélkül, hogy különösebb fegyverekkel fel kellett volna készülnöm – Klaus közelebb lépett hozzám és halkan folytatta. – Nincs gyengepontom. Nem találhat rajtam fogást.

  – És ha rájön, hogy életben van a lányod?

  – Nem jön rá – vágta rá azonnal, miközben farkasszemet nézett velem.

Kis habozás után, végül megtörtem a csendet.

  – Hogy van Elijah? – váltottam témát, mire Klausnak is megváltozott az arca.

  – Nap, mint nap átéli élete legszörnyűbb perceit. Újra és újra szembe kell néznie a bűntudattal, amit a tettei miatt érzett egykor, és amiket eddig eltemetett magában. Megtaláljuk a módját, hogy ismét meg tudjon szabadulni a bűntudattól. – Figyeltem, ahogy Klaus a bátyjáról beszél, és egyszerre világos lett minden. Akármilyen könyörtelennek is mutatja magát, és talán valóban az is, de igazából gondolkodás nélkül rohanna a halálba, hogy megóvja azokat, akiket szeret – és akikről tudja, hogy szeretik őt. Aztán valahogy úgyis túlélné a halált, hogy együtt maradhasson a családjával. Hát erről van szó; Klaus önző volt, de a maga módján ez volt az egyik legjobb tulajdonsága. Nem akart egyedül maradni, ezért bármit megtett volna azokért, akiket szeretett. A családjáért.

  – Ezért van itt, igaz? – szólaltam meg, mire Klaus összevont szemöldökkel nézett rám. – Ansel – tettem hozzá. – Mert az apád és szeret téged a sok szörnyűség ellenére is, amit elkövettél. És ezután is szeretni fog, bármit is teszel. Neked pedig szükséged van rá, mert gyerekkorodban Esther elvette ezt tőled. – Klaus összeszorította az állkapcsát.

  – Értékelem az igyekezeted, de van már egy terapeutám. Mostantól pedig ne csapj nagy zajt, a mocsár után, ahonnan Ansel jött, nincs hozzászokva a hisztis csapkodáshoz és beszédhez – mondta halkan, majd a következő pillanatban eltűnt a szemem elől és már csak az ajtócsukódást hallottam. Egyedül maradtam a szobámban.

            Próbáltam átgondolni és megemészteni, hogy épp az imént találkoztam valakivel, aki ezer év után tért vissza a halálból, de a gondolataim nagy részét Cassie töltötte ki. Egyre világosabban fogalmazódott meg bennem, hogy nem várhatok Marcel segítségére, és talán az lenne a legrosszabb, ha együtt mennék vissza hozzá. Elvégre mi másért kapcsolhatta volna ki az érzéseit, ha nem azért, mert úgy érzi, hogy elárultam, és mert épp rátalált élete szerelmére, aki azonban továbbra sem kíváncsi rá? Sokkal jobb ötletnek tűnt egyedül visszamenni hozzá, és megbeszélni vele a dolgokat. Talán hallgat majd a jó szóra.

            A pulcsim után nyúltam, és már rohantam is lefelé a lépcsőn, hogy ellátogassak Cassiehez. Szerencsére senki sem szúrta ki, hogy épp menekülőre fogtam, és két utcával arrébb már nyugodt tempóban sétáltam végig a boltok előtt. Próbáltam kigondolni, mégis mit fogok mondani Cassienek, hogy visszaszerezzem az emberségét. Sosem voltam jó hosszú monológokban, és erősen kételkedtem benne, hogy elég lenne annyit mondanom, hogy „szeretlek és sajnálom”.

            Épp átkeltem az úton, miközben gondosan körülnéztem a nagy forgalomban, és ügyeltem arra is, nehogy nekimenjek egy járókelőnek, amikor valaki hirtelen az utamat állta. Kissé bosszúsan néztem az illető arcába, hiszen ha már én mindenkire odafigyelek, ő miért nem tud? Ekkor azonban meglepetten léptem hátra.

  – Amikor azt mondtam, ne csapj zajt – kezdte Klaus könnyedén. –, arra gondoltam, hogy otthon ne csapj zajt, Kismadár. Komolyan el kell gondolkodnom, hogy odaláncoljalak-e a szobádba.

  – Ha már az otthonnál tartunk, tulajdonképpen nem nálatok lakok. Van saját lakásom – közöltem óvatosan. Féltem, hogy hirtelen tényleg a hátára kap és visszaszáguld velem az otthonába, hogy bezárjon a szobába.

  – És most éppen hová igyekszel? – kulcsolta össze a kezét a háta mögött, majd közelebb lépett hozzám. – Ismét Davinát keresed? Vagy netán Marcelt? Nem, nem várj, hadd találjam ki! Épp a lakásodba tartasz, hogy belerohanj a feketelyukba, ami éppen ott lakik, nemde? – Megforgattam a szemem.

  – Mégis miről beszélsz?

  – Marcel azzal jött hozzám, hogy a lakásodban valami hatalmas veszély leselkedik rád, és attól fél, hogy visszamentél oda. Nos, tekintettel arra, hogy eddig gyakorlatilag mindent túléltél, sőt még a plusz izgalmakat is keresed azáltal, hogy követsz engem az erdőbe, nem találok már semmit, ami veszélyesebb lenne rád, mint egy feketelyuk, amitől aztán tényleg senki nem tud megmenteni.

  – Nem követtelek az erdőbe – grimaszoltam. – Nem tudom, hogy kerültem oda.

 – Megbeszéljük, amint hazaértünk. Ahogy azt is, hogy győzheted le az extrém halálvágyad – mondta, majd a hátamra tette a kezét, hogy az ellenkező irányba tereljen, de én ellenálltam neki.

  – Klaus, te ezt nem érted – tettem a kezére a kezem, hogy ne löködjön végre. Türelmesen pillantott rám, mint aki valóban hajlandó meghallgatni az érveimet. – Cassie van most a házamban, a legjobb barátnőm. A segítségemre van szüksége. Kikapcsolta az emberségét, és attól félek, hogy…

  – Szóval egy vámpír van a lakásodban? – vágott közbe, mire a szemébe néztem és bizonytalanul bólintottam. – Egy vámpír miatt aggódsz, akinek mellesleg még tető is van a feje felett, arról nem is beszélve, hogy élelemről még gondoskodnia sem kell. Mondd csak, Kismadár, felfogod, hogy mennyire jelentéktelenek az aggodalmaid?

  – De hát kikapcsolta az érzéseit! – tártam szét a karom, de Klaus úgy nézett rám, mintha a leggyengébb kifogással álltam volna elő, pedig véleményem szerint, ez igencsak súlyos gond volt.

  – Biztosíthatlak róla, hogy túl fogja élni.

  – Ó, én nem is amiatt aggódok – röhögtem el magam feszültem. – Attól félek, hogy sokan mások nem fogják túlélni – mondtam, mire Klaus elgondolkodva nézett a távolba. Idegesen kezdett dobolni a lábával.

  – Rendben – nézett rám pár pillanat habozás után. – Elmegyek veled, hogy ne patkolj el itt nekem, mikor végre rád találtam, és biztonságba helyeztelek. Van öt perced, hogy Miss Ördög angyalából ismét egy érzelgős barátnőt csinálj, de utána visszajössz, mert úgy tűnik, állandó megfigyelésre kényszerülsz – szűrte a fogai között, majd hátat fordított nekem és elindult a lakásom irányába. Elmosolyodtam, de abban a pillanatban, hogy feltűnt neki, hogy nem követem, hátra fordult és sürgetni kezdett, én pedig egyből elrejtettem a mosolyom.

            Klaussal szinte szótlanul tettük meg az utat, bár nem is nagyon tudtam volna kommunikálni vele, mert az idő nagy részében előttem rohant egy fél méterrel. A házam elé érve azonban megtorpant én pedig megálltam mellette és felnéztem a házra. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy milyen régen láttam már Laurát, és vajon tud-e egyáltalán arról az egészről, hogy mi zajlik fölötte, az emeleten.

  – Már kezd alkonyulni – zavarta meg Klaus a gondolatmenetem. Hunyorogva néztem fel az égre, és megállapítottam, hogy valóban sötétedik. – Igyekezz!

  – Sietsz valahová? – fordítottam oldalra a fejem, hogy az arcára nézhessek. Halványan elmosolyodott.

  – Nem csak én. Te is – mondta rám pillantva, megvillantva egy mindentudó mosolyt. – Az egész családnak programja van ma estére. – Egy pillanatra meghökkentem. Az egész családnak – ismételtem magamban a szavait. Valahogy melegség járta át a szívem a gondolatra, hogy hirtelen engem is egy kalap alá vett a családjával. A nagymamám halála óta senkim sem volt Cassien kívül. Hamar elhessegettem a gondolatot, hiszen csak véletlen nyelvbotlás lehetett. Alig egy-két hete vagyok itt, nem tekinthetett máris a családjának. Arról nem is beszélve, hogy csak egy terv része voltam.

  – Klaus – fordultam felé, mire egyből rám pillantott, bár arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. – Bejönnél velem? – préseltem ki magamból a szavakat. Nem szívesen kértem Klaus segítségét, hiszen valahogy sejtettem, hogy utána tartoznék neki valamivel, de mégis erősebb volt bennem a félelem a múltkori után. – Mint már mondtam, Cassie kikapcsolta az emberségét. Marcel azt mondta, akár képes lenne… megölni engem – mondtam, szinte hitetlenül, mintha most döbbennék rá igazán erre a tényre. Valóban furcsa volt kimondani, hogy a legjobb barátnőm képes lenne ilyesmire. Klaus elvigyorodott.

  – A világért sem hagynám, hogy lenyúljak az új kedvenc fegyveremet. – Megforgattam a szemem. – Ha viszont véletlenül megölném – folytatta, mire összeszaladt a szemöldököm. – Csak magadat hibáztathatod – mondta, majd elindult fölfelé. Időm sem volt mérlegelni, hogy valóban beengedhetem-e őt oda, még ha veszélyes is Cassiere, mert ekkor már nyílt a lakás ajtó, Klaus nyílván beért a lakásba. Rohanva indultam utána. A küszöbön éppúgy megtorpantam, ahogy valószínűleg a hibrid is tette. Cassie sehol sem volt, azonban két test feküdt az ágyon, és egy a padlón. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon életben vannak-e még, de a múltkori után igazán számíthattam volna egy ilyen látványra.

            A következő pillanatban Cassie lépett ki a fürdőszobából, és csodálkozva meredt ránk. Felváltva kapkodta a tekintetét köztem és Klaus között. A szemem sarkából láttam, ahogy az Ősi elvigyorodik.

  – Nocsak – csettintett elismerően. – Nem semmi egy Feketelyuk.

Sajnos – vagy nem sajnos – ezt a részt két részre kellett bontanom. Előszőr fordult elő velem, hogy a címet találtam ki előbb és csak aztán kezdtem el írni a fejezetet. Ebben is vannak már utalások, de a következőben lesz igazán érthető, hogy mit is takar pontosan a cím.:D

Remélem tetszett ez a rész is.J Szeretném ismételtem megköszönni a sok pipát és kommentet, el sem hiszitek, mennyire örülök nektek.J Arról nem is beszélve, hogy köszönöm a sok kérdést, amit askon is kapok. Hozzátenném még, hogy köszöntöm a két új olvasómat is, köszönöm, hogy feliratkoztatok! <3

És akkor a kérdéseim:

1. Mi a véleményetek Davina ajánlatáról?

2. Szerintetek mennyi esély van rá, hogy Abby elfogadja azt?

3. Vajon hova készül a Mikaelson család Abbyvel karöltve?

4. Sikerrel jár majd Abby Cassievel, vagy minden balul sül el?