2015. augusztus 27., csütörtök

6. Fejezet

6. Fejezet – A halál torkában
Mindenki kint maradt az udvaron és folytatta az edzést, Gia, Marcel és én pedig befelé vettük az irányt. Marcel nem erősen ugyan, de a kezemet szorongatva invitált maga után.
  – Marcel! – szóltam rá kissé ingerültem, mikor már megelégeltem azt, hogy gyakorlatilag vonszol maga után. A vámpír türelmetlenül fordult hátra olyan gyorsan, hogy nekiütköztem a mellkasának, mire dühösen fújtattam egyet és hátraléptem, hogy lássam az arcát. Kirántottam a kezem a szorításából, majd kelletlenül néztem a szemébe. – Egyedül is tudok járni, szeretném, ha ezt észben tartanád – közöltem vele bosszúsan, ami bár alaptalan volt, úgy éreztem, így jön ki rajtam az elmúlt napok megpróbáltatása. Kikerültem, majd a saját tempómban haladva indultam a hátsó ajtó felé.
  – Bocs, hogy nem akarom, hogy bajod essen! – mondta ő is ugyanabban a hangnemben, amiben én szóltam hozzá. Aligha róhattam fel neki, de a makacsságomból adódóan egyből neki akartam állni játszani az erős nőt, aki képes megvédeni magát mindenféle segítség nélkül. A vitának azonban nem volt itt az ideje, így csak fújtattam egyet, de folytattam utam a bejáratig. Kitártam az ajtót, majd beléptem a kinti világossághoz képet sötét szobába, a szememet meg kellett erőltetnem, hogy a hirtelen félhomályban lássak valamit. Az alakok körvonala hamar kirajzolódott előttem, ahogy beljebb mentem és a többiek is követtek. Amint becsukták az ajtót, a szemem kezdett hozzászokni a sötétebb térhez, és már tisztán láttam mindenki arcát. Josh is követett minket, azonnal helyet foglalt a kanapén, a számomra egyelőre ismeretlen, szőke férfi mellett. Nagytermetű volt, kócos haja nagyjából a füle aljáig ért, izmai erősen dudorodtak ki rövid ujjú pólója alatt. Enyhén felvonta a szemöldökét, arckifejezése meggyötört volt, tekinte kissé megalázkodásról árulkodott. Olyan volt, mintha önszántából nem is lenne most itt, csak valaki parancsát teljesítené. Fogalmam sem volt róla, hogy vámpír vagy vérfarkas-e, de elvben már teljesen kizártam, hogy ember legyen. Biztosra vettem, hogy a jelenlévők között senki sem egy egyszerű emberi lény. Mellette Hayley ácsorgott, karba tett kézzel, és idegesen állt egyik lábáról a másikra. Most is gyönyörű volt, de az aggodalmas tekintete ugyanúgy ott ült az arcán, mint amikor először találkoztunk az ebéden. Kíváncsi voltam, vajon a jelenlévők közül hányan tudják, hogy a gyereke valójában él valahol a világban, de úgy éreztem, kötelességem nem említést tenni a kicsi Hoperól, Klaus és Hayley lányáról. Mellette egy szintén ismeretlen alak állt, zsebre tett kézzel, hanyag stílusa azonban most kissé erőltetetten hatott. Rövid, göndör haja volt, finom arcvonásai, és érdeklődő tekintete. Se nem volt vékony, se nem kövér, a kettő között valahol, de mivel nem is látszott kifejezetten izmosnak, testét épphogy szálkásnak tippeltem, de még a karját sem láthattam a zöld, hosszú ujjú ingje miatt. Barna haja a szemébe lógott, és megállapítottam, hogy egész vonzó a külseje. Kissé aggodalmasan kapkodta a szobában a tekintetét, és ugyanúgy sűrűn, kétkedve pillantgatott rám, mint ahogy a szőke – számomra ismeretlen – férfi is. Időnként sokatmondóan összenéztek, amiből arra tippeltem, hogy együtt érkeztek.
Ők támadták meg Marceléket? – kérdeztem magamtól, mert mindkettő nyitott, kedves embernek tűnt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármelyikük is gonosz vérfarkas módjára zavarja meg a vámpírok nyugalmát. Marcel komótos léptekkel sétált a fotelhez, majd leült Josh mellé a kanapé karfájára. Fél lába lelógott, a másik térdére pedig a könyökét támasztotta, és kíváncsian várta a fejleményeket. Gia megállt Elijah mellett, aki egy kisméretű szekrénynek támaszkodott, és összeszorított állkapoccsal vette szemügyre az arcával egyvonalban álló lámpát. Fehér ingjén, pont a szíve tájékán egy vörös folt éktelenkedett, én pedig fejben azonnal összeraktam. Elijah véráztatta ingje és Gia véres keze egyértelművé tette, hogy Elijah nem túl szelíd eszközökkel tanította gyilkolásra a vámpír lányt. Időközben Hayley figyelmét is felkeltettem, aki összevont szemöldökkel fürkészett, tudtomra adva ezzel, hogy nem igazán érti az ittlétem. Kissé feszengve, karba tett kézzel álltam meg Gia mellett, és próbáltam meghúzni magam, miközben legszívesebben eltűntem volna a föld alatt. Alig ismertem a társaságot, és látszólag Marcelen kívül senkinek sem volt ínyére, hogy egy vadidegent is bevonjanak a beszélgetésbe. Gia időnként rám pillantott és kedvesen elmosolyodott, és ugyan Elijah sem éreztette velem, hogy nem kéne itt lennem, de pillantásával azt sem erősítette meg, hogy kifejezetten örülne.
  – Rendben – szólalt meg Marcel, amikor mindenki elhelyezkedett. – Miről van szó?
  – A boszorkány katonákat akar – vágott azonnal a közepébe a barnahajú férfi, miközben előhúzta a zsebéből a kezeit és a háta mögött összekulcsolta. – Vagy csatlakozunk, vagy megfizetjük az árát.
  – Tudom, hogy a testvérem, Finn, könyörtelen – szólalt meg Elijah, én pedig a név hallatán felkaptam a fejem. Biztosan emlékeztem rá, hogy Finn Klaus és Elijah egyik – mostanra már halott – testvére, így nem értettem, hogy került ő most szóba. Előre sejtettem, hogy egy újabb, bonyolultabb fordulathoz érkeztem. – Elismerem, ez még az én várakozásaimat is felülmúlja.
  – Ezek csak gyerekek – szólt közbe Hayley, az újdonsült katonákra célozva, miközben kissé megütközve nézett Elijahra, majd Marcelhez fordult. – Marcel, úgy ismered a negyedet, mint a tenyeredet, ha valaki ki tudja juttatni őket onnan, akkor az te vagy.
  – És hova vigyük őket? – rázta a fejét bizonytalanul a vámpír, láthatóan nem hitt a szöktetési tervben. A szőke idegen felemelte a fejét és válaszra nyitotta a száját.
  – Még vannak farkasok a mocsár mélyén, akik nem fogadták el a gyűrűt – mondta, amivel egy dolgot megmagyarázott nekem, és ezernyi újabb kérdés merült fel a fejemben. Már biztos voltam benne, hogy ő is vérfarkas. De milyen gyűrűről van szó? Az csak a vámpíroknak van. Reménykedve pillantott Hayleyre. – Ők vigyázhatnának rájuk.
  – Úgy érted, akiket még nem adtál ki – szólt közbe Marcel ellenségesen, amiből egyértelművé vált, hogy a szőke nem éppen egy megbízható alak. Talán elárulta a saját falkáját?
  – Ha így tekintesz rá, ám legyen – mondta a szőke, elfogadva a sértést. Felpillantott Marcelre. – Tettük, amit tennünk kellett.
  – Ti, farkasok évtizedek óta harcoltok velünk – kezdte Marcel. – Most miért bíznátok meg bennünk? – tette fel a nagy kérdést, ami most már engem is foglalkoztatott. Mindenki bizonytalanul nézett a másikra, míg végül a barnahajú vérfarkas meg nem törte a rövid időre közénk ülő csendet.
  – Az egyik újonc az öcsém – mondta, mire Josh és Gia döbbenten kapták fel a fejüket. Én nem sokat tudtam kezdeni ezzel az információval, mert nem tudtam felmérni a helyzet súlyát, abból adódón, hogy szinte semmiről sem tudtam és az egész beszélgetés zavaros volt számomra. – Kizárt, hogy háborúba küldöm őt. – Marcel és Elijah sokat mondóan összenéztek, végül Elijah egy aprót bólintott. Kezdtem azt hinni, hogy a két vámpír között valamiféle telepatikus kapcsolat alakult ki az évek során. Elijah közelebb lépett a vérfarkashoz.
   – Mondd el, mire van szükséged!
  – Egy szöktetési terv. Ha Marcel ki tudja csempészni a gyereket a városból, simán megoldjuk – kezdett tervezésbe a barnahajú. Majd Elijah mellé sétált, és a férfiak mind, egytől egyig felálltak, hogy egy körbe gyűljenek. Hayley közben leült én pedig követtem a példáját és helyet foglaltam mellette, onnan hallgattuk a tervet. – A gyerekeket a halottak városában tartják, amíg át nem visszük őket a Szent Anna templomba. Eközben Vincent találkozót tart néhány beavatott emberrel…
  – Ki az a Vincent? – suttogtam Hayleynek.
  – Jelenleg csak egy test, amit Finn, a drága bátyó megszállt.
  – Finn nem halott? – tátottam el a szám.
  – Jelenleg nem – felelte, majd figyelmét újra a tervnek szentelte. Én is próbáltam koncentrálni, bár semmi szerepem nem volt benne, így a cikázó gondolataim hamar elvonták a figyelmem. Egy boszorkány, aki sereget akar, ami gyerekekből áll? Olyan gyerekekből, akik még soha életükben nem változtak át a telihold hatása alatt? És mi köze mindennek Finnhez? Egyáltalán hogy lehet ő még mindig életben?
A fejemben azonban hamar összeraktam a dolgokat. Klaus anyja boszorkány volt halála előtt, és maga az Ősi mondta nekem, hogy az anyja visszatért az élők sorába. Más magyarázat nem lehet arra, hogy Finn mit keres ismét itt, minthogy az anyja őt is feltámasztotta. De miért pont másik testben?
  – A gyerekeket használja, hogy megölje az ellenkezőket – hallottam meg Elijah hangját, mondata pedig kizökkentett gondolatmenetemből.
  – Aktiválja az átkot, üzen vele mindenkinek, aki azon gondolkodik, hogy ellene fordul. Két légy… egy vérfürdő – mondta a vérfarkas, mondatára pedig végigfutott a hátamon a hideg. Hogy képes valaki ezt tenni gyerekekkel?
  – Oké, szóval akkor csapunk le rájuk, amikor a gyerekek úton vannak – mondta Marcel, én pedig ismét úgy éreztem, hogy elvesztettem a fonalat.
  – Aiden – szólt Elijah a vérfarkashoz fordulva, akinek így már tudhattam a nevét. – Intézd el, hogy te és Oliver kísérjétek a gyerekeket! Mi elintézzük a többit.
  – Várjunk, várjunk! – szólt közbe Oliver, a szőke. – Esther és a pszichopata fia már így is gyanakodnak rám. Ha a gyerekek az én felügyeletem alatt tűnnek el, halott vagyok!
  – Segíteni akartál az embereiden és jóvátenni a múltat. Itt a lehetőség – vágta a fejéhez Elijah.
  – Rendben – bólintott Aiden. – Mindenkinek világos minden? – nézett körbe, mire rajtam kívül mindenki bólintott. Már épp mindenki indulásra készen volt, amikor Marcel hirtelen megszólalt.
  – Várjatok! – szólt, miközben végig engem nézett. – Egy boszorkány ellen játszunk? Rendben. Legyenek egyenlő esélyeink. Vagy netán nekünk egy kicsit több – vigyorodott el.
  – Mire gondolsz? – kérdezte Hayley.
  – Vámpírok és vérfarkasok végre képesek együtt dolgozni. Már így is van elég erőnk, de mi van, ha… van egy boszorkányunk is? – tette fel a költői kérdést, mire eltátottam a számat, és döbbenten meredtem a vámpírra. Most rám céloz?
Elijah elgondolkodva kapkodta a tekintetét köztem és Marcel között, de képtelen voltam leolvasni az arcáról bármit is, pedig reméltem, hogy biztos abban, hogy ez nem jó ötlet.
  – Davinára gondolsz? – kérdezte Aiden. – Úgy tudom, nincs a városban.
  – Nincs is. De honnan tudjátok, hogy nem ismerek több boszorkányt?
× × ×
  – Te teljesen megőrültél? – förmedtem rá Marcelre, miután a többiek elmentek, és csak négyen maradtunk. Marcel, Josh, Gia és én. A két vámpír meghúzva magukat, mégis érdeklődve figyelték a vitánkat. – Azt se tudom, mi ez az egész, hogy ki ellen készültök merényletre, hogy mit kéne tennem és, hogy Klaus mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy mire készülök…
  – Ne foglalkozz most Klaussal – mondta Marcel nyugtató hangon, majd a kezem után nyúlt, de nem hagytam, hogy megfogja, inkább tovább járkáltam fel-alá a szobában, ő pedig kissé csalódottan ejtette vissza a kezét az ölébe. – Nincs is a városban, és nem is érinti ez őt – bizonygatta.
  – Hol van? – kérdeztem azonnal, mert azok után, ami a házában történt hármunkkal, rettegtem belemenni akármibe is, amivel ellene szegülnék. Iszonyatosan szánalmasnak és elnyomottnak éreztem magam, mert azelőtt senki iránt nem éreztem ilyet, senkitől nem féltem ilyen mértékben, és kétségbeesetten próbáltam győzködni magam arról, hogy ez a megrögzöttségem Klaus iránt csak az igézet miatt van.
  – Fogalmam sincs, de már reggel sem találtam otthon. Hayley akkor azt mondta, elhagyta a várost erre a napra.
  – Szóval, ha ő elhagyja a várost, az téged feljogosít arra, hogy felhasználj engem a saját terveidre?
  – Én nem használlak fel! – pattant fel dühösen. – Ne felejtsd el, hogy ki mentett meg!
  – Megköszöntem! – kiabáltam vissza, Gia és Josh pedig értetlenül kapkodták a tekintetüket kettőnk között.
  – Különben is, miért viselkedsz úgy, mintha a tulajdona lennél? – vágta a fejemhez Marcel, amivel kissé meglepett. Nem ismertem őt régóta, de biztos voltam benne, hogy nem sűrűn jön ki így a sodrából. Azonban én is hihetetlen dühös voltam, így nem pazaroltam arra az időmet, hogy mindkettőnket nyugtatgatni kezdjem.
  – Nem viselkedek úgy! Arról nem tehetek, hogy úgy kezel és ennek érdekében meg is igéz! Szerinted mégis hogy kéne viselkednem egy ilyen helyzetben, amikor két vámpír felváltva akar kihasználni engem a saját céljaik elérése érdekében?
  – Mondtam már, hogy eszem ágában sincs téged kihasználni! Szerinted azért mentettem meg a segged, hogy elvegyelek Klaustól és a saját fegyveremként használjalak?
  – Itt New Orleansban már senkiről sem tudom eldönteni, hogy mit is akar tőlem – tettem karba a kezem. Marcel úgy nézett rám, mintha nem hallotta volna jól a szavaimat. Hitetlenül meredtem rám, és a hirtelen beállt csönd eszméletlenül nyomasztó volt az ingerült kiabálás után. Gia az ajkába harapott, majd meglökte Josh karját és az ajtó felé bökött. A fiú bólintott, majd pillanatokon belül el is tűntek az ajtó mögött.
  – Nem használlak ki, Abby – mondta Marcel higgadtan. – Nem tenném ezt veled. Én nem vagyok Klaus – hajtotta le a fejét, mire én is megenyhültem kicsit.
  – Tudom – bólintottam. – Csak utálom, hogy Klaus a bábjává tett engem, és úgy érzem, hogy mindenki csak ki akar használni az erőm miatt.
  – Én csak segíteni akarok másokon. Ők még csak gyerekek, és ha segítek Elijahnak, az nekünk is jól jön. Azon vagyok, hogy úgy kezeljen minket, mint egy családot, és felelősséget vállaljon értünk is. Ha ezt el tudom érni… téged is könnyebben meg tudlak védeni – lépett oda hozzám, és kisöpörte egyik hajtincsemet az arcomból. – Meg tudnálak védeni Klaustól. Talán Elijah is mellénk állna, és neked sem esne bajod. Csak annyit kérek, hogy segíts megmenteni ezeket a gyerekeket – kérte, én pedig szinte képtelen voltam ellenállni lágy hangjának, és engem fürkésző, mogyoróbarna szemeinek. Aprót bólintottam, mert bár az alapötlet, hogy mentsünk gyerekeket, tetszett, pusztán az dühített fel, hogy ismét egy eszköz vagyok.
   – Mi lenne a feladatom?
  – Elterelni a vérfarkasok figyelmét. Legyengíteni őket, hogy mi könnyebben meg tudjuk támadni őket, Aiden és Oliver pedig közben megszöktetik a gyerekeket.
  – Olvastam már ilyen varázslatról, de nem tudnám megoldani, hogy Aiden és Oliver ne kerüljön a hatása alá. Abban sem vagyok biztos, hogy véghez tudnám vinni. Marcel, én nem tanultam meg normálisan varázsolni, nem gondoltam, hogy valaha szükségem lesz rá – panaszkodtam és a hangom kezdett hisztérikussá válni, mire Marcel azonnal megfogta mindkét kezem és bíztatóan megszorította.
  – Tudom, hogy képes vagy rá. Láttalak tegnap. Ha Klaust képes voltál legyűrni, ez is menni fog. Valami védővarázslatot meg biztos, hogy találunk Aiden és Oliver számára – mondta, majd elengedte a kezem és a könyvespolchoz sétált. Levett egy vaskos darabot, majd lerakta elém az asztalra. – Ez Davináé. Hátha találsz benne valamit – mutatott a könyvre, én azonban bizonytalanul pillantottam rá.
  – Félek – csúszott ki a számon, pedig eszem ágában sem volt ezt tudatni Marcellel. Mellettem termett, majd a kezemet megfogva a kanapéhoz húzott és leültetett, ő pedig helyet foglalt mellettem.
  – Tudom. Ez New Orleans, itt szinte mindenki fél. De nem vagy egyedül – mondta átkarolva a vállamat, és a hajamat simogatta. Fejemet lassan, bizonytalanul hajtottam a vállára, mintha attól félnék, hogy a válla megégetni az arcomat. Ehelyett azonban közelebb húzott magához és nyugtatóan simított végig a karomon.
  – Magyarázd el, hogy mi ez az egész! – egyenesedtem ki. – Kérlek – néztem a szemébe könyörgőn. Muszáj volt választ kapnom a kérdéseimre, mert úgy éreztem, mintha légüres térben mozognék, és körülöttem semmi sem lenne valós. Mintha minden, ami történt volna, csupán a képzeletem szüleménye lenne, mintha csak álmodtam volna, és attól rettegtem, hogy valaki kihúzza a lábam alól a talajt, én pedig a végtelen mélységbe zuhanok, de nem tudok majd felébredni, mint ahogy az minden rémálmomnál megtörténik. Képtelen voltam eldönteni, hogy fel akarok-e egyáltalán ébredni, vagy még mélyebbre akarok zuhanni, és részesévé válni mindennek, ami talán a vesztemet jelentheti.
  – Klaus anyja, Esther egy boszorkány testében tért vissza, ahogy a bátyja is. Szinte lehetetlen megölni őket, mert ha megteszed, akkor csak a testet ölöd meg, ők pedig átugranak egy újabba. Esther a maga oldalára állította a vérfarkasokat, adott nekik egy holdfény gyűrűt, ez olyan, mint a napfény gyűrű. Megvédi őket az átoktól és teliholdkor nem kell átváltozniuk. Most azonban sereget akar, mint látod gyerekekből. Aiden ezért kérte a segítségünket. Amibe én téged is belevontalak.
  – Rendben – bólintottam, majd felálltam és Davina könyvéhez léptem. – Meglátom, mit tehetek – mondtam halkan, Marcel pedig mögém sétált.
  – Köszönöm – mondta, majd a vállamra tette a kezét és nyomott egy lágy puszit a fejem búbjára.

Tippelésem szerint már órák óta görnyedhettem a könyv felett, miközben Marcel, Gia és Josh idegesen járkáltak körülöttem fel-alá. Josh rendes srác, hozott nekem egy tál süteményt, és egy kis innivalót, mert ha ezt nem tette volna meg, valószínűleg étlen-szomjan bújtam volna a könyvet egész délután. Magam se hittem el, de már egész jól haladtam a varázslat kibogarászásban, amikor riadtan rezzentem össze. A telefonom éles, harsány csörgése törte meg a szobában uralkodó csendet. Mindenki rám emelte a tekintetét, én pedig csak magamban morogva húztam elő a zsebemből az egyre hangosabban zenélő tárgyat. Cassie neve állt a kijelzőn, és tudtam, hogy ha ezt most nem veszem fel, Klaus eltörpülő gond lesz a barátnőm mellett. Fogadtam a hívást, majd a fülemhez emeltem a készüléket.
  – MÉGIS HOL A FENÉBEN VAGY TE AGYALÁGYULT? – hallottam meg a várható kiabálást. A szobában tartózkodó vámpírok mind furcsa pillantást vetettek rám. Mind hármójukon végignéztem, végül úgy döntöttem, fölösleges hazudni Cassienek, amikor a városban ő az egyetlen, akiben maradéktalanul megbízok. Kis habozás után kertelés nélkül adtam választ.
  – Marcelnél. – A vonal végén csikorgó hangot hallottam, és csak remélni tudtam, hogy nem Cassie összekoccanó fogai adnak ilyen hangot.
  – Ki az a Marcel? – kérdezte még mindig kiabálva. – Ne, tudod mit? Ne is válaszolj, hogyne tudnám. Most azonnal odamegyek érted.
  – Cassie, ez most igazán nem alkalmas – haraptam az ajkamba, és kétségbeesetten pillantott Marcelre, aki leplezetlenül kihallgatta a beszélgetésünket. Vámpírhallás, mert nekik még ilyen is van. – állapítottam meg magamban durcásan.
  – Nem érdekel, Abby, kapsz öt percet, hogy kimássz az ágyából és felöltözz, vagy bánom is én miért vagy nála, de odamegyek! – Éreztem, hogy Cassie szavainak hatására elönti az arcomat a pír, így lehajtottam a fejem és kínomban az előttem lévő könyvet kezdtem lapozgatni. Képtelen voltam a barátnőm csípős megjegyzése után Marcel szemébe nézni, nem voltam kíváncsi a reakciójára. Ahogy a két másik vámpíréra sem.
  – Maradj otthon – mondtam neki az eddiginél jócskán halkabban.
  – Ez már ott hibádzik, hogy az otthonom nem New Orleans – vágtam a fejemhez gúnyosan. – Szedd össze magad, mert megyek.
  – De hát azt sem tudod, hogy hol lakik! – szóltam utoljára a telefonba, de a mondat végére már csak monoton sípolást hallottam, Cassie már nem volt vonalban. Első gondolatom az volt, hogy vajon a szagom alapján szándékozik-e rám találni, vagy mégis hogyan képzelte azt, hogy egyből megtalálja Marcel otthonát. – Sajnálom – emeltem fel egy kicsit a fejemet, hogy a szobában lévőknek egyértelmű legyen, hozzájuk intézem a szavaimat. – Úgy tűnik vendégünk lesz.
  – Tudjuk – szaladt ki Gia száján, mire rávillant a pillantásom. Az arca egyértelműen elárulta, hogy legszívesebben inkább meg se szólalt volna.
   – Persze, hogy tudjátok – nevettem el magam beletörődve, kissé sértetten. – Hogyne tudnátok…
  – Abby, Cassiet majd elintézem, nyugodtan foglalkozz csak a varázslattal – mondta Marcel, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy ő ezt komolyan megnyugtatónak találta-e.
  – Mindjárt itt van – jegyeztem meg, majd a tekintetem ismét a könyvre szegeztem. Ő vállalkozott rá, hogy elintézze, akkor én nem is szándékozok ezzel foglalkozni. Marcel aprót bólintott. A két karkötőre néztem, amivel eddig kísérleteztem. Próbáltam őket elvarázsolni, úgy, hogy ne csak személyre szabottan Aidenen és Oliveren hasson, hiszen ahhoz szükségem volt valamiféle személyes holmira. Reménykedtem benne, hogy sikerült megoldanom, hogy ha valaki felveszi a karkötőt, akkor semmilyen varázsige nem fog majd rajta. Magamban, a szívem mélyén, ott is csak nagyon halkan, hálát adtam Klausnak, mert tőle származott az ötletem. Ha ő tudta gátolni az erőmet, akkor én miért ne tudnám elkészíteni annak a fordítottját, hogy a varázslat ne fogjon a karkötő tulajdonosán.
  – Rendben – bólintottam, amikor úgy gondoltam, végeztem. – Ki akar kísérleti nyulat játszani? – kérdeztem a három vámpírtól, bár úgy tűnt, az elnevezés miatt kissé meghátráltak a feladattól. Marcel megcsóválta a fejét, majd mellém lépett és átvette tőlem az egyik karkötőt.
  – Hogy működik? – kérdezte Gia, akibe úgy tűnt, több bátorság szorult, mint Joshba. A vámpírlány szemébe néztem, miközben felé nyújtottam a másik karkötőt.
  – Elméletileg megvéd egy boszorkány varázslatától. Bárki hordhatja, egyetlen funkciója van csak, hogy ha varázslatot szórok rád, egyszerűen nem történik semmi. Persze, csak ha jól sikerült – tettem hozzá gonoszul, miután átvette tőlem a karkötőt.
  – Josh, ne hátrálj meg, rád is szükség van – szólt hátra a fiúnak Marcel.
  – Miért? Csak két karkötő volt – nyújtogatta a nyakát. –, nem?
  – De igen, de látnom kell, hogy egyáltalán működik-e a varázslatom, amit végre készülök hajtani – szálltam be Marcel tervezésébe.
  – Azt akarjátok, hogy Abby rajtam varázsoljon, amíg ti meg vagytok védve azzal a micsodával? – háborodott fel a fiú, mire halványan elmosolyodtam.
  – Megvolt a lehetőséged – vontam vállat, Josh pedig duzzogva állt Gia mellé. Bólintottam, majd magamban kezdtem mormogni, hogy előidézzek egy rontást. Behunytam a szemem és még erősebben koncentráltam.
  – Jól van, elég – hallottam Josh tompa hangját. – Már érzem – tette hozzá, de nem foglalkoztam vele. Kedveltem a fiút, és nem akartam bántani, de adódott számomra egy lehetőség, amivel gyakorolhatom az erőmet én pedig éltem vele. Josh mondott még valamit, de én már csak összefolyó hangokat hallottam. Teljesen belemerültem a varázslatba és szépen, lassan úgy éreztem, mintha minden megszűnne körülöttem, és lebegni kezdenék. Kezdett olyanná válni, mintha félálomba szenderültem volna. Félig ébren voltam, félig pedig sötétség vett körül, egy olyan világ, ami nem is volt igazán valós. Egy hangos sikítás és reszelős kiabálás rántott ki ebből a különös állapotból. Kipattantak a szemeim és szétnyílt ajkakkal, riadtan néztem körül. Marcelnek és Gianak úgy tűnt, semmi baja nem volt, mellettük azonban Josh fetrengett a földön, a térdeit a mellkasához húzta és átölelt azokat. Amikor abbahagytam a varázslatot, addig megfeszült teste elernyedt és szaporán vette a levegőt. De nem ő volt az egyetlen, akire hatást gyakoroltam. A bejáratnál Cassie, a barátnőm kuporgott, mindkét kezét a fejére szorította, és megfeszült állkapoccsal próbálta visszanyerni az erejét. Elgyengülve állt fel, miközben az ajtó szélébe kapaszkodott, nehogy elessen. Csak akkor vettem észre, hogy egészen addig visszatartott levegővel figyeltem a varázserőm hatását. Amikor megláttam Cassie dühös arcát, tudtam, hogy rendben van és nem okoztam túl nagy kárt, így kifújtam a levegőt, hogy aztán újabb adag oxigén jusson a tüdőmbe. Gia segítségével Josh is feltápászkodott a földről.
   – Szerintem működött – sóhajtotta.
   – Ez meg mi volt? – kiáltotta el magát Cassie. Teljesen magán kívül volt.
  – Egy sikeres varázslat – bólintott elégedetten Marcel és rám mosolygott. Cassie beljebb lépett, hogy szembe álljon azzal, aki választ adott a kérdésére. Mozdulataiból arra következtettem volna, hogy szidalmaival porig akarja majd alázni Marcelt, azonban amikor szembeállt vele, megtorpant és döbbenet ült ki az arcára.
  – Daniel – suttogta halálra vált arccal, egyenesen Marcel szemeibe nézve. A vámpír ugyanolyan döbbenten nézett vissza rá, míg mi hárman, Josh, Gia és én, csak értetlenül figyeltük a jelenetet.
  – Cassie? – kérdezte bizonytalanul Marcel, és másodperceken belül a barátnőm mellett termett. – Cassie – mondta újra, mintha csak próbálna meggyőződni arról, hogy az előtte álló lány egy hús-vér ember, és nem csak a képzelete játszik vele. Marcel felé nyújtotta a kezét, hogy megérinthesse a lányt, ő azonban hátralépett. Arca elsötétült, és szikrázó tekintettel meredt Marcelre.
   – Ne érj hozzám! – sziszegte.
  – Cassie – szólt a férfi, nekem pedig feltűnt, hogy nagyjából öt perce mást sem hallok tőle, mint ahogy a barátnőm nevét ismételgeti.
   – Cassie – szóltam én is. – Te ismered Marcelt? Nem is mondtad, hogy…
  – Marcelt? – vágott a szavamba értetlenül. Egyre jobban összezavart a szituáció. Az előtte álló vámpírra mutattam, mint egy magyarázatképp, de Cassie ugyanolyan értetlenül bámult rám, mint eddig.
  – Marcel Gerard – bólintottam, az említett azonban feszengve pillantott rám és megrázta a fejét.
  – Abby – szólt rám. – Hagyd abba – kérte, mire felszaladt a szemöldököm. – Magunkra hagynátok pár perce? – nézett hátra Joshékra, majd legnagyobb meglepetésemre rám emelte kérlelő tekintetét, amivel egyértelművé tette, hogy engem is ki akar küldeni. Gia és a vámpírfiú bólintottak, én azonban dühösen álltam ellen.
  – Nem! – csattantam fel, és Cassie kivételével mindenki meglepve nézett rám. – Cassie miattam jött ide, nem miattad. Nem tudom, honnan ismeritek egymást, vagy, hogy ki a fene az a Daniel, de most már itt maradok, és engem is beavattok ebbe.
  – Abby… – próbálkozott Marcel.
  – Nem! – fojtottam belé a szót.
  – Marcel? – szólt megrökönyödve Cassie. Mindenki rápillantott, ő pedig kínosan nevette el magát. – Hát persze. Erről is hazudtál. – Marcel intett a két vámpírnak, hogy hagyják el a szobát, akik engedelmeskedtek is, én pedig karba fontam a kezem, és úgy néztem felváltva Marcelre és Cassiere.
  – Megkönnyíted a helyzetem – szóltam, Marcelhez intézve a szavaimat. –, hogy nem kell titeket bemutatnom egymásnak. Úgy látom, jobban ismeritek egymást, mint én bármelyikőtöket.
  – Nem, úgy tűnik, én sem ismerem olyan jól ezt az embert, mint hittem. – Cassie csalódottan nézett Marcelre. – Nálam eddig Daniel néven futott.
  – Daniel? – vontam fel a szemöldököm. – Daniel Gerard? – Marcel bólintott.
  – Nehéz időszak volt az akkori – mondta halkan a férfi.
  – Várom a magyarázatot, Marcel – szólt élesen Cassie, és igyekezett annyi gúnyt sűríteni a férfi valódi nevébe, hogy még az én hátamon is végigfutott a hideg. Cassie rettentő undok tudott lenni, ha akart, szinte meg se kellett erőltetnie magát.
  – Előbb én! – szóltam közbe. – Kezdhetnénk az elején. Honnan ismeritek egymást? – szegeztem nekik a kérdést. Cassie élesen szívta be a levegőt.
  – Amikor… Nos, amikor New Orleansban éltem…
  – Te itt éltél? – kérdeztem hitetlenül.
  – Abby, sosem meséltem neked az átváltozás előtti éveimről.
Dühösen néztem a barátnőmre.
  – Akkor talán itt az ideje, hogy elkezd. – Csípőre tettem a kezem, Cassie pedig mély levegőt vett.
  – A családomról sem meséltem soha. Annak idején… csináltam olyan dolgokat, amikre nem voltak büszkék a szüleim. Most már én magam se. Kitagadtak. Azt mondták kezelhetetlen vagyok. Elküldtek a lakásból, és ekkor döbbentem rá igazán, hogy mit is tettem. Nem volt hova mennem, és kénytelen voltam az utcán meghúzni magam, de mint tudod, New Orleans tele van vámpírokkal és vérfarkasokkal. Egy este… egy éjszaka rám támadt valami. Egy vámpír. Már majdnem lecsapolta az összes vérem, amikor Daniel… akarom mondani… Marcel ránk talált… – Cassienek elcsuklott a hangja, így Marcel mély levegőt vett és átvette a szót.
  – Már majdnem meghalt, de még volt annyi energiája, hogy beszéljen hozzám. Könyörgött, hogy ne hagyjam meghalni. Hogy segítsek rajta, bármi áron… nem tehettem mást. Megitattam a véremmel, még éppen időben, mert közvetlenül utána elájult a súlyos vérveszteségtől. Aztán vártam. Nagyon sokáig. Leállt a pulzusa, nem lélegzett többé, én pedig csak vártam, hogy felébredjen és ott legyek mellette.
  – Milyen romantikus. – Gúnyosan forgattam meg a szemem. Marcel úgy folytatta, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy közbe szóltam.
  – Amikor felébredt, már volt nálam vér, hogy választás elé állíthassam. Elmagyaráztam neki, mi a helyzet. Vagy vért iszik, és a hátralévő öröklétben vámpírként élheti a mindennapjait, vagy pedig meghal. Ha utóbbit választotta volna… fájdalommentes halála lett volna.
  – Mint láthatod a vámpírlét mellett döntöttem. – Mindketten várakozóan néztek rám, de miután nem szándékoztam semmit sem hozzáfűzni a történetükhöz, Cassie elérkezettnek látta, hogy számon kérdje Marcelt. – Szóval, kedves Daniel – mondta gúnyosan. – Mióta is vagy te Marcel?
  – Amióta Klaus ezt a nevet adta. Gyerekkorom óta.
  – És akkor…
 – Azért, mert azt akartam, hogy lelépj ebből a városból – kezdett magyarázatba Marcel türelmetlenül. – Fiatal vámpír voltál, én irányítottam az egész várost, sajnáltam, de nem volt időm veled foglalkozni. Pedig szükséged lett volna valakire. Így egyszerűbb volt, hogy más néven ismerj. Elküldtelek a városból, azzal a szöveggel, hogy máshol jobb lesz neked, és ha valaha úgy gondoltad volna, hogy meg akarsz találni, talán még véletlenül sem sikerült volna. Reménykedtem, hogy így nem okozok akkora csalódást és hamarabb elfelejtesz, ha nem találsz meg. Ez volt a tervem. Akkor a város volt a legfontosabb. Biztos voltam benne, hogy jobb lesz neked egy nyugisabb városban.
  – Egy nyugisabb városban? – kelt ki magából Cassie. – Majdnem lemészároltam a fél települést! Szükségem lett volna rád! Gondolod, hogy nem kerestelek? Tűvé tettem érted mindent. Persze, csak hónapokkal azután, hogy elküldtél. Sajnos egy idő után elfelejtettem, hogy mennyire haragszom rád.
   – Most nem úgy tűnik, mintha elfelejtetted volna – jegyezte meg Marcel.
  – Ó, fogd már be! – rivallt rá Cassie, mire halkan felkuncogtam. – Te csak ne nevetgélj! Most azonnal hazamegyünk! Istenem, hogy lehetsz ilyen idióta? Gyakorlatilag bemásztál az oroszlány barlangjába.
  – Nem. Klaus az oroszlán, Marcel pedig… túlzás lenne azt állítani, hogy a megmentőm – néztem az említettre sértetten. –, szóval ő inkább a „nemoroszlán” – tettem hozzá nem túl kreatívan. Mindketten értetlenül néztek rám, és a helyzet kezdett egészen kínossá válni, míg nem Gia rontott be a helységbe.
  – Idő van. Mennünk kell. Abby, a karkötőket! – nyújtotta a kezét, mire átadtam neki őket. Gia egyből kirohant velük, én pedig az éppen záródó ajtó egészen szűk résében megpillantottam a kint ácsorgó két vérfarkas feszült arcát.
  – Marcel – szaladt ki a számon remegve. Riadtan néztem a vámpírra. – Nem fog menni.
  – Dehogynem – bólintott határozottan, majd mellém lépett – bár kissé tartotta a távolságot – és a vállamra tette a kezét. – Tudom, hogy képes vagy rá.
  – Mégis mibe rángattad bele? – akarta tudni a barátnőm.
  – Cassie, ez most nem a legalkalmasabb időpont, hogy hisztizni kezdj – szólt rá Marcel.
  – Hisztizni?! – akadt ki a lány azonnal, de mielőtt fojtathatta volna, Marcel mellette termett, és egy gyors mozdulattal kitörte a nyakát. Csak egy halk roppanást hallottam, és az egész olyan gyorsan történt, hogy még sikítani sem volt időm. Ledermedve álltam a barátnőm ernyedt teste mellett, miközben az arcát nézve másra sem tudtam gondolni, hogy halott.
   – Megölted – suttogtam Marcelnek, de egy pillanatra sem vettem le a szemem Cassie arcáról.
  – Nem halt meg. Gondold azt, hogy alszik. – Megragadott a vállamnál fogva, és egy határozott mozdulattal az ajtó felé taszigált.
  – De hát nem alszik! – szakítottam ki magam a szorításából és a barátnőm testére mutogattam. Akárhogy is próbáltam azt gondolni, amit Marcel mondott, Cassie egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki békésen álmodik egy szebb világról. Összegömbölyödve, élettelenül hevert a földön, a feje természetellen irányba fordult és egyáltalán nem lélegzett. A vámpírok hiába nem élő emberek, a látszat, hogy lélegeznek továbbra is fenn maradt. Cassie mellkasa azonban se nem emelkedett, se nem süllyedt, csak feküdt ott a földön, mint egy viaszbaba. – Megölted… – suttogtam újra.
  – Abby – fordított maga felé Marcel. Mélyen a szemembe nézett és úgy folytatta. – Abby, jól figyelj rám! Cassie nem halt meg, teljesen rendben van. Ha ezt nem tettem volna meg, nem hagyta volna, hogy segíts nekünk, mert azt gondolja, hogy bajba sodorlak. De ez nem igaz, Abby. Vigyázni fogok rád, rendben? Végig rajtad tartom a szemem, te megmented a gyerekeket és minden rendben lesz. Érted, amit mondok? – kérdezte, mert a tekintetemet látva nyilvánvalóan azt gondolta, hogy sokkot kaptam és nem vagyok teljesen magamnál.
  – Megígéred? – kérdeztem erőtlenül.
 – Megígérem – mondtam, majd szorosan magához ölelt. Kezdtem azt érezni, hogy Marcel az egyetlen, aki képes felfogni, hogy mennyi mindenen mentem keresztül az elmúlt napokban. Hogy a legősibb vámpír gyakorlatilag a szolgájává tett, és akkora mennyiségű információ zúdult rám, amibe normál ember talán beleőrülne. Marcel karon ragadott, majd kiléptünk az udvarra. Már teljesen besötétedett és a levegő is lehűlt. A csípős hideg miatt karba fontam a kezem, hogy melegíteni tudjam magam.
  – Mindenki készen áll? – fordult körbe Aiden, mire rajtam kívül mindenki határozottan bólogatni kezdett.
  – Akkor mentsünk gyerekeket egy pszichopata boszorkánytól! – jelentette be Marcel ünnepélyesen, olyan vidám hangon, mintha csak egy csoki szökőkutat akarna megrohamozni. Hirtelen a vállára kapott, és még sikítani sem volt időm, olyan hamar indult meg velem. Nem láttam mást, mint magas házak elmosódott alakját, fák zöldjét és az éjszakai fények összefolyó kavalkádját. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól és a sebességtől, amivel Marcel haladt. Képtelen voltam elképzelni, hogy lát maga körül bármit is ilyen tempóban, és minden pillanatban attól féltem, hogy nekimegyünk egy fának. Nem sokkal később már egy ház erkélyén voltunk. Marcel óvatosan ledobott a hátáról, a lábaim pedig halk puffanással értek földet. Ahogy kiléptem Marcel háta mögül, egyből felém kapta a kezét, hogy a derekamnál fogva visszarántson. Hamar világossá vált, hogy közel sem egy teraszra érkeztünk. A Szent Anna templom belső ablakában voltunk, több méterre a föld felett. Az utcán tolongtak az emberek a ma esti fesztiválnak hála. Hömpölygő emberáradatként vonultak végig az utcán, olyan lassan, mint valami sűrű folyadék, amit erőnek erejével sem lehetne rábírni arra, hogy gyorsabban folyjék egyik edényből a másikba.
  – Azt akarod, hogy innen varázsoljak? – hüledeztem, de szinte kiabálnom kellett, hogy Marcel meghallja a szavaimat. A téren üvöltött a jellegzetes New Orleansi zene, az emberek pedig harsányan nevetgéltek, kiabáltak, a legkülönfélébb jelmezekbe öltözve. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mennyire irigylem őket, amiért mit sem tudnak a világ sötétebbik oldaláról, ami tele van vérszívó vámpírokkal, veszélyes vérfarkasokkal, és egyéb elképesztő démoni teremtményekkel.
  – Látod őket? – mutatott a távolba Marcel, én pedig hunyorogva követtem az ujjának pontját. Egy kis szőke fej rajzolódott ki a tömegben, amit hamar felismertem. Oliver volt az, előtte pedig jókora gyereksereg tolongott. Jobban megnézve őket láttam, hogy már inkább egy kamaszokból álló csapat, semmint gyerekek. Elől Aiden volt, ő vezette őket, oldalukon pedig még pár vérfarkas ügyelt arra, hogy minden rendben legyen. – Amint elérik azt a villanypóznát – mutatott a hozzánk legközelebbire. –, te elkezded a varázsigét. Rendben? Mi pedig rájuk vetjük magunkat, amíg képtelenek védekezni. Addig Aiden és Oliver kijuttatja őket. Hayley ott vár rájuk – mutatott az ellenkező irányba, ahol már nem volt annyi ember, így könnyedén megtaláltam Hayley karcsú alakját. – Amint odaértek, abbahagyhatod a varázslatot. Mi is eltűnünk, hogy ne támadhassanak ránk. Én feljövök érted és egy pillanat alatt már itt sem leszünk. Készen állsz? – kérdezte, és megszorította a kezemet.
  – Nem – ráztam meg a fejem. – De nincs más lehetőségem. Menj, mert mindjárt ideérnek! – kiáltottam, mert Marcel már hátrált pár lépést, így még inkább túl kellett harsognom a hangzavart. Még utoljára rám mosolygott, majd hátra sem nézve elrugaszkodott a párkányról és a mélybe zuhant. Nem sokkal később már a távoli tömegben láttam masírozni, majd megállt Gia mellett, és ketten együtt csak a jelre vártak. Az én jelemre. A varázsigére. Végig Aident figyeltem, aki ekkor már látott engem, így folyamatosan tartottuk a szemkontaktust. A tekintete egészen különös volt; elszánt, mégis könyörgő. Reménykedett benne, hogy segítek megvédeni az öccsét, nekem pedig elszánt tervem volt így is tenni, de magam sem voltam biztos a saját varázserőmben. Ekkor döbbentem csak rá igazán, mekkora kockázatot vállaltam. Csak hogy túl késő volt megfutamodni; láttam, amint Aiden alakja egy vonalba került a hozzám legközelebb álló villanypóznával, majd elhagyja azt. Marcel rám pillantott, Aiden arckifejezése pedig egészen riadtnak tűnt. Egy monoton hang szólalt meg a fejemben, és pár pillanatba telt rájönnöm, hogy a saját hangomat hallom, amint egy idegen nyelven mormolok egy varázsigét. Csak hogy ez nem az volt, mint amivel készültem. A szöveg ismeretlen volt, és fogalmam sem volt, hogy egyáltalán honnan szedtem hozzá a szavakat. Kinyitottam a szám, és most már hangosan hadartam a szöveget. A szavak úgy folytak belőlem, mintha csak egy jól betanult szöveget hadarnék. A vérfarkasok, akik a gyerekek körül volt egyszerre megdermedtek; nem kaptak a fejükhöz, nem úgy tűnt, mintha bármelyik testrészük fájna, egyszerűen csak megtorpantak, és úgy álltak egy helyben, mintha kővé dermedtek volna. Aztán az egyik megmozdult. Felemelte a fejét, és hangosan elkiáltotta magát. A többiek azonnal reagáltak. A vérfarkasok Aiden és Oliver kivételével mind így tettek, Marcel pedig rávetette magát a hozzá legközelebb álló vonyító férfira. Gia egyből mellette termett, hogy segítsen neki. Marcel elengedte a férfit, aki ekkor Giával kezdett hadakozni, Marcel azonban egyből a háta mögött termett és eltörte a nyakát. A vérfarkas pillanatokon belül holtan esett össze. Aiden intett Olivernek, majd elkiáltotta magát. Nem hallottam, hogy mit mondott, teljesen lekötött, hogy egyre hangosabban mondtam a varázsigét. A szavak végre ismerőssé váltak, és a várt hatás is megérkezett. A vérfarkasok a halántékukhoz kaptak, majd összegörnyedtek. Oliver megindult a gyerekekkel Hayley irányába, majd hamarosan el is tűntek az alagútban. Aiden körülnézett, majd felpillantott rám, és bólintott. Még nem hagytam abba a varázslatot, ő pedig hirtelen összeesett. Ekkor álltam le és riadtan kerestem őt a tekintetemmel. Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy pusztán szimulálta, hogy rá is hatással van az, ami a többiekre. A tekintetem hirtelen találkozott egy dühös pillantással, és egyből tudtam, hogy az egyik vérfarkas rájött a cselre. Dühös, ám annál sietősebb léptekkel indult meg a templom felé, én pedig tudtam, hogy nem kerül nagy erőfeszítésébe felmászni ide hozzám. A fejemben Marcel nevét kezdtem ismételgetni, és riadtan pásztáztam végig a tömeget, hátha megtalálom, de nem volt sehol. Hallottam, ahogy alattam kicsapódik egy ablak, majd megpillantottam egy kezet, amint próbál felkapaszkodni a párkányra. Nem is gondolkodtam, szinte ösztönösen cselekedtem; odaléptem hozzá és teljes erőmmel rátiportam a kézfejre. Fájdalmasan ordított fel, és elengedte a párkány szélét. Átfutott az agyamon, hogy talán lezuhant, ám amikor egy pillanattal később szinte felugrott hozzám, és teljes élő nagyságával szembe állt velem, minden bátorságomnak nyoma veszett. Riadtan sikoltottam fel, ő pedig gúnyosan elnevette magát.
  – Megvagy – sziszegte vigyorogva, majd tett felém egy lépést. Sikítva hátrálni kezdtem, de nekiütköztem a hűvös ablaküvegnek. Elfogott a rémület és tudtam, ha Marcel nem érkezik meg azonnal, nekem végem. A megmentőm azonban csak nem akart feltűnni, én pedig azonnal átkozni kezdtem a napot, amikor átléptem New Orleans határát. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha azt kívánom majd, bárcsak Klaus mellettem lenne, de úgy tűnt ez egy kivételen alkalom. Semmi másra nem vágytam jobban, csak hogy hirtelen feltűnjön előttem, és egy eszelős vigyor kíséretében egyetlen mozdulattal kinyírja a vérfarkast, aki vészesen közeledett felém. De nem úgy tűnt, mintha bárki is a megmentésemre akarna sietni. Hallottam az emberek kacaját, a vidám kurjantásokat, és arra gondoltam, hogy míg ők életük egyik felejthetetlen estéjét élik, addig én egy templom tetején állok, a kivégzésemre várva. Már nem tudtam elmenekülni.

Végre valahára a 6-ik fejezet! Szerintem ennek én örülök a legjobban, de komolyan. Bár a részben Klaus nem kapott szerepet, remélem tetszett és izgalmasnak találtátok. Spoilereznék egy kicsit; a következőben már ismét jelen lesz Klaus is! :) Emellett szeretném egy kicsit reklámozni nem rég indult legújabb blogot, amit a társoldalam szerkesztőjével együtt írunk. Mint tudjátok, hatalmas F1 fan vagyok, és nehezen tudok elvonatkoztatni, ezt ebből a munkámból is kiderül. Akit esetlen érdekelne itt a link C Álomszerű valóság
Akinek tetszik, nyugodtan iratkozzon fel, vagy  kommenteljen.:)
Éééééés akkor a kérdéseim:
1. Szerintetek Cassie mit fog szólni, amikor felébred?
2. Klaus hogy fog reagálni ha a mai történtekről tudomást szerez?
3. Marcel és Cassie vajon mindent elmondott Abbynek?
És ami a legfontosabb:
4. Vajon mi fog történni Abbyvel?
A válaszaitokat kommentben várom.:)
Ui.: Hihetetlen hálás vagyok a 9 feliratkozóért, az előző részhez érkezett pipákért, a szavazatokért, és a szívet melengető kommentekért. Köszönöm szépen! J

12 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Amikor megláttam, hogy feltetted ezt a fejezetet, rögtön felcsillant a szemem. Komolyan, még valami olyan visítós hangot is kiadtam.
    Kezdenek beindulni a történések. Remélem, Klaus megjelenik és megmenti Abbyt. Ha már minden kötél szakad, esetleg Marcel is megjelenhet, de én személy szerint jobban örülnék Klausnak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocsi! Nem ment el az egész.
      Nagyon klassz fejezet volt, csak így tovább! :)

      Törlés
    2. Wow, hát erre nem számítottam, hogy valaki ennyire örül, ha új fejezetet hozok. :D
      Örülök a kommentednek! :*

      Törlés
  2. Hali! :) Most találtam rá a blogodra :33 Nagyon tetszik :D
    1. Szerintem Cassie dühös lesz xd
    2. Fogalmam sincs :DD
    3. Szerintem nem. :)
    4. Nagyon remélem, hogy jön Klaus és megmenti őt :D Marcelt nem akarom mert nekem ő nem szimpatikus xddd
    Hamar hozd a kövit és csak így tovább :DD :33

    ~T

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik és köszönöm (a válaszokat is) :)
      Én viszont kifejezetten kedvelem Marcelt. :/ (első sorban a sorozatban :D)
      Most már tényleg nem sokára érkezem a kövivel.
      Puszi :)

      Törlés
  3. Szia !
    Felvidított ahogy megláttam az új fejezetet.
    1.Cassie valószínű nagyon dühös lesz
    2. Klaus szerintem egyetért a tervvel, bár ha nem ő aki irányítja az dühíti
    3. Biztos maradt még titok, lehetett köztük valami intim is, nem tudom hogy akarod alakítani a történetet, de így az Abby-Marcel barátság is jól alakulhatna
    4.Nagyon remélem, hogy Klaus menti meg / jó lenne /

    Várom a kövit, Mira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek örülök, és köszönöm a válaszaidat is.:) Nos, abban teljesen igazad van, hogy Klaust minden dühít, amit nem ő irányíthat...:D

      Törlés
  4. Szia!
    Imádom a blogodat, nagyon örültem mikor kritikát kértél tőlem különben nem találtam volna rá a blogodra. Már észrevettem hogy egy ideje feltetted az új részt, de sajnos nem volt időm elolvasni és írni.
    Nagyon szépen fogalmazol csak úgy faltam a soaridat.
    1. Cassie iszonyatosan dühös lesz és kifog akadni.
    2. Klasu, hát KLAUS. Rafinált, de szerintem benne lesz a tervben miért ne lenne?
    3. Nem! Tuti biztos, hogy nem és még tömérdek titkot hordanak magukkal.
    4.Szerintem Klaus lesz a nap hőse és megmenti *-* Nagyon remélem.

    Remélem nem szünetelsz és hozod hamar az új részt! ;)
    Ez az új fejléc meg nagyon jó lett! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nagyon örülök, hogy végül sikerült írnod, végül is volt időd rá, én már így is rengeteget kések az új résszel (és ez még csak nagyon enyhe kifejezés).
      Észrevettem, hogy a legtöbben ezt a választ írják, hogy azt szeretnék, ha Klaus lenne a megmentő. Persze ezen nem lepődök meg.:D
      A kényszerszünetemnek igyekszem véget vetni, és ismét "felzárkózni a blogomhoz".
      Örülök, hogy tetszik a fejléc, bár íme egy "kulissza titok": nem sokára szeretném megújítani a kinézetet.:) Remélem az is elnyeri majd a tetszésedet! :)
      Puszi :*

      Törlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  6. Szia! Az uj fejlec es a fejezet egyszeruen fantasztikus lett. Bar sokat gondolkoztam azon ,hogy ez az egesz sztori hogy nezett ki Marcel szemszogebol. De most jojjenek a valaszok.1, Cassie irto pipa lesz,de remelem hogy nem rondit bele nagyon Abby es Marcel kapcsolataba.2,Duhos lesz,hisz vegulis veszelybe kerult egy szovetsegesenek az elete.3, Nem hiszem. 4, Nos Marcel vagy Klaus megmenti. Remelem hogy az elobbi. Mindenesetee sikerult egy uj feliratkozott talalnod.*-*Varom a kovetkezo reszt.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik a fejléc, de nem sokára megújul :D
      Így, hogy felhoztad ezt a Marceles szemszöget... nos, megfordult a fejemben, hogy feldolgozzam a történet egy-két részét valaki más szemszögéből... de ez elég elvetemült ötlet, pláne, hogy még Abby szemszögéből sem tudok időre új részt hozni.:D
      Köszönöm, hogy feliratkoztál, nagyon örülök! :)

      Törlés