6.
Fejezet – A halál torkában
Mindenki
kint maradt az udvaron és folytatta az edzést, Gia, Marcel és én pedig befelé
vettük az irányt. Marcel nem erősen ugyan, de a kezemet szorongatva invitált
maga után.
– Marcel! – szóltam rá kissé ingerültem,
mikor már megelégeltem azt, hogy gyakorlatilag vonszol maga után. A vámpír
türelmetlenül fordult hátra olyan gyorsan, hogy nekiütköztem a mellkasának,
mire dühösen fújtattam egyet és hátraléptem, hogy lássam az arcát. Kirántottam
a kezem a szorításából, majd kelletlenül néztem a szemébe. – Egyedül is tudok
járni, szeretném, ha ezt észben tartanád – közöltem vele bosszúsan, ami bár
alaptalan volt, úgy éreztem, így jön ki rajtam az elmúlt napok megpróbáltatása.
Kikerültem, majd a saját tempómban haladva indultam a hátsó ajtó felé.
– Bocs, hogy nem akarom, hogy bajod essen! –
mondta ő is ugyanabban a hangnemben, amiben én szóltam hozzá. Aligha róhattam
fel neki, de a makacsságomból adódóan egyből neki akartam állni játszani az
erős nőt, aki képes megvédeni magát mindenféle segítség nélkül. A vitának
azonban nem volt itt az ideje, így csak fújtattam egyet, de folytattam utam a
bejáratig. Kitártam az ajtót, majd beléptem a kinti világossághoz képet sötét
szobába, a szememet meg kellett erőltetnem, hogy a hirtelen félhomályban lássak
valamit. Az alakok körvonala hamar kirajzolódott előttem, ahogy beljebb mentem
és a többiek is követtek. Amint becsukták az ajtót, a szemem kezdett
hozzászokni a sötétebb térhez, és már tisztán láttam mindenki arcát. Josh is
követett minket, azonnal helyet foglalt a kanapén, a számomra egyelőre
ismeretlen, szőke férfi mellett. Nagytermetű volt, kócos haja nagyjából a füle
aljáig ért, izmai erősen dudorodtak ki rövid ujjú pólója alatt. Enyhén felvonta
a szemöldökét, arckifejezése meggyötört volt, tekinte kissé megalázkodásról
árulkodott. Olyan volt, mintha önszántából nem is lenne most itt, csak valaki
parancsát teljesítené. Fogalmam sem volt róla, hogy vámpír vagy vérfarkas-e, de
elvben már teljesen kizártam, hogy ember legyen. Biztosra vettem, hogy a
jelenlévők között senki sem egy egyszerű emberi lény. Mellette Hayley
ácsorgott, karba tett kézzel, és idegesen állt egyik lábáról a másikra. Most is
gyönyörű volt, de az aggodalmas tekintete ugyanúgy ott ült az arcán, mint
amikor először találkoztunk az ebéden. Kíváncsi voltam, vajon a jelenlévők
közül hányan tudják, hogy a gyereke valójában él valahol a világban, de úgy
éreztem, kötelességem nem említést tenni a kicsi Hoperól, Klaus és Hayley lányáról.
Mellette egy szintén ismeretlen alak állt, zsebre tett kézzel, hanyag stílusa
azonban most kissé erőltetetten hatott. Rövid, göndör haja volt, finom
arcvonásai, és érdeklődő tekintete. Se nem volt vékony, se nem kövér, a kettő
között valahol, de mivel nem is látszott kifejezetten izmosnak, testét épphogy
szálkásnak tippeltem, de még a karját sem láthattam a zöld, hosszú ujjú ingje
miatt. Barna haja a szemébe lógott, és megállapítottam, hogy egész vonzó a
külseje. Kissé aggodalmasan kapkodta a szobában a tekintetét, és ugyanúgy
sűrűn, kétkedve pillantgatott rám, mint ahogy a szőke – számomra ismeretlen –
férfi is. Időnként sokatmondóan összenéztek, amiből arra tippeltem, hogy együtt
érkeztek.
Ők támadták meg
Marceléket? – kérdeztem magamtól, mert mindkettő
nyitott, kedves embernek tűnt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármelyikük
is gonosz vérfarkas módjára zavarja meg a vámpírok nyugalmát. Marcel komótos
léptekkel sétált a fotelhez, majd leült Josh mellé a kanapé karfájára. Fél lába
lelógott, a másik térdére pedig a könyökét támasztotta, és kíváncsian várta a
fejleményeket. Gia megállt Elijah mellett, aki egy kisméretű szekrénynek
támaszkodott, és összeszorított állkapoccsal vette szemügyre az arcával
egyvonalban álló lámpát. Fehér ingjén, pont a szíve tájékán egy vörös folt
éktelenkedett, én pedig fejben azonnal összeraktam. Elijah véráztatta ingje és
Gia véres keze egyértelművé tette, hogy Elijah nem túl szelíd eszközökkel
tanította gyilkolásra a vámpír lányt. Időközben Hayley figyelmét is felkeltettem,
aki összevont szemöldökkel fürkészett, tudtomra adva ezzel, hogy nem igazán
érti az ittlétem. Kissé feszengve, karba tett kézzel álltam meg Gia mellett, és
próbáltam meghúzni magam, miközben legszívesebben eltűntem volna a föld alatt.
Alig ismertem a társaságot, és látszólag Marcelen kívül senkinek sem volt
ínyére, hogy egy vadidegent is bevonjanak a beszélgetésbe. Gia időnként rám
pillantott és kedvesen elmosolyodott, és ugyan Elijah sem éreztette velem, hogy
nem kéne itt lennem, de pillantásával azt sem erősítette meg, hogy kifejezetten
örülne.
– Rendben – szólalt meg Marcel, amikor
mindenki elhelyezkedett. – Miről van szó?
– A boszorkány katonákat akar – vágott
azonnal a közepébe a barnahajú férfi, miközben előhúzta a zsebéből a kezeit és
a háta mögött összekulcsolta. – Vagy csatlakozunk, vagy megfizetjük az árát.
– Tudom, hogy a testvérem, Finn, könyörtelen
– szólalt meg Elijah, én pedig a név hallatán felkaptam a fejem. Biztosan
emlékeztem rá, hogy Finn Klaus és Elijah egyik – mostanra már halott –
testvére, így nem értettem, hogy került ő most szóba. Előre sejtettem, hogy egy
újabb, bonyolultabb fordulathoz érkeztem. – Elismerem, ez még az én
várakozásaimat is felülmúlja.
– Ezek csak gyerekek – szólt közbe Hayley, az
újdonsült katonákra célozva, miközben
kissé megütközve nézett Elijahra, majd Marcelhez fordult. – Marcel, úgy ismered
a negyedet, mint a tenyeredet, ha valaki ki tudja juttatni őket onnan, akkor az
te vagy.
– És hova vigyük őket? – rázta a fejét
bizonytalanul a vámpír, láthatóan nem hitt a szöktetési tervben. A szőke idegen
felemelte a fejét és válaszra nyitotta a száját.
– Még vannak farkasok a mocsár mélyén, akik
nem fogadták el a gyűrűt – mondta, amivel egy dolgot megmagyarázott nekem, és
ezernyi újabb kérdés merült fel a fejemben. Már biztos voltam benne, hogy ő is
vérfarkas. De milyen gyűrűről van szó? Az csak a vámpíroknak van. Reménykedve
pillantott Hayleyre. – Ők vigyázhatnának rájuk.
– Úgy érted, akiket még nem adtál ki – szólt
közbe Marcel ellenségesen, amiből egyértelművé vált, hogy a szőke nem éppen egy
megbízható alak. Talán elárulta a saját
falkáját?
– Ha így tekintesz rá, ám legyen – mondta a
szőke, elfogadva a sértést. Felpillantott Marcelre. – Tettük, amit tennünk
kellett.
– Ti, farkasok évtizedek óta harcoltok velünk
– kezdte Marcel. – Most miért bíznátok meg bennünk? – tette fel a nagy kérdést,
ami most már engem is foglalkoztatott. Mindenki bizonytalanul nézett a másikra,
míg végül a barnahajú vérfarkas meg nem törte a rövid időre közénk ülő csendet.
– Az egyik újonc az öcsém – mondta, mire Josh
és Gia döbbenten kapták fel a fejüket. Én nem sokat tudtam kezdeni ezzel az
információval, mert nem tudtam felmérni a helyzet súlyát, abból adódón, hogy
szinte semmiről sem tudtam és az egész beszélgetés zavaros volt számomra. –
Kizárt, hogy háborúba küldöm őt. – Marcel és Elijah sokat mondóan összenéztek,
végül Elijah egy aprót bólintott. Kezdtem azt hinni, hogy a két vámpír között
valamiféle telepatikus kapcsolat alakult ki az évek során. Elijah közelebb
lépett a vérfarkashoz.
– Mondd el, mire van szükséged!
– Egy szöktetési terv. Ha Marcel ki tudja
csempészni a gyereket a városból, simán megoldjuk – kezdett tervezésbe a
barnahajú. Majd Elijah mellé sétált, és a férfiak mind, egytől egyig felálltak,
hogy egy körbe gyűljenek. Hayley közben leült én pedig követtem a példáját és
helyet foglaltam mellette, onnan hallgattuk a tervet. – A gyerekeket a halottak
városában tartják, amíg át nem visszük őket a Szent Anna templomba. Eközben
Vincent találkozót tart néhány beavatott emberrel…
– Ki az a Vincent? – suttogtam Hayleynek.
– Jelenleg csak egy test, amit Finn, a drága
bátyó megszállt.
– Finn nem halott? – tátottam el a szám.
– Jelenleg nem – felelte, majd figyelmét újra
a tervnek szentelte. Én is próbáltam koncentrálni, bár semmi szerepem nem volt
benne, így a cikázó gondolataim hamar elvonták a figyelmem. Egy boszorkány, aki
sereget akar, ami gyerekekből áll? Olyan gyerekekből, akik még soha életükben
nem változtak át a telihold hatása alatt? És mi köze mindennek Finnhez?
Egyáltalán hogy lehet ő még mindig életben?
A
fejemben azonban hamar összeraktam a dolgokat. Klaus anyja boszorkány volt
halála előtt, és maga az Ősi mondta nekem, hogy az anyja visszatért az élők
sorába. Más magyarázat nem lehet arra, hogy Finn mit keres ismét itt, minthogy
az anyja őt is feltámasztotta. De miért pont másik testben?
– A gyerekeket használja, hogy megölje az
ellenkezőket – hallottam meg Elijah hangját, mondata pedig kizökkentett
gondolatmenetemből.
– Aktiválja az átkot, üzen vele mindenkinek,
aki azon gondolkodik, hogy ellene fordul. Két légy… egy vérfürdő – mondta a
vérfarkas, mondatára pedig végigfutott a hátamon a hideg. Hogy képes valaki ezt
tenni gyerekekkel?
– Oké, szóval akkor csapunk le rájuk, amikor
a gyerekek úton vannak – mondta Marcel, én pedig ismét úgy éreztem, hogy
elvesztettem a fonalat.
– Aiden – szólt Elijah a vérfarkashoz
fordulva, akinek így már tudhattam a nevét. – Intézd el, hogy te és Oliver
kísérjétek a gyerekeket! Mi elintézzük a többit.
– Várjunk, várjunk! – szólt közbe Oliver, a
szőke. – Esther és a pszichopata fia már így is gyanakodnak rám. Ha a gyerekek
az én felügyeletem alatt tűnnek el, halott vagyok!
– Segíteni akartál az embereiden és jóvátenni
a múltat. Itt a lehetőség – vágta a fejéhez Elijah.
– Rendben – bólintott Aiden. – Mindenkinek
világos minden? – nézett körbe, mire rajtam kívül mindenki bólintott. Már épp
mindenki indulásra készen volt, amikor Marcel hirtelen megszólalt.
– Várjatok! – szólt, miközben végig engem
nézett. – Egy boszorkány ellen játszunk? Rendben. Legyenek egyenlő esélyeink.
Vagy netán nekünk egy kicsit több – vigyorodott el.
– Mire gondolsz? – kérdezte Hayley.
– Vámpírok és vérfarkasok végre képesek
együtt dolgozni. Már így is van elég erőnk, de mi van, ha… van egy
boszorkányunk is? – tette fel a költői kérdést, mire eltátottam a számat, és
döbbenten meredtem a vámpírra. Most rám
céloz?
Elijah
elgondolkodva kapkodta a tekintetét köztem és Marcel között, de képtelen voltam
leolvasni az arcáról bármit is, pedig reméltem, hogy biztos abban, hogy ez nem
jó ötlet.
– Davinára gondolsz? – kérdezte Aiden. – Úgy
tudom, nincs a városban.
– Nincs is. De honnan tudjátok, hogy nem
ismerek több boszorkányt?
×
× ×
– Te teljesen megőrültél? – förmedtem rá
Marcelre, miután a többiek elmentek, és csak négyen maradtunk. Marcel, Josh,
Gia és én. A két vámpír meghúzva magukat, mégis érdeklődve figyelték a
vitánkat. – Azt se tudom, mi ez az egész, hogy ki ellen készültök merényletre,
hogy mit kéne tennem és, hogy Klaus mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy mire
készülök…
– Ne foglalkozz most Klaussal – mondta Marcel
nyugtató hangon, majd a kezem után nyúlt, de nem hagytam, hogy megfogja, inkább
tovább járkáltam fel-alá a szobában, ő pedig kissé csalódottan ejtette vissza a
kezét az ölébe. – Nincs is a városban, és nem is érinti ez őt – bizonygatta.
– Hol van? – kérdeztem azonnal, mert azok
után, ami a házában történt hármunkkal, rettegtem belemenni akármibe is, amivel
ellene szegülnék. Iszonyatosan szánalmasnak és elnyomottnak éreztem magam, mert
azelőtt senki iránt nem éreztem ilyet, senkitől nem féltem ilyen mértékben, és
kétségbeesetten próbáltam győzködni magam arról, hogy ez a megrögzöttségem
Klaus iránt csak az igézet miatt van.
– Fogalmam sincs, de már reggel sem találtam
otthon. Hayley akkor azt mondta, elhagyta a várost erre a napra.
– Szóval, ha ő elhagyja a várost, az téged
feljogosít arra, hogy felhasználj engem a saját terveidre?
– Én nem használlak fel! – pattant fel
dühösen. – Ne felejtsd el, hogy ki mentett meg!
– Megköszöntem! – kiabáltam vissza, Gia és
Josh pedig értetlenül kapkodták a tekintetüket kettőnk között.
– Különben is, miért viselkedsz úgy, mintha a
tulajdona lennél? – vágta a fejemhez Marcel, amivel kissé meglepett. Nem
ismertem őt régóta, de biztos voltam benne, hogy nem sűrűn jön ki így a
sodrából. Azonban én is hihetetlen dühös voltam, így nem pazaroltam arra az
időmet, hogy mindkettőnket nyugtatgatni kezdjem.
– Nem viselkedek úgy! Arról nem tehetek, hogy
úgy kezel és ennek érdekében meg is igéz! Szerinted mégis hogy kéne viselkednem
egy ilyen helyzetben, amikor két vámpír felváltva akar kihasználni engem a
saját céljaik elérése érdekében?
– Mondtam már, hogy eszem ágában sincs téged
kihasználni! Szerinted azért mentettem meg a segged, hogy elvegyelek Klaustól
és a saját fegyveremként használjalak?
– Itt New Orleansban már senkiről sem tudom
eldönteni, hogy mit is akar tőlem – tettem karba a kezem. Marcel úgy nézett
rám, mintha nem hallotta volna jól a szavaimat. Hitetlenül meredtem rám, és a
hirtelen beállt csönd eszméletlenül nyomasztó volt az ingerült kiabálás után.
Gia az ajkába harapott, majd meglökte Josh karját és az ajtó felé bökött. A fiú
bólintott, majd pillanatokon belül el is tűntek az ajtó mögött.
– Nem használlak ki, Abby – mondta Marcel
higgadtan. – Nem tenném ezt veled. Én nem vagyok Klaus – hajtotta le a fejét,
mire én is megenyhültem kicsit.
– Tudom – bólintottam. – Csak utálom, hogy
Klaus a bábjává tett engem, és úgy érzem, hogy mindenki csak ki akar használni
az erőm miatt.
– Én csak segíteni akarok másokon. Ők még
csak gyerekek, és ha segítek Elijahnak, az nekünk is jól jön. Azon vagyok, hogy
úgy kezeljen minket, mint egy családot, és felelősséget vállaljon értünk is. Ha
ezt el tudom érni… téged is könnyebben meg tudlak védeni – lépett oda hozzám,
és kisöpörte egyik hajtincsemet az arcomból. – Meg tudnálak védeni Klaustól.
Talán Elijah is mellénk állna, és neked sem esne bajod. Csak annyit kérek, hogy
segíts megmenteni ezeket a gyerekeket – kérte, én pedig szinte képtelen voltam
ellenállni lágy hangjának, és engem fürkésző, mogyoróbarna szemeinek. Aprót
bólintottam, mert bár az alapötlet, hogy mentsünk gyerekeket, tetszett, pusztán
az dühített fel, hogy ismét egy eszköz vagyok.
– Mi lenne a feladatom?
– Elterelni a vérfarkasok figyelmét.
Legyengíteni őket, hogy mi könnyebben meg tudjuk támadni őket, Aiden és Oliver
pedig közben megszöktetik a gyerekeket.
– Olvastam már ilyen varázslatról, de nem
tudnám megoldani, hogy Aiden és Oliver ne kerüljön a hatása alá. Abban sem
vagyok biztos, hogy véghez tudnám vinni. Marcel, én nem tanultam meg normálisan
varázsolni, nem gondoltam, hogy valaha szükségem lesz rá – panaszkodtam és a
hangom kezdett hisztérikussá válni, mire Marcel azonnal megfogta mindkét kezem
és bíztatóan megszorította.
– Tudom, hogy képes vagy rá. Láttalak tegnap.
Ha Klaust képes voltál legyűrni, ez is menni fog. Valami védővarázslatot meg
biztos, hogy találunk Aiden és Oliver számára – mondta, majd elengedte a kezem
és a könyvespolchoz sétált. Levett egy vaskos darabot, majd lerakta elém az
asztalra. – Ez Davináé. Hátha találsz benne valamit – mutatott a könyvre, én
azonban bizonytalanul pillantottam rá.
– Félek – csúszott ki a számon, pedig eszem
ágában sem volt ezt tudatni Marcellel. Mellettem termett, majd a kezemet
megfogva a kanapéhoz húzott és leültetett, ő pedig helyet foglalt mellettem.
– Tudom. Ez New Orleans, itt szinte mindenki
fél. De nem vagy egyedül – mondta átkarolva a vállamat, és a hajamat simogatta.
Fejemet lassan, bizonytalanul hajtottam a vállára, mintha attól félnék, hogy a
válla megégetni az arcomat. Ehelyett azonban közelebb húzott magához és
nyugtatóan simított végig a karomon.
– Magyarázd el, hogy mi ez az egész! –
egyenesedtem ki. – Kérlek – néztem a szemébe könyörgőn. Muszáj volt választ
kapnom a kérdéseimre, mert úgy éreztem, mintha légüres térben mozognék, és
körülöttem semmi sem lenne valós. Mintha minden, ami történt volna, csupán a
képzeletem szüleménye lenne, mintha csak álmodtam volna, és attól rettegtem,
hogy valaki kihúzza a lábam alól a talajt, én pedig a végtelen mélységbe
zuhanok, de nem tudok majd felébredni, mint ahogy az minden rémálmomnál
megtörténik. Képtelen voltam eldönteni, hogy fel akarok-e egyáltalán ébredni,
vagy még mélyebbre akarok zuhanni, és részesévé válni mindennek, ami talán a
vesztemet jelentheti.
– Klaus anyja, Esther egy boszorkány testében
tért vissza, ahogy a bátyja is. Szinte lehetetlen megölni őket, mert ha
megteszed, akkor csak a testet ölöd meg, ők pedig átugranak egy újabba. Esther
a maga oldalára állította a vérfarkasokat, adott nekik egy holdfény gyűrűt, ez
olyan, mint a napfény gyűrű. Megvédi őket az átoktól és teliholdkor nem kell
átváltozniuk. Most azonban sereget akar, mint látod gyerekekből. Aiden ezért
kérte a segítségünket. Amibe én téged is belevontalak.
– Rendben – bólintottam, majd felálltam és
Davina könyvéhez léptem. – Meglátom, mit tehetek – mondtam halkan, Marcel pedig
mögém sétált.
– Köszönöm – mondta, majd a vállamra tette a
kezét és nyomott egy lágy puszit a fejem búbjára.
Tippelésem
szerint már órák óta görnyedhettem a könyv felett, miközben Marcel, Gia és Josh
idegesen járkáltak körülöttem fel-alá. Josh rendes srác, hozott nekem egy tál
süteményt, és egy kis innivalót, mert ha ezt nem tette volna meg, valószínűleg
étlen-szomjan bújtam volna a könyvet egész délután. Magam se hittem el, de már
egész jól haladtam a varázslat kibogarászásban, amikor riadtan rezzentem össze.
A telefonom éles, harsány csörgése törte meg a szobában uralkodó csendet.
Mindenki rám emelte a tekintetét, én pedig csak magamban morogva húztam elő a
zsebemből az egyre hangosabban zenélő tárgyat. Cassie neve állt a kijelzőn, és
tudtam, hogy ha ezt most nem veszem fel, Klaus eltörpülő gond lesz a barátnőm
mellett. Fogadtam a hívást, majd a fülemhez emeltem a készüléket.
– MÉGIS HOL A FENÉBEN VAGY TE AGYALÁGYULT? –
hallottam meg a várható kiabálást. A szobában tartózkodó vámpírok mind furcsa
pillantást vetettek rám. Mind hármójukon végignéztem, végül úgy döntöttem,
fölösleges hazudni Cassienek, amikor a városban ő az egyetlen, akiben
maradéktalanul megbízok. Kis habozás után kertelés nélkül adtam választ.
– Marcelnél. – A vonal végén csikorgó hangot
hallottam, és csak remélni tudtam, hogy nem Cassie összekoccanó fogai adnak
ilyen hangot.
– Ki az a Marcel? – kérdezte még mindig
kiabálva. – Ne, tudod mit? Ne is válaszolj, hogyne tudnám. Most azonnal
odamegyek érted.
– Cassie, ez most igazán nem alkalmas –
haraptam az ajkamba, és kétségbeesetten pillantott Marcelre, aki leplezetlenül
kihallgatta a beszélgetésünket. Vámpírhallás,
mert nekik még ilyen is van. – állapítottam meg magamban durcásan.
– Nem érdekel, Abby, kapsz öt percet, hogy
kimássz az ágyából és felöltözz, vagy bánom is én miért vagy nála, de
odamegyek! – Éreztem, hogy Cassie szavainak hatására elönti az arcomat a pír,
így lehajtottam a fejem és kínomban az előttem lévő könyvet kezdtem lapozgatni.
Képtelen voltam a barátnőm csípős megjegyzése után Marcel szemébe nézni, nem
voltam kíváncsi a reakciójára. Ahogy a két másik vámpíréra sem.
– Maradj otthon – mondtam neki az eddiginél
jócskán halkabban.
– Ez már ott hibádzik, hogy az otthonom nem
New Orleans – vágtam a fejemhez gúnyosan. – Szedd össze magad, mert megyek.
– De hát azt sem tudod, hogy hol lakik! –
szóltam utoljára a telefonba, de a mondat végére már csak monoton sípolást hallottam,
Cassie már nem volt vonalban. Első gondolatom az volt, hogy vajon a szagom
alapján szándékozik-e rám találni, vagy mégis hogyan képzelte azt, hogy egyből
megtalálja Marcel otthonát. – Sajnálom – emeltem fel egy kicsit a fejemet, hogy
a szobában lévőknek egyértelmű legyen, hozzájuk intézem a szavaimat. – Úgy
tűnik vendégünk lesz.
– Tudjuk – szaladt ki Gia száján, mire
rávillant a pillantásom. Az arca egyértelműen elárulta, hogy legszívesebben
inkább meg se szólalt volna.
– Persze, hogy tudjátok – nevettem el magam
beletörődve, kissé sértetten. – Hogyne tudnátok…
– Abby, Cassiet majd elintézem, nyugodtan
foglalkozz csak a varázslattal – mondta Marcel, én pedig képtelen voltam
elhinni, hogy ő ezt komolyan megnyugtatónak találta-e.
– Mindjárt itt van – jegyeztem meg, majd a
tekintetem ismét a könyvre szegeztem. Ő vállalkozott rá, hogy elintézze, akkor
én nem is szándékozok ezzel foglalkozni. Marcel aprót bólintott. A két
karkötőre néztem, amivel eddig kísérleteztem. Próbáltam őket elvarázsolni, úgy,
hogy ne csak személyre szabottan Aidenen és Oliveren hasson, hiszen ahhoz
szükségem volt valamiféle személyes holmira. Reménykedtem benne, hogy sikerült
megoldanom, hogy ha valaki felveszi a karkötőt, akkor semmilyen varázsige nem
fog majd rajta. Magamban, a szívem mélyén, ott is csak nagyon halkan, hálát
adtam Klausnak, mert tőle származott az ötletem. Ha ő tudta gátolni az erőmet,
akkor én miért ne tudnám elkészíteni annak a fordítottját, hogy a varázslat ne
fogjon a karkötő tulajdonosán.
– Rendben – bólintottam, amikor úgy
gondoltam, végeztem. – Ki akar kísérleti nyulat játszani? – kérdeztem a három
vámpírtól, bár úgy tűnt, az elnevezés miatt kissé meghátráltak a feladattól.
Marcel megcsóválta a fejét, majd mellém lépett és átvette tőlem az egyik karkötőt.
– Hogy működik? – kérdezte Gia, akibe úgy
tűnt, több bátorság szorult, mint Joshba. A vámpírlány szemébe néztem, miközben
felé nyújtottam a másik karkötőt.
– Elméletileg megvéd egy boszorkány
varázslatától. Bárki hordhatja, egyetlen funkciója van csak, hogy ha
varázslatot szórok rád, egyszerűen nem történik semmi. Persze, csak ha jól
sikerült – tettem hozzá gonoszul, miután átvette tőlem a karkötőt.
– Josh, ne hátrálj meg, rád is szükség van –
szólt hátra a fiúnak Marcel.
– Miért? Csak két karkötő volt – nyújtogatta
a nyakát. –, nem?
– De igen, de látnom kell, hogy egyáltalán
működik-e a varázslatom, amit végre készülök hajtani – szálltam be Marcel
tervezésébe.
– Azt akarjátok, hogy Abby rajtam
varázsoljon, amíg ti meg vagytok védve azzal a micsodával? – háborodott fel a
fiú, mire halványan elmosolyodtam.
– Megvolt a lehetőséged – vontam vállat, Josh
pedig duzzogva állt Gia mellé. Bólintottam, majd magamban kezdtem mormogni,
hogy előidézzek egy rontást. Behunytam a szemem és még erősebben koncentráltam.
– Jól van, elég – hallottam Josh tompa
hangját. – Már érzem – tette hozzá, de nem foglalkoztam vele. Kedveltem a fiút,
és nem akartam bántani, de adódott számomra egy lehetőség, amivel gyakorolhatom
az erőmet én pedig éltem vele. Josh mondott még valamit, de én már csak
összefolyó hangokat hallottam. Teljesen belemerültem a varázslatba és szépen,
lassan úgy éreztem, mintha minden megszűnne körülöttem, és lebegni kezdenék.
Kezdett olyanná válni, mintha félálomba szenderültem volna. Félig ébren voltam,
félig pedig sötétség vett körül, egy olyan világ, ami nem is volt igazán valós.
Egy hangos sikítás és reszelős kiabálás rántott ki ebből a különös állapotból.
Kipattantak a szemeim és szétnyílt ajkakkal, riadtan néztem körül. Marcelnek és
Gianak úgy tűnt, semmi baja nem volt, mellettük azonban Josh fetrengett a
földön, a térdeit a mellkasához húzta és átölelt azokat. Amikor abbahagytam a
varázslatot, addig megfeszült teste elernyedt és szaporán vette a levegőt. De
nem ő volt az egyetlen, akire hatást gyakoroltam. A bejáratnál Cassie, a
barátnőm kuporgott, mindkét kezét a fejére szorította, és megfeszült
állkapoccsal próbálta visszanyerni az erejét. Elgyengülve állt fel, miközben az
ajtó szélébe kapaszkodott, nehogy elessen. Csak akkor vettem észre, hogy
egészen addig visszatartott levegővel figyeltem a varázserőm hatását. Amikor
megláttam Cassie dühös arcát, tudtam, hogy rendben van és nem okoztam túl nagy
kárt, így kifújtam a levegőt, hogy aztán újabb adag oxigén jusson a tüdőmbe.
Gia segítségével Josh is feltápászkodott a földről.
– Szerintem működött – sóhajtotta.
– Ez meg mi volt? – kiáltotta el magát
Cassie. Teljesen magán kívül volt.
– Egy sikeres varázslat – bólintott
elégedetten Marcel és rám mosolygott. Cassie beljebb lépett, hogy szembe álljon
azzal, aki választ adott a kérdésére. Mozdulataiból arra következtettem volna,
hogy szidalmaival porig akarja majd alázni Marcelt, azonban amikor szembeállt
vele, megtorpant és döbbenet ült ki az arcára.
– Daniel – suttogta halálra vált arccal,
egyenesen Marcel szemeibe nézve. A vámpír ugyanolyan döbbenten nézett vissza
rá, míg mi hárman, Josh, Gia és én, csak értetlenül figyeltük a jelenetet.
– Cassie? – kérdezte bizonytalanul Marcel, és
másodperceken belül a barátnőm mellett termett. – Cassie – mondta újra, mintha
csak próbálna meggyőződni arról, hogy az előtte álló lány egy hús-vér ember, és
nem csak a képzelete játszik vele. Marcel felé nyújtotta a kezét, hogy
megérinthesse a lányt, ő azonban hátralépett. Arca elsötétült, és szikrázó
tekintettel meredt Marcelre.
– Ne érj hozzám! – sziszegte.
– Cassie – szólt a férfi, nekem pedig
feltűnt, hogy nagyjából öt perce mást sem hallok tőle, mint ahogy a barátnőm
nevét ismételgeti.
– Cassie – szóltam én is. – Te ismered
Marcelt? Nem is mondtad, hogy…
– Marcelt? – vágott a szavamba értetlenül.
Egyre jobban összezavart a szituáció. Az előtte álló vámpírra mutattam, mint
egy magyarázatképp, de Cassie ugyanolyan értetlenül bámult rám, mint eddig.
– Marcel Gerard – bólintottam, az említett
azonban feszengve pillantott rám és megrázta a fejét.
– Abby – szólt rám. – Hagyd abba – kérte,
mire felszaladt a szemöldököm. – Magunkra hagynátok pár perce? – nézett hátra
Joshékra, majd legnagyobb meglepetésemre rám emelte kérlelő tekintetét, amivel
egyértelművé tette, hogy engem is ki akar küldeni. Gia és a vámpírfiú
bólintottak, én azonban dühösen álltam ellen.
– Nem! – csattantam fel, és Cassie
kivételével mindenki meglepve nézett rám. – Cassie miattam jött ide, nem
miattad. Nem tudom, honnan ismeritek egymást, vagy, hogy ki a fene az a Daniel,
de most már itt maradok, és engem is beavattok ebbe.
– Abby… – próbálkozott Marcel.
– Nem! – fojtottam belé a szót.
– Marcel? – szólt megrökönyödve Cassie.
Mindenki rápillantott, ő pedig kínosan nevette el magát. – Hát persze. Erről is
hazudtál. – Marcel intett a két vámpírnak, hogy hagyják el a szobát, akik
engedelmeskedtek is, én pedig karba fontam a kezem, és úgy néztem felváltva
Marcelre és Cassiere.
– Megkönnyíted a helyzetem – szóltam,
Marcelhez intézve a szavaimat. –, hogy nem kell titeket bemutatnom egymásnak.
Úgy látom, jobban ismeritek egymást, mint én bármelyikőtöket.
– Nem, úgy tűnik, én sem ismerem olyan jól
ezt az embert, mint hittem. – Cassie csalódottan nézett Marcelre. – Nálam eddig
Daniel néven futott.
– Daniel? – vontam fel a szemöldököm. –
Daniel Gerard? – Marcel bólintott.
– Nehéz időszak volt az akkori – mondta
halkan a férfi.
– Várom a magyarázatot, Marcel – szólt élesen Cassie, és igyekezett annyi gúnyt sűríteni a
férfi valódi nevébe, hogy még az én hátamon is végigfutott a hideg. Cassie
rettentő undok tudott lenni, ha akart, szinte meg se kellett erőltetnie magát.
– Előbb én! – szóltam közbe. – Kezdhetnénk az
elején. Honnan ismeritek egymást? – szegeztem nekik a kérdést. Cassie élesen
szívta be a levegőt.
– Amikor… Nos, amikor New Orleansban éltem…
– Te itt
éltél? – kérdeztem hitetlenül.
– Abby, sosem meséltem neked az átváltozás
előtti éveimről.
Dühösen
néztem a barátnőmre.
– Akkor talán itt az ideje, hogy elkezd. –
Csípőre tettem a kezem, Cassie pedig mély levegőt vett.
– A családomról sem meséltem soha. Annak
idején… csináltam olyan dolgokat, amikre nem voltak büszkék a szüleim. Most már
én magam se. Kitagadtak. Azt mondták kezelhetetlen vagyok. Elküldtek a
lakásból, és ekkor döbbentem rá igazán, hogy mit is tettem. Nem volt hova
mennem, és kénytelen voltam az utcán meghúzni magam, de mint tudod, New Orleans
tele van vámpírokkal és vérfarkasokkal. Egy este… egy éjszaka rám támadt valami. Egy vámpír. Már majdnem lecsapolta
az összes vérem, amikor Daniel… akarom mondani… Marcel ránk talált… – Cassienek
elcsuklott a hangja, így Marcel mély levegőt vett és átvette a szót.
– Már majdnem meghalt, de még volt annyi
energiája, hogy beszéljen hozzám. Könyörgött, hogy ne hagyjam meghalni. Hogy
segítsek rajta, bármi áron… nem tehettem mást. Megitattam a véremmel, még éppen
időben, mert közvetlenül utána elájult a súlyos vérveszteségtől. Aztán vártam.
Nagyon sokáig. Leállt a pulzusa, nem lélegzett többé, én pedig csak vártam,
hogy felébredjen és ott legyek mellette.
– Milyen romantikus. – Gúnyosan forgattam meg
a szemem. Marcel úgy folytatta, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy közbe
szóltam.
– Amikor felébredt, már volt nálam vér, hogy
választás elé állíthassam. Elmagyaráztam neki, mi a helyzet. Vagy vért iszik,
és a hátralévő öröklétben vámpírként
élheti a mindennapjait, vagy pedig meghal. Ha utóbbit választotta volna…
fájdalommentes halála lett volna.
– Mint láthatod a vámpírlét mellett
döntöttem. – Mindketten várakozóan néztek rám, de miután nem szándékoztam
semmit sem hozzáfűzni a történetükhöz, Cassie elérkezettnek látta, hogy számon
kérdje Marcelt. – Szóval, kedves Daniel
– mondta gúnyosan. – Mióta is vagy te Marcel?
– Amióta Klaus ezt a nevet adta. Gyerekkorom
óta.
– És akkor…
– Azért, mert azt akartam, hogy lelépj ebből
a városból – kezdett magyarázatba Marcel türelmetlenül. – Fiatal vámpír voltál,
én irányítottam az egész várost, sajnáltam, de nem volt időm veled foglalkozni.
Pedig szükséged lett volna valakire. Így egyszerűbb volt, hogy más néven
ismerj. Elküldtelek a városból, azzal a szöveggel, hogy máshol jobb lesz neked,
és ha valaha úgy gondoltad volna, hogy meg akarsz találni, talán még véletlenül
sem sikerült volna. Reménykedtem, hogy így nem okozok akkora csalódást és hamarabb elfelejtesz, ha nem találsz meg. Ez volt a tervem. Akkor a város volt a legfontosabb. Biztos
voltam benne, hogy jobb lesz neked egy nyugisabb városban.
– Egy nyugisabb városban? – kelt ki magából
Cassie. – Majdnem lemészároltam a fél települést! Szükségem lett volna rád!
Gondolod, hogy nem kerestelek? Tűvé tettem érted mindent. Persze, csak
hónapokkal azután, hogy elküldtél. Sajnos egy idő után elfelejtettem, hogy
mennyire haragszom rád.
– Most nem úgy tűnik, mintha elfelejtetted
volna – jegyezte meg Marcel.
– Ó, fogd már be! – rivallt rá Cassie, mire
halkan felkuncogtam. – Te csak ne nevetgélj! Most azonnal hazamegyünk! Istenem,
hogy lehetsz ilyen idióta? Gyakorlatilag bemásztál az oroszlány barlangjába.
– Nem. Klaus az oroszlán, Marcel pedig…
túlzás lenne azt állítani, hogy a megmentőm – néztem az említettre sértetten.
–, szóval ő inkább a „nemoroszlán” – tettem hozzá nem túl kreatívan. Mindketten
értetlenül néztek rám, és a helyzet kezdett egészen kínossá válni, míg nem Gia
rontott be a helységbe.
– Idő van. Mennünk kell. Abby, a karkötőket!
– nyújtotta a kezét, mire átadtam neki őket. Gia egyből kirohant velük, én
pedig az éppen záródó ajtó egészen szűk résében megpillantottam a kint ácsorgó
két vérfarkas feszült arcát.
– Marcel – szaladt ki a számon remegve.
Riadtan néztem a vámpírra. – Nem fog menni.
– Dehogynem – bólintott határozottan, majd
mellém lépett – bár kissé tartotta a távolságot – és a vállamra tette a kezét.
– Tudom, hogy képes vagy rá.
– Mégis mibe rángattad bele? – akarta tudni a
barátnőm.
– Cassie, ez most nem a legalkalmasabb
időpont, hogy hisztizni kezdj – szólt rá Marcel.
– Hisztizni?! – akadt ki a lány azonnal, de
mielőtt fojtathatta volna, Marcel mellette termett, és egy gyors mozdulattal
kitörte a nyakát. Csak egy halk roppanást hallottam, és az egész olyan gyorsan
történt, hogy még sikítani sem volt időm. Ledermedve álltam a barátnőm ernyedt
teste mellett, miközben az arcát nézve másra sem tudtam gondolni, hogy halott.
– Megölted – suttogtam Marcelnek, de egy
pillanatra sem vettem le a szemem Cassie arcáról.
– Nem halt meg. Gondold azt, hogy alszik. –
Megragadott a vállamnál fogva, és egy határozott mozdulattal az ajtó felé
taszigált.
– De hát nem alszik! – szakítottam ki magam a
szorításából és a barátnőm testére mutogattam. Akárhogy is próbáltam azt
gondolni, amit Marcel mondott, Cassie egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki
békésen álmodik egy szebb világról. Összegömbölyödve, élettelenül hevert a
földön, a feje természetellen irányba fordult és egyáltalán nem lélegzett. A
vámpírok hiába nem élő emberek, a látszat, hogy lélegeznek továbbra is fenn
maradt. Cassie mellkasa azonban se nem emelkedett, se nem süllyedt, csak feküdt
ott a földön, mint egy viaszbaba. – Megölted… – suttogtam újra.
– Abby – fordított maga felé Marcel. Mélyen a
szemembe nézett és úgy folytatta. – Abby, jól figyelj rám! Cassie nem halt meg,
teljesen rendben van. Ha ezt nem tettem volna meg, nem hagyta volna, hogy
segíts nekünk, mert azt gondolja, hogy bajba sodorlak. De ez nem igaz, Abby.
Vigyázni fogok rád, rendben? Végig rajtad tartom a szemem, te megmented a
gyerekeket és minden rendben lesz. Érted, amit mondok? – kérdezte, mert a
tekintetemet látva nyilvánvalóan azt gondolta, hogy sokkot kaptam és nem vagyok
teljesen magamnál.
– Megígéred? – kérdeztem erőtlenül.
– Megígérem – mondtam, majd szorosan magához
ölelt. Kezdtem azt érezni, hogy Marcel az egyetlen, aki képes felfogni, hogy
mennyi mindenen mentem keresztül az elmúlt napokban. Hogy a legősibb vámpír
gyakorlatilag a szolgájává tett, és akkora mennyiségű információ zúdult rám,
amibe normál ember talán beleőrülne. Marcel karon ragadott, majd kiléptünk az
udvarra. Már teljesen besötétedett és a levegő is lehűlt. A csípős hideg miatt
karba fontam a kezem, hogy melegíteni tudjam magam.
– Mindenki készen áll? – fordult körbe Aiden,
mire rajtam kívül mindenki határozottan bólogatni kezdett.
– Akkor mentsünk gyerekeket egy pszichopata boszorkánytól!
– jelentette be Marcel ünnepélyesen, olyan vidám hangon, mintha csak egy csoki
szökőkutat akarna megrohamozni. Hirtelen a vállára kapott, és még sikítani sem
volt időm, olyan hamar indult meg velem. Nem láttam mást, mint magas házak
elmosódott alakját, fák zöldjét és az éjszakai fények összefolyó kavalkádját. A
szívem a torkomban dobogott az izgalomtól és a sebességtől, amivel Marcel
haladt. Képtelen voltam elképzelni, hogy lát maga körül bármit is ilyen
tempóban, és minden pillanatban attól féltem, hogy nekimegyünk egy fának. Nem sokkal
később már egy ház erkélyén voltunk. Marcel óvatosan ledobott a hátáról, a
lábaim pedig halk puffanással értek földet. Ahogy kiléptem Marcel háta mögül,
egyből felém kapta a kezét, hogy a derekamnál fogva visszarántson. Hamar világossá
vált, hogy közel sem egy teraszra érkeztünk. A Szent Anna templom belső
ablakában voltunk, több méterre a föld felett. Az utcán tolongtak az emberek a
ma esti fesztiválnak hála. Hömpölygő emberáradatként vonultak végig az utcán,
olyan lassan, mint valami sűrű folyadék, amit erőnek erejével sem lehetne
rábírni arra, hogy gyorsabban folyjék egyik edényből a másikba.
– Azt akarod, hogy innen varázsoljak? –
hüledeztem, de szinte kiabálnom kellett, hogy Marcel meghallja a szavaimat. A téren
üvöltött a jellegzetes New Orleansi zene, az emberek pedig harsányan
nevetgéltek, kiabáltak, a legkülönfélébb jelmezekbe öltözve. Egy pillanatra
átfutott az agyamon, hogy mennyire irigylem őket, amiért mit sem tudnak a világ
sötétebbik oldaláról, ami tele van vérszívó vámpírokkal, veszélyes vérfarkasokkal,
és egyéb elképesztő démoni teremtményekkel.
– Látod őket? – mutatott a távolba Marcel, én
pedig hunyorogva követtem az ujjának pontját. Egy kis szőke fej rajzolódott ki
a tömegben, amit hamar felismertem. Oliver volt az, előtte pedig jókora
gyereksereg tolongott. Jobban megnézve őket láttam, hogy már inkább egy
kamaszokból álló csapat, semmint gyerekek. Elől Aiden volt, ő vezette őket,
oldalukon pedig még pár vérfarkas ügyelt arra, hogy minden rendben legyen. –
Amint elérik azt a villanypóznát – mutatott a hozzánk legközelebbire. –, te
elkezded a varázsigét. Rendben? Mi pedig rájuk vetjük magunkat, amíg képtelenek
védekezni. Addig Aiden és Oliver kijuttatja őket. Hayley ott vár rájuk –
mutatott az ellenkező irányba, ahol már nem volt annyi ember, így könnyedén
megtaláltam Hayley karcsú alakját. – Amint odaértek, abbahagyhatod a
varázslatot. Mi is eltűnünk, hogy ne támadhassanak ránk. Én feljövök érted és
egy pillanat alatt már itt sem leszünk. Készen állsz? – kérdezte, és megszorította
a kezemet.
– Nem – ráztam meg a fejem. – De nincs más
lehetőségem. Menj, mert mindjárt ideérnek! – kiáltottam, mert Marcel már hátrált
pár lépést, így még inkább túl kellett harsognom a hangzavart. Még utoljára rám
mosolygott, majd hátra sem nézve elrugaszkodott a párkányról és a mélybe
zuhant. Nem sokkal később már a távoli tömegben láttam masírozni, majd megállt
Gia mellett, és ketten együtt csak a jelre vártak. Az én jelemre. A varázsigére.
Végig Aident figyeltem, aki ekkor már látott engem, így folyamatosan tartottuk
a szemkontaktust. A tekintete egészen különös volt; elszánt, mégis könyörgő.
Reménykedett benne, hogy segítek megvédeni az öccsét, nekem pedig elszánt
tervem volt így is tenni, de magam sem voltam biztos a saját varázserőmben. Ekkor
döbbentem csak rá igazán, mekkora kockázatot vállaltam. Csak hogy túl késő volt
megfutamodni; láttam, amint Aiden alakja egy vonalba került a hozzám
legközelebb álló villanypóznával, majd elhagyja azt. Marcel rám pillantott,
Aiden arckifejezése pedig egészen riadtnak tűnt. Egy monoton hang szólalt meg a
fejemben, és pár pillanatba telt rájönnöm, hogy a saját hangomat hallom, amint
egy idegen nyelven mormolok egy varázsigét. Csak hogy ez nem az volt, mint
amivel készültem. A szöveg ismeretlen volt, és fogalmam sem volt, hogy
egyáltalán honnan szedtem hozzá a szavakat. Kinyitottam a szám, és most már
hangosan hadartam a szöveget. A szavak úgy folytak belőlem, mintha csak egy jól
betanult szöveget hadarnék. A vérfarkasok, akik a gyerekek körül volt egyszerre
megdermedtek; nem kaptak a fejükhöz, nem úgy tűnt, mintha bármelyik testrészük
fájna, egyszerűen csak megtorpantak, és úgy álltak egy helyben, mintha kővé
dermedtek volna. Aztán az egyik megmozdult. Felemelte a fejét, és hangosan
elkiáltotta magát. A többiek azonnal reagáltak. A vérfarkasok Aiden és Oliver
kivételével mind így tettek, Marcel pedig rávetette magát a hozzá legközelebb
álló vonyító férfira. Gia egyből mellette termett, hogy segítsen neki. Marcel
elengedte a férfit, aki ekkor Giával kezdett hadakozni, Marcel azonban egyből a
háta mögött termett és eltörte a nyakát. A vérfarkas pillanatokon belül holtan
esett össze. Aiden intett Olivernek, majd elkiáltotta magát. Nem hallottam,
hogy mit mondott, teljesen lekötött, hogy egyre hangosabban mondtam a
varázsigét. A szavak végre ismerőssé váltak, és a várt hatás is megérkezett. A vérfarkasok
a halántékukhoz kaptak, majd összegörnyedtek. Oliver megindult a gyerekekkel
Hayley irányába, majd hamarosan el is tűntek az alagútban. Aiden körülnézett,
majd felpillantott rám, és bólintott. Még nem hagytam abba a varázslatot, ő
pedig hirtelen összeesett. Ekkor álltam le és riadtan kerestem őt a
tekintetemmel. Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy pusztán szimulálta,
hogy rá is hatással van az, ami a többiekre. A tekintetem hirtelen találkozott
egy dühös pillantással, és egyből tudtam, hogy az egyik vérfarkas rájött a
cselre. Dühös, ám annál sietősebb léptekkel indult meg a templom felé, én pedig
tudtam, hogy nem kerül nagy erőfeszítésébe felmászni ide hozzám. A fejemben
Marcel nevét kezdtem ismételgetni, és riadtan pásztáztam végig a tömeget, hátha
megtalálom, de nem volt sehol. Hallottam, ahogy alattam kicsapódik egy ablak,
majd megpillantottam egy kezet, amint próbál felkapaszkodni a párkányra. Nem is
gondolkodtam, szinte ösztönösen cselekedtem; odaléptem hozzá és teljes erőmmel
rátiportam a kézfejre. Fájdalmasan ordított fel, és elengedte a párkány szélét.
Átfutott az agyamon, hogy talán lezuhant, ám amikor egy pillanattal később
szinte felugrott hozzám, és teljes élő nagyságával szembe állt velem, minden
bátorságomnak nyoma veszett. Riadtan sikoltottam fel, ő pedig gúnyosan
elnevette magát.
– Megvagy – sziszegte vigyorogva, majd tett
felém egy lépést. Sikítva hátrálni kezdtem, de nekiütköztem a hűvös
ablaküvegnek. Elfogott a rémület és tudtam, ha Marcel nem érkezik meg azonnal,
nekem végem. A megmentőm azonban csak nem akart feltűnni, én pedig azonnal
átkozni kezdtem a napot, amikor átléptem New Orleans határát. Soha nem
gondoltam volna, hogy valaha azt kívánom majd, bárcsak Klaus mellettem lenne,
de úgy tűnt ez egy kivételen alkalom. Semmi másra nem vágytam jobban, csak hogy
hirtelen feltűnjön előttem, és egy eszelős vigyor kíséretében egyetlen
mozdulattal kinyírja a vérfarkast, aki vészesen közeledett felém. De nem úgy
tűnt, mintha bárki is a megmentésemre akarna sietni. Hallottam az emberek
kacaját, a vidám kurjantásokat, és arra gondoltam, hogy míg ők életük egyik
felejthetetlen estéjét élik, addig én egy templom tetején állok, a kivégzésemre
várva. Már nem tudtam elmenekülni.
Végre valahára a 6-ik fejezet!
Szerintem ennek én örülök a legjobban, de komolyan. Bár a részben Klaus nem
kapott szerepet, remélem tetszett és izgalmasnak találtátok. Spoilereznék egy
kicsit; a következőben már ismét jelen lesz Klaus is! :) Emellett szeretném egy
kicsit reklámozni nem rég indult legújabb blogot, amit a társoldalam
szerkesztőjével együtt írunk. Mint tudjátok, hatalmas F1 fan vagyok, és nehezen
tudok elvonatkoztatni, ezt ebből a munkámból is kiderül. Akit esetlen érdekelne
itt a link C Álomszerű valóság
Akinek tetszik, nyugodtan iratkozzon
fel, vagy kommenteljen.:)
Éééééés akkor a kérdéseim:
1. Szerintetek
Cassie mit fog szólni, amikor felébred?
2. Klaus hogy fog
reagálni ha a mai történtekről tudomást szerez?
3. Marcel és Cassie
vajon mindent elmondott Abbynek?
És
ami a legfontosabb:
4. Vajon mi fog
történni Abbyvel?
A válaszaitokat kommentben
várom.:)
Ui.: Hihetetlen hálás vagyok a 9
feliratkozóért, az előző részhez érkezett pipákért, a szavazatokért, és a szívet
melengető kommentekért. Köszönöm szépen! J
Szia! :)
VálaszTörlésAmikor megláttam, hogy feltetted ezt a fejezetet, rögtön felcsillant a szemem. Komolyan, még valami olyan visítós hangot is kiadtam.
Kezdenek beindulni a történések. Remélem, Klaus megjelenik és megmenti Abbyt. Ha már minden kötél szakad, esetleg Marcel is megjelenhet, de én személy szerint jobban örülnék Klausnak.
Bocsi! Nem ment el az egész.
TörlésNagyon klassz fejezet volt, csak így tovább! :)
Wow, hát erre nem számítottam, hogy valaki ennyire örül, ha új fejezetet hozok. :D
TörlésÖrülök a kommentednek! :*
Hali! :) Most találtam rá a blogodra :33 Nagyon tetszik :D
VálaszTörlés1. Szerintem Cassie dühös lesz xd
2. Fogalmam sincs :DD
3. Szerintem nem. :)
4. Nagyon remélem, hogy jön Klaus és megmenti őt :D Marcelt nem akarom mert nekem ő nem szimpatikus xddd
Hamar hozd a kövit és csak így tovább :DD :33
~T
Örülök, hogy tetszik és köszönöm (a válaszokat is) :)
TörlésÉn viszont kifejezetten kedvelem Marcelt. :/ (első sorban a sorozatban :D)
Most már tényleg nem sokára érkezem a kövivel.
Puszi :)
Szia !
VálaszTörlésFelvidított ahogy megláttam az új fejezetet.
1.Cassie valószínű nagyon dühös lesz
2. Klaus szerintem egyetért a tervvel, bár ha nem ő aki irányítja az dühíti
3. Biztos maradt még titok, lehetett köztük valami intim is, nem tudom hogy akarod alakítani a történetet, de így az Abby-Marcel barátság is jól alakulhatna
4.Nagyon remélem, hogy Klaus menti meg / jó lenne /
Várom a kövit, Mira
Ennek örülök, és köszönöm a válaszaidat is.:) Nos, abban teljesen igazad van, hogy Klaust minden dühít, amit nem ő irányíthat...:D
TörlésSzia!
VálaszTörlésImádom a blogodat, nagyon örültem mikor kritikát kértél tőlem különben nem találtam volna rá a blogodra. Már észrevettem hogy egy ideje feltetted az új részt, de sajnos nem volt időm elolvasni és írni.
Nagyon szépen fogalmazol csak úgy faltam a soaridat.
1. Cassie iszonyatosan dühös lesz és kifog akadni.
2. Klasu, hát KLAUS. Rafinált, de szerintem benne lesz a tervben miért ne lenne?
3. Nem! Tuti biztos, hogy nem és még tömérdek titkot hordanak magukkal.
4.Szerintem Klaus lesz a nap hőse és megmenti *-* Nagyon remélem.
Remélem nem szünetelsz és hozod hamar az új részt! ;)
Ez az új fejléc meg nagyon jó lett! ;)
Szia! :)
TörlésNagyon örülök, hogy végül sikerült írnod, végül is volt időd rá, én már így is rengeteget kések az új résszel (és ez még csak nagyon enyhe kifejezés).
Észrevettem, hogy a legtöbben ezt a választ írják, hogy azt szeretnék, ha Klaus lenne a megmentő. Persze ezen nem lepődök meg.:D
A kényszerszünetemnek igyekszem véget vetni, és ismét "felzárkózni a blogomhoz".
Örülök, hogy tetszik a fejléc, bár íme egy "kulissza titok": nem sokára szeretném megújítani a kinézetet.:) Remélem az is elnyeri majd a tetszésedet! :)
Puszi :*
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia! Az uj fejlec es a fejezet egyszeruen fantasztikus lett. Bar sokat gondolkoztam azon ,hogy ez az egesz sztori hogy nezett ki Marcel szemszogebol. De most jojjenek a valaszok.1, Cassie irto pipa lesz,de remelem hogy nem rondit bele nagyon Abby es Marcel kapcsolataba.2,Duhos lesz,hisz vegulis veszelybe kerult egy szovetsegesenek az elete.3, Nem hiszem. 4, Nos Marcel vagy Klaus megmenti. Remelem hogy az elobbi. Mindenesetee sikerult egy uj feliratkozott talalnod.*-*Varom a kovetkezo reszt.:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik a fejléc, de nem sokára megújul :D
TörlésÍgy, hogy felhoztad ezt a Marceles szemszöget... nos, megfordult a fejemben, hogy feldolgozzam a történet egy-két részét valaki más szemszögéből... de ez elég elvetemült ötlet, pláne, hogy még Abby szemszögéből sem tudok időre új részt hozni.:D
Köszönöm, hogy feliratkoztál, nagyon örülök! :)