5. Fejezet

5. Fejezet – Az elmulasztott találkozás

Az éjszakám rettentő hosszú volt, órákig csak bámultam a sötétbe és hallgattam, a kintről beszűrődő zajokat, vagy éppen Marcel és Klaus beszélgetését, ugyanis ők is elég későn mentek el aludni. Nekem azonban szinte nem jött álom szememre. Bármilyen hálás is voltam Marcelnek azért, amit tett, képtelen voltam másra gondolni, minthogy mi fog történni, ha Klaus észreveszi, hogy nincs rajtam a bőrkarkötő. Féltettem Marcelt, mert annak ellenére, hogy vámpír, tudtam, hogy ő sem szívesen nézne szembe Klaus haragjával. Attól is féltem, hogy Klaus velem mit fog tenni, hiszen, ha a tervet leszámítjuk, az égvilágon semmit nem jelentek neki, mindössze egy zavaró tényezőt, ami ismét hátráltatja őt. Nem tudtam pontosan milyen szerepem van, az előttem egyelőre titokzatos tervben, de ha nincs rám olyan nagy szükség, könnyen lehet, hogy Klaus, hirtelen felindultságból úgy ítéli meg, hogy nem szükséges a világon léteznem.

Nagyon későn sikerült elaludnom, és miután egymás után, több furcsa álmom is volt, reggel hét órakor úgy döntöttem, felesleges tovább az ágyban szenvednem. Kimásztam, majd a Miranda által küldött csomaghoz léptem, hogy szemügyre vegyem a nekem küldött ruháit. Meglepettség töltött el, amikor a ruhákat, nem hogy viselhetőnek minősítettem, de még a tetszésemet is elnyerték. Gyorsan felöltöztem, majd átosontam a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam, aztán a konyhába sétáltam azzal az eltökélt szándékkal, hogy a tegnapi finom vacsoráért cserébe, készítek a srácoknak valami reggelit. Persze, az is közrejátszott, hogy minden lehetséges eszközzel próbáltam megpuhítani Klaust, hogy ne akadjon annyira ki, amikor megtudja, hogy már nem hordom a karkötőt. Még nem ismertem őt annyira, hogy bármilyen reakcióra is számíthassak, épp ezért a legjobbakban reménykedtem. A konyhába érve azonban már ott találtam Klaust, amint a kanapén pihenve olvasgatta azt a regényt, amit én tegnap találomra kaptam le a polcról. Már nyitottam a számat, hogy köszönjek neki, de gyakorlatilag azonnal a szavamba vágott.

  – Érdekes könyv – jelentette be, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna. – Ironikus, hogy pont egy boszorkányról szól. Persze, az elképzelések is viccesek – magyarázta vigyorogva, miközben én fogtam egy poharat és megtöltöttem vízzel. – Ezeknek az egyszerű embereknek fogalmuk sincs róla, hogy milyen is egy boszorkány valójában – emelte végre rám a tekintetét. – Bár egyes elméletek már egész közel járnak a valósághoz – csukta össze a könyvet, majd tőle szokatlan módon, kedvesen mosolyogva pattant fel és a hűtőhöz sétált. Kinyitotta az ajtót, majd egy gyors mozdulattal előkapott belőle egy csomag tasakos vért, amit nyílván egy kórházból szerzett.

  – Milyen szerény – jegyeztem meg, mert kissé abszurdnak hatott, hogy a föld legöregebb és legerősebb vámpírja, aki mellékesen még hibrid is, beéri egy kórházból lopott tasakos vérrel. Sokkal inkább el tudtam elképzelni, hogy reggel arra ébredek, hogy legalább három csinos lány, hiányos öltözetben szaladgál a lakásban, Klaus igézete alatt állva, és gyakorlatilag élvezve azt, hogy az Ősi megcsapolja a vérüket.

  – Csak a te kedvedért – villantott egy vigyort, mint aki olvas a fejemben, és pontosan tudja, hogy mire számítottam inkább. – Nem akarlak elijeszteni a szokásaimmal. Nem mintha haza szoktam volna hozni a reggelimet.

  – Tehát nem szennyezed be ezt a gyönyörű lakást. Megnyugtató – nevettem fel, Klaus pedig hosszasan fürkészte az arcom, végül halványan elmosolyodott.

  – Pontosan ezért vagy megigézve – mondta halkan, mire felkaptam a fejem. Témánál vagyunk – gondoltam.

  – Miért? – kérdeztem érdeklődve, miközben sietősen karba fontam a kezem, hogy Klausnak ne tűnjön fel a karkötő hiánya. Klaus ismét hosszasan a szemembe nézett, de nem tűnt úgy, mint aki válaszolni szeretne. Kihúzta magát, majd a bárpult elé sétált, így szembe került velem, és elkezdett pakolászni, miközben végig engem figyelt. – Számít, ha azt mondom, hogy az igézés nélkül is maradnék? – néztem a szemébe, a pohárral a kezemben.

   – Nem – vágta rá azonnal.

  – Pedig tényleg maradnék. Nem rohannék haza, hogy megszabaduljak tőled és a gondjaidtól – csevegtem, miközben nekidőltem a pultnak és továbbra is karba tett kézzel a vizet kortyolgattam. Klaus – erősen rájátszva a szerepére – közelebb lépett hozzám, szembe velem nekitámaszkodott a bárpultnak, és szintén karba tett kézzel fürkészett engem. A szemeiben csillogó kíváncsiság azonban nem volt őszinte.

  – Na, és miért maradnál itt ennyi szörnyűség után? – kérdezte kissé gúnyosan.

  – Mert – kezdtem azonnal magyarázatba, miközben a vizet ide-oda lötyköltem a poharamban. – nem történt annyi szörnyűség. Ha arra gondolsz, hogy te és a történeted még mindig szörnyen zavaros számomra, és hogy a pincsi kutyáid egyike már-már büntethetően bunkó – céloztam Mirandára, mert minél többször jutott eszembe, annál jobban irritált, pedig elvileg rokonok vagyunk. –, akkor ezek nem szörnyűségek. Oké, több, mint ezer éves vámpír vagy, sok mindenkit megöltél életed során, még a saját szüleidet is. A testvéreidet évekre koporsóba zártad, és egy ilyen emberi borzalmat, amit te jelentesz a világunknak, csak egyféleképpen lehet elpusztítani, de ezek elviselhető tények – vontam vállat, miközben halkan elröhögte magát. – Van egy lányod, ami viszont szép dolog, ahogy az is, hogy az életed árán is próbálod védeni. De ez nem jelenti azt, hogy aki szóba áll veled, azt azonnal meg kell igézned, hogy miután megtud rólad mindent, ne rohanjon fejvesztve a világ másik végére. Én kifejezetten kedvellek. Leszámítva persze, hogy meg se ismertelek volna, ha nem igézel ide. de érdekesnek találom mindazt, ami körülötted zajlik. Nem mondom, hogy szeretnék a részese lenni, de… – elmosolyodtam. – külső szemlélőként el tudom viselni.

  – Mondták már, hogy szörnyen kedves vagy? – vigyorgott rám, majd folytatta. – De komolyan, az előbb épp kifejtetted, hogy tulajdonképpen a létezésemmel veszélyeztetem az emberi, meg talán az összes élő faj létezést, és mindezt olyan kedvesen, és átgondoltan, hogy, ha akarnék, se tudnék megsértődni. Ne érts félre, sokan kívánták már a halálomat, sőt, még annál is többen, és mondták rám, hogy egy átok vagyok ezen a földön, és különösebben senki véleménye sem érdekelt, ahogy tulajdonképpen most a tied sem, de őket ezek után poénból vagy megöltem, vagy… nos, lehet, hogy megkínoztam őket. De többnyire csak azokat, akikkel jelentősebb dolgom is volt.

  – Poénból? – kérdeztem vissza gúnyosan, miközben próbáltam nem belegondolni abba, hogy milyen embertelen borzalmakról csevegünk épp, felettébb jókedvűen. Klaus vállat vont.

   – Megnyerő személyiség vagy. Még csak meg se akarlak most ölni – vigyorodott el.

  – Ez… – sóhajtottam, miközben a szavakat kerestem. – igazán hízelgő. Még senki sem bókolt nekem ilyen szépen, nem is tudom, mit mondjak… – tettem le a poharat, a mondat közepén azonban Klaus közbeszólt.

  – Talán elmesélhetnéd, hogy hol a karkötő – mosolygott rám eszelősen, én pedig lepillantottam az immár fedetlen csuklómra. Lehunytam a szemem és mélyen beszívtam a levegőt, miközben valami nyomós érven agyaltan. Tudtam, hogy sor fog kerülni erre a beszélgetésre, de azt még nem gondoltam át, hogy mivel fogok előállni. Marcelt nyílván nem keverhettem bajba, Klaus azonban jóformán minden lépésemről tudott, így jól át kellett gondolnom a tegnapi napomat, hogy pontosan hova szoríthatnám be időrendileg a „bocsi, megszabadultam az ajándékodtól akkor, amikor…” sztorit.

  – Nem akartam, hogy fürdés közben elázzon, így… levágtam.

  – Hogyan és mivel?

  – Uhm… borotvapengével szétvágtam.

  – Na, és mondd csak – szorult ökölbe a keze, miközben tett felém egy lépést. – Adtam rá engedélyt?

  – Klaus, nézd, én… – kezdtem volna magyarázkodni, minden egyes szó után hátrálva egy lépést. – Láthatod, hogy nem mentem el. Nem hagytalak itt, nem szöktem meg, nem varázsoltam egyszer sem… nem tettem semmit… – mondtam hátrálva.

  – Mi folyik itt? – jelent meg a folyosó elején Marcel.

  – Igazán semmi, ami rád tartozna – szögezte le azonnal Klaus. – Abigail megszegte a szabályomat és azon gondolkodok, hogy milyen büntetést érdemelne.

  – Mi történt?

  – A karkötőm – mondtam, mire Klaus úgy nézett rám, hogy ha a tekintetével ölni tudott volna, már rég halott lennék. Időközben odaértem Marcelhez, aki finoman megérintette a karom és félig maga mögé húzott.

  – Klaus, nem az ő hibája – mondta, mire az Ősi vámpír elröhögte magát, én pedig éreztem, hogy Marcel izmai megfeszülnek. – Én téptem le róla. Nem tartottam igazságosnak, hogy tulajdonképpen úgy tartod őt itt… mint kutyát pórázon. – Klaus hitetlenül pillantott Marcelre.

   – Szóval te vetted le róla. Tudod, hogy mire volt jó az a karkötő?

   – Gátolta a varázserejét, tudom – bólintott Marcel higgadtan. – Nem tartottam igazságosnak.

  – Kérdeztem bármikor is a véleményedet? – üvöltötte el magát az Ősi. Behunytam a szemem és megmarkoltam Marcel pólójának az anyagát. Elöntött a félelem és úgy száguldott végig az ereimben, mint egy sebesen áramló folyó. Remegni kezdtek a lábaim.

  – Vigyük haza Abbyt – javasolta Marcel, Klaus állkapcsa azonban erre a mondatra megfeszült és olyan gyilkos tekintettel meredt az engem védelmező férfire, hogy még bennem is meghűlt a vér. Marcel türelmesen, ámbár feszengve várta Klaus válaszát, vagy rosszabb esetben következő lépését, amiről én már előre sejtettem, hogy mi lesz. A gyanúm be is igazolódott. Klaus a következő pillanatban higgadtan emelte fel a fejét, mintha józan gondolkodással, férfi módjára akarná megbeszélni a dolgokat, de aztán hirtelen meglódult és eltűnve a szemem elől, célba vette Marcelt. Olyan gyorsan történt az egész, én pedig annyira megijedtem, hogy behunyt szemekkel, szinte ösztönösen emeltem fel a karomat abba az irányba, ahol Klaust véltem sejteni. Nem mondtam semmit, egyetlen varázsigét sem, mégis hatalmas zaj törte meg a lakásban uralkodó csendet. Egyszerre több ablak tört be, én pedig riadtan nyitottam ki a szemem, és láttam, ahogy az egyik üvegablak szó szerint kiesett a falból, majd egy egészében zuhant a padlóra, és hatalmas zajjal robbant ezer darabra. A szilánkok egészen magasra pattantak, még hozzám is elértek és nagyobb darab felhasította a pólóm ujját, és láttam, ahogy alatta kibuggyant a vérem, hamar eláztatva a pólómat. A szívem olyan hevesen vert, hogy fel sem fogtam mi történt, azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. Szaporán vettem a levegőt, amikor Marcel hirtelen mellettem termett és a derekam köré fonta a karját. Felpillantottam az arcába, és elszörnyedve pillantottam meg a felhasadt bőrét, amiből szinte patakzott a vér. A seb a szeme aljától egészen az álláig húzódott. Riadtan bámultam rá, miközben próbáltam kinyögni, hogy sajnálom, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon.

  – Semmi baj – csitított, mintha tudta volna, hogy mit szeretnék mondani. – Rendben leszek – bólintott, majd hirtelen az ölébe kapott és megindult velem kifelé. Amikor eljutott a tudatomig, hogy pontosan mit is csináltam, Marcel válla fölött visszapillantottam, hogy lássam, mi történt Klaussal. Élettelen teste a földön hevert üvegdarabokkal körülvéve. A karjába és oldalába jó pár szilánk fúródott és vér vékony csíkokban szivárgott a padlóra. A feje természetellenes irányba fordult, szemei pedig csukva voltak, én pedig egyből tudtam, hogy milyen varázslatot hajtottam végre. Egy apró gondolat és hatalmas ijedség elég volt ahhoz, hogy az erőmmel eltörjem a nyakát, minek következtében holtan esett össze. Tisztában voltam vele, hogy Klaust nem lehet ilyen könnyen megölni, és annyit tudtam a vámpírokról, hogy ez akármelyikük halálához kevés lenne. Mégis úgy éreztem magam, mint egy gyilkos, és abban a pillanatban rettegtem saját magamtól. Ha egyetlen mozdulattal ennyire vagyok képes… vajon mit tehetnék, ha tisztában is vagyok azzal, hogy éppen mit csinálok? Ha legközelebb nem Klauson használnék egy ehhez hasonló varázslatot… már nem tudnám azzal vigasztalni magam, hogy úgy sem halt meg teljesen. Ráadásul azt sem tudtam, hogy milyen hatással volt ez Klausra, hiszen még soha azelőtt nem volt részem ilyesmiben. Soha nem kerültem ilyen helyzetbe, és a varázserőmet se használtam sok mindenre, mint tárgyak mozgatására, vagy esetleg annak érdekében, hogy jobb jegyet kapjak, de még ezért is bűntudatom szokott lenni. Marcel óvatosan beültetett az anyós ülésre, és egy másodperc múlva már ott ült mellettem a kormány mögött. Egyből a gázra taposott és pillanatokon belül már több, mint százzal ment.

Egyre gyengébbnek éreztem magam, olyan volt, mintha a varázslat hatására szépen, lassan hagyott volna el a fizikai energiám. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ezt valószínűleg a nagymennyiségű vérveszteségem okozta. Marcelre pillantottam, hogy szemügyre vegyem a sebet az arcán, de addigra az már nem volt sehol. Igaza volt, ő tényleg hamar rendbe jött, nekem azonban, mint emberi lényként, nem gyógyultak be ilyen gyorsan a sérüléseim. Marcel észrevette, hogy őt figyelem, ezért rám pillantott, de valószínűleg nem nyújthattam túl szép látványt, mert az arca hirtelen eltorzult. Egyre lassabban vettem a levegőt, és szinte nehezemre esett megtartani a fejemet.

  – Jól vagy? – kérdezte Marcel aggódva, mire homályos tekintettel pillantottam rá ismét. Az arca azonban egyre kevésbé tűnt emberinek, szeme alatt kiduzzadtak a vérerek és szinte az egész arcát behálózták. Az ajkait is egyre szélesebben tartotta, mintha lett volna valami a szájában, épp ezért kinyitotta azt, és ekkor pillantottam meg a hatalmas szemfogait. Ismét rám pillantott, én pedig legszívesebben sikítottam volna a látványtól, mert azelőtt még sosem láttam ilyet, de az erőm még ehhez is kevés volt. Lenézett a kezemre, mire összeráncolta a szemöldökét. – Te vérzel – állapította meg, majd a csuklóját a szájához emelte, én pedig hallottam, ahogy a fogai átszakítják a bőrét, majd felém tartotta vérző karját. Undorodva toltam el magamtól. Tudtam, hogy miért teszi, hiszen tegnap már egyszer túl estünk ezen, de nem voltam hajlandó egyenesen a vénájából inni, amikor még pohárból is gusztustalan volt. – Abby, igyál már, különben elvérzel! – parancsolt rám. – Nem vagyok orvos, csak egy rohadt vámpír, nem tudok neked máshogy segíteni – bizonygatta egyre kétségbeesetten, mire nyeltem egy nagyot és remegő kézzel érintettem meg a karját. Látta, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy még az ő kezét is megtartsam, így segítőkészen emelte az ajkaimhoz, miközben az utat is figyelte. Undorodva haraptam a bőrébe és próbáltam minél többet nyelni a véréből, miközben valami édes italt képzeltem magam elé. Reménykedtem benne, hogy pár nagyobb korty elég lesz, így mikor úgy éreztem, végeztem, gyenge mozdulattal löktem el a kezét és hátradőltem az ülésen. Marcel a kezemre pillantott én pedig ugyanígy tettem és láttam, hogy a bőröm úgy forrt be, mintha egy láthatatlan cérnával varrná valaki össze. A vér már csak a pólóm ujjából csöpögött és a fémes szag betöltötte az egész autót. Marcel arca még mindig nem volt rendben, és tudtam, hogy erősen küzd magában a vágy ellen, hogy belém harapjon.

  – Álljunk meg – szóltam, amikor éreztem, hogy visszatért belém az erő. Értetlenül pillantott rám.

  – Nem – vágta rá. – Klaus bármikor utolérhet.

  – Na és? Akkor megint eltöröm a nyakát – mondtam, de én se gondoltam komolyan, és úgy tűnik ő se hitt nekem, mert halkan felnevetett. – Hányni fogok, meg kell állnod – mondtam, és részben igazam is volt. Mindig is bírtam a vér látványát és különösebben a szagával sem volt gondom, de ez már nekem is túl tömény volt. Marcel pár percnyi rágódás után végül lehúzódott az út szélére, én pedig úgy ugrottam ki a kocsiból, mintha évek óta nem jutottam volna friss levegőhöz. Hatalmasakat szippantottam az engem körülvevő oxigénből, de sajnos nem volt elég. Éreztem, hogy a reggelim jön föl, így pár méterrel beljebb siettem az erdőbe és az egyik fának támaszkodva kiadtam magamból mindent. Hallottam magam mögött Marcel léptei alatt a levelek és fadarabok ropogását.

  – Jól vagy? – kérdezte. Amikor úgy éreztem, végeztem, nekidőltem a fának és megdörzsöltem az arcom.

  – Persze – feleltem, de nem voltam jól. Az imént olyan varázslatot vittem végbe, amelyet még soha, az elmúlt öt percben majdnem elvéreztem, és a vámpírvér mentett meg. Alig pár perc leforgása alatt olyan sok minden történt életemben, mint az elmúlt 20 évemben soha együttvéve. Szembefordultam Marcellel. – Meg fog ölni minket? – kérdeztem remegő hangon, mire Marcel lesütötte a szemét, és közelebb lépett hozzám.

  – Nem – pillantott fel rám ismét. – Rád szüksége van a tervéhez, kizárt, hogy a történtek miatt megöljön. Én pedig… nos, eddig is túléltem őt. Sokszor megölelhetett volna már, de mint látod, még mindig életben vagyok. Egy darabig utálni fog, de megölni nem.

   – Ott a házban megölt volna, ha… nem lépek közbe?

  – Nem – felelte, mire még nagyobb lett a bűntudatom. Megöltem Klaust a semmiért. Lehajtottam a fejem, hogy Marcel ne lássa az előtörő könnyeimet. – Hé – lépett oda hozzám, majd magához ölelt, ennek következtében pedig már nem tudtam türtőztetni magam. Utat engedtem a könnyeimnek és szabályosan sírni kezdtem, mire Marcel nyugtatóan kezdte simogatni a hátam. – Senkit nem fog megölni. Minden rendben lesz.

  – Nem tudtam, hogy ekkora erőm van – zokogtam a mellkasába, és annyira elgyengültem, hogy belemarkoltam a pólójába, ő pedig szorosabban ölelt magához. – Én nem akartam… megölni őt. Csak leállítani. Nem akartam bántani.

  – Tudom – súgta. – Nem is bántottad. Csak megijedtél, tapasztalatlan boszorkányként normális, hogy így reagáltál. Gyere, haza viszlek. Nem akarom, hogy most még találkozz vele. Világos, hogy egyelőre egyikőtök sincs abban az állapotban…

  – Marcellus – szakította őt félbe egy ismerős, mély hang, mire a szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy szinte rosszul lettem. Éreztem, hogy Marcel teste is megfeszült a rémülettől. Bármennyire is erősnek mutatta magát, és bármilyen régóta ismerte Klaust, mégis tartott tőle. – Engedd el Abigailt – parancsolta az ősi vámpír lágy hangon.

  – Ne – suttogtam Marcel mellkasába és erősebben markoltam a pólóját.

  – Nem fogom bántani.

  – Tudom – szólt Marcel. –, de most nyugalomra van szüksége, amit te nem tudsz biztosítani neki.

  – Épp ellenkezőleg…

 – Hogyan? – szólaltam meg élesen, magamat is meglepve a hangom határozottságával. – Megint meg akarsz igézni? – Marcel erősebben megszorított, jelezve, hogy hagyjam abba. Igaza volt, talán nem kellett volna ennél is jobban felidegesítenem Klaust.

  – Engedd, hogy haza vigyem, Klaus – kérte Marcel lágyan. – Utána mi megbeszélhetünk mindent, és Abbyvel is ráérsz egyezkedni.

  – Ne akard nekem megmondani, hogy mit mikor tegyek – mondta Klaus fenyegető hangon, miközben közelebb lépett, ezért Marcel óvatosan maga mögé húzott. – Engedd el Abigailt, majd én hazaviszem. Nem fogom bántani. A szavamat adom. De ha nem engeded… veled kapcsolatban nem mondhatom el ugyanezt.

  – Marcel… – suttogtam, mert reméltem, hogy nem hisz Klausnak. A mozdulatai azonban ennek ellenkezőjéről árulkodtak, ugyanis eltolt magától egészen Klaus irányába. Remegve, kétségbeesetten kapaszkodtam még mindig a pólójába. Lenézett rám és egy bíztató, ámbár nagyon erőltetett mosolyt küldött felém. Klaus mellettem termett, majd ugyanolyan hirtelen mozdulattal beültetett az autóba, majd beült mellém, és se szó, se beszéd, ott hagytuk Marcelt. Duzzogva fordultam az ablak felé, miközben minden tagom remegett a félelemtől. Az ablakon tükröződött Klaus arca, így láthattam, hogy milyen sűrűn fordul felém, arca azonban nem árulkodott megbánásról vagy hasonlóról. Mereven bámulta maga előtt az utat, és kifejezéstelenül pillantgatott rám.

Nem figyeltem az órát, de sejtettem, hogy már lassan egy órája utazhatunk.

  – Nem haragszom – törte meg a hosszú csendet. Felé fordultam és olyan tekintettel meredtem rá, mintha nem hallottam volna jól az előző mondatát. – Tudom, hogy félsz, hogy megöllek, vagy bosszút állok rajtad. Nem fogok. – Még mindig szótlanul hallgattam, vártam, hogy bejelentse, csak viccel. – Úgy gondolom, ma sok mindent megtudtunk. Például, hogy hatalmas erő birtokában vagy, ami rendkívüli örömmel tölt el. Az azonban kevésbé, hogy láthatóan nem tudod uralni – tette hozzá, mire felforrt a vérem.

  – És mégis miből gondolod, hogy nem tudom irányítani az erőmet? – akadtam ki, mire hitetlenül felnevetett.

  – Elég egyértelmű volt.

  – Úgy tűnik számodra mégse – mondtam, szinte kiabálva, és egy pillanatra kinéztem a szélvédőn, mert felismertem New Orleans jellegzetes utcáit, ami kicsit megkönnyebbüléssel töltött el. Klaus csöndben maradt, egészen addig, amíg le nem parkolta az autót. Már nyúltam volna, hogy kinyissam az ajtót, amikor megragadta a kezem és finoman visszahúzta.

  – Világos, hogy szükséged van valakire, aki segít neked megtanulni, hogy kezeld az erődet. Miranda segíthet neked ebben. –  A név hallatán ismét elöntött a düh.

   – Ura vagyok az erőmnek – közöltem higgadtan a bennem tomboló harag ellenére.

   – Nem, nem vagy. Nem kis rendetlenséget csináltál.

  – Ha nagyon tudni szeretnéd, szándékosan törtem rád az ablakokat – hazudtam a képébe emelt hangon.

  – Tehát magadat is szándékosan vágtad meg egy szilánkkal? – emelte fel a karom, amihez hozzátapadt a blúzom a rászáradt vér miatt.

  – Mi kisvárosi boszorkányok szeretjük a drámát – gúnyolódtam, majd egy határozott mozdulattal kirántottam az ajtót és kimásztam az autóból. Egyenesen a kijárat felé fordultam, azonban pont ekkor a másik Mikaelson jött velem szembe, akivel tulajdonképpen nem is beszéltem még, de nem is most akartam erre sort keríteni. Köszönés nélkül haladtam el mellette, mire a következő, aki szembejött, Marcel volt. Amint meglátott, látszott, hogy mondani akar valamit, ezért szem forgatva álltam meg előtte.

    – Jól vagy? – kérdezte ma már sokadszorra.

    – Nem – feleltem, majd kikerültem és továbbindultam, de természetesen ismét az utamat állta.

  – Minden rendben volt? – biccentett a hátam mögé, minden bizonnyal Klaus felé. – Végig mögöttetek jöttem, ha esetleg…

  – Ha esetleg mi, Marcel? – tettem csípőre a kezem. – Ha megpróbált volna megenni? Szerintem többre mentem volna saját magammal és az erőmmel, mint veled.

  – Abby – ragadta meg a karom, amikor megint megpróbáltam kikerülni.

  – Csak hadd menjek már el, az Isten szerelmére! – fakadtam ki. – Amint kilépek azon a kapun, elfelejtek mindent, és holnap úgy is visszajövök! Mert Klaus így akarja, és nyílván minden úgy van, ahogy ő parancsolja.

  – Milyen jól felismered a helyzetet – szólalt meg Klaus, én pedig csak behunytam a szemem, hogy ne essek neki ismét.

  – Te csak szolgád őt tovább. Úgy is az a dolgod – mondtam lesütött szemekkel, Marcel pedig elengedte a karom, én pedig végre távozhattam. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam, soha életemben nem vágytam még teljes szívemből arra, hogy elfelejtsem a napot, mint akkor. Amikor kiléptem a kapun, nekidőltem a falnak és szapora légzés kíséretében vártam, hogy az emlékek eltűnjenek a fejemből. Lelki szemeim előtt nem láttam mást, csak Klaus furcsán kicsavarodott, élettelen testét a földön fekve, üvegszilánkokkal körülvéve. Vártam, hogy elfelejtsem, amit vele tettem, és egyben azt is, hogy előző este milyen kellemesen elbeszélgettem a két vámpírral. Kiábrándítónak tartottam, hogy hogy lehet Klausnak ilyen abszurd személyisége. Még magam se tudtam eldönteni, hogy kedvelem-e az Ősi vámpírt, vagy gyűlölöm. Egyszerűen a kettőt együtt éreztem, amit az agyam lehetetlennek tartott, és úgy éreztem, az érzelmeim kuszaságától mindjárt felrobbanok. Ott volt még Marcel is, akihez tagadhatatlanul vonzódtam, de képtelen voltam elviselni, hogy ennyire függ Klaustól. Még én magam is függtem az Ősitől, bizonyos mértékben, és ezért utáltam is magam, és ugyanezt utáltam Marcelben is. Egyszerűen sok volt nekem mindaz, ami ezalatt a pár nap alatt a nyakamba zúdult. Megismertem a föld legöregebb vámpírját és a családjának történetét, ami már önmagában zavaros volt. De Klaus sikeresen tovább bonyolította mindezt azzal, hogy előrukkolt valami tervvel, aminek én, sőt körülöttem, szinte mindenki része volt. Sok volt mindezt egyszerre megemészteni, megjegyezni, elfogadni és alkalmazkodni. Klaus igézete bizonyos mértékben tényleg segített, mert minden alkalommal, amikor mindent elfelejtve hazamentem, akkor tudat alatt az agyam kezdte volna feldolgozni ezt a kuszaságot. Amikor megjelentem Klausnál, és visszakaptam az emlékeimet, mintha könnyebb lett volna mindent megérteni, és alkalmazkodni. Már kevésbé voltak rémisztőek a dolgok, és egyre hétköznapibbnak tűnt minden, amit Klaus világa kínált számomra.

Kihúztam magam, és mély levegőt vettem. Az emlékek nem tűntek el, még mindig tisztán láttam magam előtt Klaus arcát, mielőtt kitörtem volna a nyakát. Láttam Marcel arcát, amit egy üvegszilánk hasított szét, és a karomat, ahogy a vámpír vér hatására begyógyul. Valami gond volt.

Elindultam hazafelé, miközben reménykedtem benne, hogy mire hazaérek, ténylegesen elfelejtek mindent. Csak egy nyugtató fürdőre vágytam, de ehelyett valami egészen más fogadott a ház előtt. Cassie toporzékolt egy helyben, miközben jobbra-balra kapkodta a fejét. Tekintete egy pillanatra elidőzött a járókelőkön, majd hirtelen felém kapta a tekintetét és riadtan pillantott le a karomra. Valószínűleg megérezhette a pólóm ujjára száradt vér szagát.

  – Abby! – tűnt fel mellettem azonnal és a kezébe vette a karomat. – Te jó Isten, mi történt veled? – nézett fel az arcomba, én pedig meggyötörten pillantottam vissza rá.

  – Mindent elmesélek, csak… – vettem mély levegőt. – had pihenjek le – suttogtam a végét, mire Cassie hevesen bólogatni kezdet, és szorosan tartva a karomat, nehogy elessek, bekísért a lakásomba. – Cassie, egyedül is megy – nevettem fel zavartam, miközben a szőke barátnőm mindent meg akart csinálni helyettem. Annyira azért nem voltam kimerülve.

  – Abby, szarul nézel ki, nem engedem, hogy visszagurulj a lépcsőn, csak mert nem tudod megtartani magad.

 – Meg tudom tartani magam. Nem vagyok hadirokkant, csak fáradt – sóhajtottam, miközben beléptünk a lakásomba, én pedig azonnal letelepedtem az egyik karosszékben. Cassie ugyanígy tett velem szemben.

  – Mi történt? – szegezte nekem azonnal a kérdést.

  – Nem zuhanyozhatnék le előbb? Bűzlök a… vértől – fintorodtam el, miközben a pólómra néztem. Cassie türelmetlenül bólintott, én pedig komótosan felálltam és elvonultam a fürdőszobába. Nem terveztem sokáig áztatni magam a víz alatt, gyorsan túl akartam lenni rajta, meg azon, hogy Cassiet beavassam mindenbe, és minél előbb le akartam feküdni, aludni.

Hamar végeztem a zuhanyzással, és mire egy pólóban és melegítőben kijöttem, Cassie készített nekem két meleg szendvicset, aminek láttán, egyből felcsillantak a szemeim, és egy kis élet költözött belém.

  – Angyal vagy – öleltem meg, mire szigorú arckifejezéssel bólintott.

  – Tudom.

  – Na, jó – bólintottam – szóval idejöttem New Orleansba.

× × ×

Már késő este volt, de én még mindig tisztán emlékeztem mindenre, ami a nap folyamán történt. Abban reménykedtem, hogy holnapra elfelejtődik minden, bár ennek egyre kevesebb esélyét láttam, hiszen Klaus azt mondta, amint elhagyom a házát, megfeledkezek mindenről, én pedig erősen kétlem, hogy ez az emlékezetvesztés technikai okok miatt késne. Cassienek részletesen beszámoltam mindenről, amit fontosnak tartottam. Az elejétől kezdtem, amit már otthon is megkérdőjeleztem, hogy miért is akartam én mindenáron ideutazni. Elmondtam, hogy álmomban megigéztek, ezért éreztem ezt kötelességemnek, idejövet, pedig Laura már számított rám. Minden pontosan el volt tervezve. Ideköltözök, a vámpírfőbérlőmnél kíváncsiskodok, rájövök mindenre, és az igézet által úgy érzem majd, hogy részese akarok ennek lenni. Persze mindez túl gyorsan zajlott, hiszen nem volt tervbe véve, hogy tudomást szerzek Davináról, a harcias kis boszorkányról, aki minden bizonnyal megkaparintotta a fehértölgyfa karót, az egyetlen fegyvert, amivel meg lehet ölni egy Ősi vámpírt. Így aztán a kelleténél hamarabb találkoztam Klaussal, akit egyből felismertem, mert ő volt az álmomban szereplő Niklaus. Meséltem Cassienek Klaus kis családjáról, Hoperól, a lányáról, Hayleyről a szintén hibrid anyáról, Marcelről, a fogadott fiáról, aki talán a legépelméjűbb az egész bagázsban, az idegesítő Mirandáról, aki szépen lerántotta a leplet mindenről, azért is tudja már mindenki, hogy boszorkány vagyok, és ezért tudom én is mindenkiről, hogy mi is valójában. Elijaht és Rebekkaht, a két testvért csak futólag említettem, őket nem tartottam annyira fontosnak a sztoriban. Aztán jött a fekete leves; elmesélni a tegnap estét. Cassie iszonyatosan kiakadt azon, hogy Klaus egy karkötővel gátolta a varázserőmet, és hogy még ő volt kiakadva, amikor Marcel megszabadított attól. Elmeséltem, hogy szépen kitörtem Klaus nyakát, gyakorlatilag rádöntöttem az amúgy lenyűgöző házát, majd Marcellel elmenekültem, miközben majdnem elvéreztem. Beszámoltam életem első vámpírvért ívós élményéről, hogy Klaus megtalált minket és végül ő hozott haza, de az igézetével és ígéretével ellentétben, minden egyes vele töltött momentumra emlékszem. Arról csak pár szót ejtettem, hogy Klaus be akart mutatni valakinek, és, hogy valami eszelős tervének a része vagyok, mert úgy tűnt, hogy a barátnőm befogadóképességének is van határa. Szinte reagálni alig tudott, mindössze elküldött aludni, mert szerinte jó sok pihenésre volt szükségem. Azt hiszem, ezzel burkoltam megkérdőjelezte az épelméjűségem.

Másnap kora hajnalban felébredtem, miután idiótábbnál idiótábbakat álmodtam. A tegnapi nap történései keveredtek az otthoni, a mostanihoz képest határozottan unalmasnak mondható életemmel, Cassie is megjelent bennük, Klaus vagy kétszer megevett, Mirandából mindössze a sátáni kacajára emlékszem, Marcel pedig… nos, ő csak játszotta a hőst, ahogy a valóságban is, azzal a különbséggel, hogy az álmomban überelhetetlen és legyőzhetetlen volt. A valóságból már mindezt nem mondhattam el róla. Cassiet nem akartam felébreszteni, de vámpír lévén, kizárt, hogy ne vertem volna fel álmából, hiszen egy szobában aludtunk a kicsi lakásom miatt. Sokáig csak ültem az ágyamban, és gondolkodtam, hogy mit tehetnék, hogy ne ébresszen fel, végül megpróbálkoztam egy egyszerű varázslattal. Úgy tűnt bevált, és Cassie még órákig aludni fog. Felkaptam magamra valami viselhetőt – kétség kívül élveztem, hogy végre nem Miranda ruháit kell viselnem – majd magas sarkút húztam, és útnak indultam. Eredetileg Klaushoz tartottam, hiszen a haragom hamar elmúlt, de mivel Klaus megérdemelte volna, hogy gyűlöljem, ezt ismét csak az igézetnek tudtam be. Útközben az célom megváltozott, amikor távolról megpillantottam Marcelt kilépni Klaus házából. A terv hamar kirajzolódott előttem; Marcelben inkább megbíztam, mint az Ősiben, így előbb vele akartam megbeszélni ezt az „igézet nem működik” dolgot. Bíztam benne, hogy ő tudja minderre a választ, így hát a nyomába eredtem, és hazáig követtem.

  – Hát te? – tette csípőre kezét, mikor köszönés, kopogás és minden egyéb nélkül besétáltam a házába. – Hogy hogy ide jöttél?

  – Szükségem van valakire, aki nem Klaus – mondtam, miközben az asztalon lévő ékszerek között válogattam. – És, aki nem Klausnak dolgozik. Annyira – tettem hozzá, mire lesütött szemmel vigyorodott el. – Megbíztam Laurában, már amennyire a helyzet megkövetelte, de most már világos, hogy mindent azért tett, mert Klaus megparancsolta. Marcel, én része vagyok Klaus tervének. Szükségem van a segítségedre.

   – Hogy tudnék segíteni?

   – Ha elmondod, hogy mi a terv. És hogy mi a szerepem benne – vontam vállat.

  – Semmit sem tudok a tervről – mondta, majd hátrapillantott a válla fölött, és nemsokára én is meghallottam a közeledő lépteket. – Gia! – üdvözölte a lányt, majd mosolyogva átölelte. – A többiek?

  – Már jönnek – felelte Gia, majd érdeklődve pillantott rám.

  – Abby vagyok – eresztettem meg egy halvány mosolyt. – Marcel egy ismerőse.

  – Gia – mosolygott bizonytalanul. – Marcel egy barátja – mondta, mire elnevettem magam.

  – Abby, nézd – lépett oda hozzám Marcel és a vállamra tette a kezét. – Igazán sajnálom, de most nincs időm, fontos megbeszélni valóm van a srácokkal – mondta, miközben egyre többen özönlöttek a szobába, és Gia üdvözölte őket.

  – Ők mind vámpírok?

  – Igen, és nem akarlak belevonni téged ebbe. Épp elég neked Klaust elviselned…

  – Marcel – lépett oda Gia. – Mindenki itt van. Kezdjük. Ő marad? – mutatott rám, Marcel pedig már válaszolt volna, amikor közbevágtam.

  – Igen – feleltem, mire a lány szemöldöke felszaladt, kábé a plafonig, majd aprót bólintott és kettesben hagyott minket. Már amennyire kettesben tudtunk lenni.

  – Mit csinálsz? – tudakolta Marcel dühösen, mire vállat vontam.

  – Én segítek neked, aztán te segítesz nekem.

  – Alkudozol – állapította meg, mire halványan elmosolyodtam. – Rossz hatással van rád ez a város – nevette el magát tehetetlenül, majd a vállamnál fogva finoman magához húzott és nyomott egy gyors puszit a hajamra. – Ülj le oda, Josh mellé! – mutatott egy pontra, ahol két srác ült egymás mellett. Éppen megkérdeztem volna, melyikük Josh, de mire Marcelhez fordultam, ő már nem velem foglalkozott.

  – Még ha tudnám is, hogy ki az a Josh – morogtam, mire a barna, göndör hajú felkapta a fejét és rám mosolyogva intett egyet. Komótosan odasétáltam hozzá, majd kihúztam egy széket és helyet foglaltam mellette, miközben Marcel belekezdett a mondandójába.

  – Nem akarunk elfutni – szólt közbe azonnal Gia.

  – Nézzétek, tudom és ezt tisztelem, de nagy különbség van aközött, hogy harcolni akarsz és aközött, hogy tudod is, hogyan nyerj – mondta Marcel.

  – Akkor mutasd meg – tárta szét a karját Gia. – Már szétrúgtad a seggüket egyszer. Gondolom, nem egyedül csináltad – mondta, én pedig mocorogni kezdtem a helyemen. Kissé frusztráló volt, hogy fogalmam sincs, kinek akarják szétrúgni a seggét, mert az egyetlen, aki eszembe jutott az Klaus és a családja volt, de még ez is abszurdnak tűnt. Marcel, tudomásom szerint, jelenleg nem tervezett bosszút semmiért az Ősiekkel szemben.

  – Öhm, ja – szólalt meg mellettem Josh bizonytalanul – Nem akarom megzavarni az egész Karate Kölyök hangulatot, ami kezd kialakulni, de hogy kéne megtanulnunk, hogyan védjük meg magunkat szuperfarkasokkal szemben… egy nap alatt? – rázta a fejét, én pedig félig-meddig választ kaptam a kérdésemre, és belegondolva az erőviszonyokba, Josh kétségei helyénvalónak tűntek. A következő pillanatban egy halk hangra lettem figyelmes, ahogy mindenki más, amit reccsenő zaj követett, és két vámpír egymás után, élettelenül esett össze. Riadtan ugrottam le a székemről, amikor megpillantottam, azt a személyt, aki a Mikaelson névhez híven produkált ilyen kifogástalan belépőt. Elijah vigyorgott elégedetten a szoba közepén, a két test között állva. 

  – Első lecke – nézett Marcelre, aki tehetetlenül emelte égre a tekintetét. – Mindig legyetek résen. – Pillantása továbbvándorolt és megállapodott rajtam, mire alig észrevehetően döbbenet suhant át az arcán, és, hogy ezt leplezze, még szélesebbre húzta vigyorát, tőle szokatlan módon.

  – Akkor azt hiszem, kezdődhet az edzés – állapította meg Gia. A vámpírok között halk morajlás kezdődött, míg Marcel és Elijah farkasszemet néztek, végül Marcel bólintott.

    – Kezdjük! – mondta, majd elindult kifelé, én pedig a kabátom után kaptam, és azonnal követtem.

  – Abby Lewis – állított meg Elijah. – A nagy erejű boszorkány. Attól tartok, még nem volt szerencsénk megismerni egymást, de már sokat hallottam rólad. Elijah Mikaelson vagyok.

  – És ugyanolyan elviselhetetlen, mint az öcséd? – döntöttem oldalra a fejem, ő azonban udvariasan elmosolyodott.

  – Azt mondják, én vagyok a jófiú – mondta, mire lassan végignéztem rajta. Öltöny, gondosan beállított haj, sima bőr, makulátlan cipő, tökéletes stílus és elbűvölő modor. Első benyomás: pipa.

   – Bizonyítsd be – mosolyodtam el.

  – Igyekszem kordában tartani az öcsémet – reagált a kérésemre, mire elnevettem magam, majd Marcel után indultam. Kint már meg is kezdték az edzést, jobban mondva a verekedést. Marcel külső szemlélődőként nézte őket, ahol kellett, tanácsokkal látta el a vámpírjait.

   – Marcel – szóltam, mire rám pillantott, de a kíváncsi tekintet hamar átcsapott riadtba. A karom után kapott, majd magához rántott, mögöttem pedig valami nagyot csattant a földön.

  – Bocsi – kiáltott nekem az egyik vámpír, csak hogy azt sem tudtam, mi történt pontosan.

  – Menj haza – utasított azonnal Marcel.

  – Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Segíteni jöttem.

  – Abby, épp most nyársalt fel majdnem egy gerenda! Útban vagy – került ki, majd Joshhoz és a társához lépett, hogy elmondja a megfigyeléseit és a tanácsait.

  – Szóval útban vagyok? – kérdeztem sértetten, amikor visszajött.

  – Igen, és nem szeretném, ha most emiatt hisztiznél. Te is tudod, hogy hogy értem. Menj haza, ahol biztonságban vagy.

  – Marcel – álltam elé, hogy végre magamra vonjam a teljes figyelmét. – Mindenre emlékszem, érted? Minden percre a tegnapi napból. Semmit nem felejtettem el, amikor hazamentem. Valami baj van az igézettel.

  – Az igézettel nem lehet gond. Az nem egy gép, ami csak úgy elromolhat – ráncolta a homlokát. – Klaus tudja?

   – Mégis honnan tudná? Rémlik mit mondtam, amikor idejöttem?

   – Hogy szükséged van valakire, aki nem Klaus – bólintott. – El kéne mondanod neki.

  – Mi? – csattantam fel. – Hogy aztán újra meg újra megigézzen? Szerinted agykárosult akarok lenni?

  – Marcel – jelent meg mellettünk Gia véres kézzel, ami miatt egyből eszembe jutott a tegnapi nap és a sok vér. Ismét elkapott a hányinger. – Vendégünk van. A vérfarkas, aki pár napja a falkával megtámadott minket.

  – Mit akar? – kérdezte Marcel dühösen.

  – Segítséget.

  – Segítséget? – kérdezett vissza Marcel hitetlenül.

 – Én akkor most… megyek – bólintottam, mert világossá vált, hogy tényleg útban vagyok. Marcelnek rengeteg dolga volt, és csak púp volt a hátán egy boszorkány, aki segíteni akar, de a varázserejét valóban nem tudja megfelelően használni.

  – Nem – ragadta meg a kezem Marcel. – Lehet, hogy csapda. Nem hagyod el a házat, amíg nem tudom, hogy biztonságos-e.

  – Marcel – állítottam meg, majd elé álltam, hogy a szemébe nézhessek. – Tudok vigyázni magamra.

  – Abban biztos vagyok. De nincs kedvem most még miattad is izgulni, úgy hogy gyere.

Nagyon sajnálom ezt a hosszú késést, de a nem igazán értem rá, ráadásul számomra ez a történet komoly koncentrációt igényel, mert bevallom, néha még én is belezavarodok abba, hogy jelenleg hogy is állok a szereplőkkel, és néha csak remélem, hogy nem írok le olyan dolgokat, amik számotokra, vagyis az olvasóimnak nem egyértelmű. Emellett két, kissé bonyolult történetet nehéz egyszerre működtetni, mert, ha valaki esetleg nem tudná, van még egy Forma-1-es blogom is (Verseny a szerelemmel ­– önreklám, hehe), és csak most szembesültem igazán azzal, hogy ez nehéz meló, pláne akkor, ha pár napos kimaradásaim vannak, amik során könnyen megfeledkezek a történetbeli apró részletekről, amik később fontosan lehetnek. Mindegy, nem is panaszkodom tovább, remélem tetszett a rész, ajándékozzatok meg engem a véleményetekkel kommentben, pipáljatok, szavazzatok, iratkozzatok fel, ezzel nagyon fel tudjátok dobni a napomat! De tényleg, el sem hiszitek, számomra mekkora öröm akár egy darab pipa is. :) A következő rész terveim szerint jövő hét vasárnapra várható, – de nem szeretnék semmit sem ígérgetni – ezáltal pedig visszaállnék a rendes kerékvágásba.

Ui.: Imádlak titeket! <3

Puszi,

Daisy