10. Fejezet

Alku az ördöggel

  – Átgondoltad? – kérdezte azonnal a dolgok közepébe vágva. Óvatosan bólintottam, bár magam sem voltam biztos abban, hogy jó-e, amit teszek. Davina közelebb lépett; arca meglepően sápadt volt a lámpa fényében. – Na, és? Hogy döntöttél?

  – Előbb meg kell kérdeznem – sóhajtottam egy nagyot, majd remegve fújtam ki a levegőt. Biztos voltam benne, hogy a válasza nem változtat majd a döntésemen, mégis hallani akartam. – Mi az ok, amiért ennyire Klaus halálát akarod? – kérdeztem. Vonásai megkeménykedtek, elszántan nézett a szemembe.

  – Nem tudom, milyen volt itt az élet, mikor megalapította a várost, de azt tudom, milyen lett azután, hogy visszatért ide – kezdett bele, nyilvánvalóan hosszú mondandójába. – Marcel kialakított itt egy rendszert, ami mindenkinek megfelelt. Többé-kevésbé. Túlzás lenne azt mondani, hogy vámpírok és boszorkányok békességben éltek egymás mellett, de megvoltak a határok, amit mindenki betartott. Senki sem kérdőjelezte meg Marcel uralmát, mert mindig igazságosan járt el, és csak azt bűntette, aki valóban meg is érdemelte. Amikor Klaus visszatért, minden a feje tetejére állt. Aláásta Marcel tekintélyét, a sajátját azonban nem tudta kialakítani. Az emberek féltek tőle, semmint tisztelték volna. Gondolkodás nélkül mészárolt le bárkit a kedve szerint. És most mégis mindenki tőle függ. Rettegésben tart mindenkit. – Davina szeme élesen villant rám. – Soha egy szóval nem mondta, hogy Klaus nem okos. Sajnos pontosan tudja, hol keresse az ellensége gyengepontját, anélkül, hogy áthatóbban ismerné. Ha nem úgy teszel, ahogy ő elvárja… téged csak jelképesen fog elsődlegesen célba venni. Akiket valójában támadni fog, azok lesznek, akiket szeretsz. Nem vállalhatsz magadra semmit, nem ugoratsz úgy fejest a dolgokba, hogy úgy érzed, kész lennél meghalni a céljaidért, mert nem te fogsz meghalni, hanem ártatlan, mit sem sejtő emberek. Klaus fegyverként akart használni engem, csak hogy én már akkor gyűlöltem őt azért, amit Marcellel tett. Nem voltam hajlandó szövetkezni vele, ő azonban elérte, hogy szükségem legyen a segítségére, amit szívesen fel is ajánlott annak fejében, hogy ő is kérhet tőlem szívességet. Tudod, mi lett a vége? Elvesztettem életem első nagy szerelmét. – A lány tett felém egy lépést. – Szóval így kérdezlek most téged. Képes lennél elviselni, ha elvesztenél bárkit, csak, mert nemet mondasz Klausnak? Remélem, ezt számításba vetted, amikor meghoztad a döntést.

  – Nem kellett sokat gondolkodnom a döntésemen. – Felszegtem a fejem. Megértettem Davina indokait, de mintha el akartam volna engedni őket a fülem mellett. Csak remélni tudtam, hogy a válaszom után nem kell mégis a saját káromon tanulni. – A válaszom pedig az, hogy nem. Sajnálom, de nem szeretnék részt venni Klaus meggyilkolásában. – Davina szemöldöke a magasba szökött, de nem tűnt igazán meglepettnek.

  – Ugye tudod, hogy így azt sem fogod látni, hogy az összeköttetésed mikor múl…

  – Igen, tudom – vágtam a szavába. – Csak reménykedek benne, hogy nem szándékozod használni a karót valamelyik másik Mikaelsonon. – Davina egy darabig állta a tekintetem, végül arcvonásai ellágyultak.

  – Akárhogy is, úgy tűnik egy ideig mégis egy oldalon fogunk állni – hajtotta le a fejét, és arrébb rúgott egy apró kavicsot. Értetlenül néztem rá. – Ennél rosszabb átok nem is szakadhatott volna a nyakamba, de történetesen vannak közös barátaink Klaussal. Már, ha neki vannak egyáltalán barátai.

  – Miről beszélsz? – ráncoltam a homlokom.

  – Hát nem is tudod? – kérdezte meglepetten, én pedig bizonytalanul nemet intettem. – Feltételezem, hallottál már Esther nagylelkű ajánlatáról a gyermekei felé.

  – Hogy mindenki kap egy halandótestet, hogy aztán az egész boldog család egyesülhessen? – kérdeztem fáradtan. – Igen, hallottam.

  – Rebekah elfogadta az ajánlatát – közölte, mire döbbenten meredtem rá. Hűvös szellő vágtatott végig az utcán, meglebbentve a dzsekimet beszökött a pólóm alá, amitől kirázott a hideg. Nem igazán jutott el a tudatomig, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy ezt megbeszéljük. – Természetesen ez csak a csali. A varázslat végrehajtása közben akarják megölni Esthert, amikor gyenge lesz ahhoz, hogy védekezzen. Csak akad egy újabb bökkenő. Rebekah befogadó teste Cami lenne – sorolta fel az információkat, amiket egyébként már tudtam. Klaus csak azt felejtette el közölni, hogy Rebekah elfogadta Esther ajánlatát, hogy így csalják tőrbe az anyjukat.

  – És Cami a barátod. Ahogy Klausé is – bólintottam.

  – Kénytelen vagyok most az Ősi mellé állni, hogy segíthessek Caminek – mondta, ám látszott rajta, hogy nehezére esnek ezek a szavak. – A varázslat azonban komplikált lenne. Kerítenünk kell egy másik testet, és akkor kell cselekednünk, amikor Esther elvégzi a mágiát. El kell terelnünk a varázslatát Camiről a másik befogadót testre, és meg kell akadályoznunk, hogy Esther is új testbe ugorhasson, amikor Klaus megöli. Nem lesz könnyű, de reménykedtem benne, ha már úgyis Klaus oldalán állsz, segíteni fogsz nekem.

  – Hát – ingattam a fejem. – A terv már készen van, nem igaz? – kérdeztem, miközben megállapítottam magamban, hogy nyílván akkor eszelték ki ezt ilyen gyorsan, amikor én épp hazafelé tartottam, hogy el ne késsek a megbeszélt időpontról. Davina szemébe néztem. – Nem állok Klaus oldalán – szögeztem le. – De, csak mert nem akarom megölni, még nem jelenti azt, hogy ellened vagyok. Legalábbis számomra nem – nyújtottam a kezem, mint egy megállapodásképp. Davina bizonytalanul fürkészte az arcomat, némi habozás után azonban halványan elmosolyodott.

  – Mi boszorkányok legalább tartsunk össze, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét, majd nyújtotta a karját, hogy kezet rázzunk.

×                     ×                     ×

  – Beszéltem Klaussal – szólt Marcel felém nyújtva a whiskys poharat. Kissé kelletlenül vettem át tőle; nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz emlékeket idéz-e a dolog, hogy együtt iszogatunk. Részben határozottan jó emlék volt, de ha jobban továbbgondoltam, egyből összeszorult a szívem.

            Aggodalmasan néztem Marcel szemébe. Miután megbeszéltem a dolgokat Davinával, Marcel éppen ott várt rám, ahol a kocsival hagytam. Ellentmondást nem tűrően követelte, hogy száljak be az autóba, és menjek vele, mert elmondása szerint, ha szem elől veszít és történik velem valami, Klaus biztosan véget vet az amúgy eddig egész hosszú életének. Most az Ősi neve hallatán félelem rántotta görcsbe a gyomromat.

  – Észrevette már, hogy eljöttem? – kérdeztem, de egyből meg is bántam. Marcel rosszalló tekintete nélkül is hamar rájöttem, mennyire valószínűtlen, amit kérdeztem. – Persze, hogy észrevette – tettem hozzá halkan, majd kortyoltam egyet.

  – Megmondtam neki, hogy velem vagy. – Marcel mellettem a kanapé karfájára ült le, nagyjából egy méteres távolságra tőlem. Nem hibáztathattam, amiért nem kíván a közelembe jönni. – Reméltem, hogy ez egy kicsit enyhít a haragján.

  – És? Enyhített? – kérdeztem reménykedve. Marcel megforgatta a kezében a poharat.

  – Fogjuk rá. Mondjuk úgy, hogy sokkal jobban leköti a probléma, amit az anyja okozott. Rebekah el akarja fogadni Esther ajánlatát, Cami szinte bármelyik pillanatban elvesztheti az uralmát a teste fölött… pontosabban, bármikor elhagyhatja a testét, és ki tudja, hova kerülne azután…

  – Tudom – szóltam megértően. – Davina elmesélte.

            Marcel kíváncsian pillantott fel az arcomra.

  – Mégis mire készültök ti ketten?

  – Én semmire – vágtam rá azonnal. – Tényleg. Illetve, úgy tűnik, most egy csapatot fogunk alkotni, hogy megmentsük Camit és Rebekaht, és megöljük Esthert. Mi sem lehetne hétköznapibb – tettem hozzá cinikusan, Marcel pedig halkan elnevette magát.

  – Egész könnyen hozzászoktál az új környezethez.

  – Nem mondanám, hogy hozzászoktam – ráztam meg a fejem fáradtan. – Inkább nincs időm azon gondolkodni, hogy hogy kerültem ide, és mégis mi a fenéért csinálom azt, amit. Például, hogy miért töröm ki random vámpírok nyakát, vagy miért mentek meg vérfarkas gyerekeket egy gonosz boszorkánytól. A legtöbb fajtámbeli végül is ezt csinálja, nem?

            Marcel mosolyogva fürkészte az arcomat.

  – Tudod, amikor először beszélgettünk, pontosan ilyennek képzeltelek – mondta, majd felhörpintette a pohara tartalmát. Szavai hallatán nekem is eszembe jutott az első beszélgetésünk; miután kihallgattam őket, utána ő kérdőre vont, én pedig eljátszottam, hogy azt se tudtam, miről beszélnek. – Nem mondanám, hogy kifejezetten meglepődtem, mikor Klausnál találkoztam veled legközelebb.

  – Nekem sem egyszerű elfelejteni azt, hogy egy új városba költözök, és a várt vendégszeretet helyett megkapom, hogy inkább minél előbb lépjek le – fintorogtam, mire Marcel felnevetett.

  – Nem szeretem, ha idegen erők lépnek a területemre – poénkodott. – Ha akkor hallgattál volna rám, most nem lennél ekkora zűrben – mondta, mire halványan elmosolyodtam.

  – Te is tudod, hogy nem volt választásom – céloztam arra, hogy Klaus ügyesen elintézte, hogy ne hagyjam el a várost. Marcel széles vigyora mosollyá szelídült.

  – Annyi biztos, hogy bizonyos mértékben hálásnak kell lennem Klausnak. Ha nem lennének ilyen beteg, egyelőre rejtélyes tervei, most nem ülhetnék itt veled – mondta halkan. Szavaira jóleső bizsergés futott végig a testemen. Lesütöttem a szemem, és reméltem, hogy Marcel nem veszi észre, hogy elpirultam. – Abby, ami a múltkorit illeti… – kezdte, mire felkaptam a fejem, annak ellenére, hogy éreztem, valószínűleg még vörösebb az arcom, mint eddig. Marcel kíváncsian fürkészett; nyílván azt várta, hogy majd én befejezem helyette a mondatát, de fogalmam sem volt, mit kellene hozzáfűznöm. Úgy tűnt azonban, ő is hasonló helyzetben találta magát. Hirtelen nyoma sem volt annak a magabiztos férfinek, akit megismertem.

            Lemondóan rázta meg a fejét.

  – Igazából fogalmam sincs, mit kéne mondanom – nevette el magát zavartan.

  – Akkor mondom én – vettem át a szót egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Ami a múltkor történt, egyszeri alkalom volt. Egy… véletlen volt – hadartam. Szinte minden szó nehezemre esett, és nem csak azért, mert a szívem mélyén valójában nem ezt akartam, hanem azért is, mert roppant kényelmetlenül éreztem magam. – Nézd, nem fogom letagadni a nyilvánvalót, hogy… szóval, hogy érdeklődöm irántad… De a helyzetből kifolyólag, szerintem lehetetlen, hogy…

  – Cassie miatt? – kérdezte a szemembe nézve. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni; olyan volt, mintha hirtelen emelt volna maga köré egy falat, amit hiába is dobálnék a legerősebb ágyúkkal, sosem tudnám lebontani. Elkeseredetten bólintottam.

  – Miatta is. Főként miatta. Meg Klaus miatt. – Marcel kíváncsian kapta fel a fejét, miközben én a pólóm alsó szegélyét babráltam. – Ha alakulna is valami kettőnk közt, valószínűleg eléggé megnehezíteni az az aprócska kis bökkenő, hogy Klaus kedvére irányít engem. Arról nem is beszélve, hogy… – kezdtem bele, de aztán inkább meggondoltam magam. Felesleges lett volna még Rebekaht is felhozni.

  – Hogy? – kérdezett rá azonnal Marcel.

  – Mindegy.

 – Nem – rázta a fejét. – Hallani akarom az összes okot – mondta határozottan, mire nagyot sóhajtottam.

  – Jó – bólintottam. – Az is zavaró lehet egy kicsit, hogy a másik exed is képbe fog jönni – mondtam, de bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam teljesen kizárni az érzelmeket a hangomból. Nem mondhatnám, hogy a gúny csöpögött a szavaimból, de határozottan észrevehető volt. Marcel értetlenül nézett rám. – Rebekah – magyaráztam, mire a vámpír tehetetlenül sóhajtott fel.

 – Ennyi? – kérdezte távolságtartón. Hirtelen kezdtem úgy érezni magam, mint az első találkozásunkkor, amikor fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki, amivel kicsit meglágyíthatnám.

  – Épp elég, nem? – nevettem fel kínosan. Marcel felpattant, majd a bárpulthoz lépett, hogy újratöltse a poharát. Csak ekkor vettem észre, hogy már az enyém is üres, és tekintettel a kínos helyzetre, mindennél jobban vágytam rá, hogy megihassak még egy pohár whiskyt, de jobban láttam, ha inkább csöndben maradok. Marcel a pultra támaszkodott.

  – Megértem az indokaidat – felelte, de nem nézett rám. Úgy meredt a poharába, mintha onnan olvasná fel a szavakat. – A világért sem akarok bármit is rád erőltetni. Elfogadom a döntésedet – mondta, majd egy húzásra felhajtotta az italát, és már nyúlt az üvegért, hogy töltsön egy következő kört. Felvont szemöldökkel néztem rá. Semmi kedvem sem volt közelebb menni hozzá; a hirtelen stílusváltása miatt igazából még csak egy légtérben sem akartam tartózkodni vele.

  – Ennyi? – kérdeztem most én. Marcel szeme rám villant. Felegyenesedett, majd oldalát a pultnak döntve, kíváncsian nézett a szemembe.

  – Miért, mit kéne még mondanom? – kérdezte ridegen. Bizonytalanul bólintottam, majd lassan felálltam.

  – Igazad van – nyúltam a kabátom után Marcel kíváncsi tekintetétől kísérve. – Ennyi. Csak azt hittem, hosszabb lesz.

  – Ó, szóval te már rákészültél arra, hogy ezt megbeszéljük? Hogy kikosarazz engem? – kérdezte kissé felháborodottan. Értetlen tekintetem lassan a kezében tartott pohárra tévedt – ismét üres volt. A whisky nyílván hatni kezdett.

  – Nem kosaraztalak ki, Marcel – ráztam meg a fejem fáradtan. – Valójában nem is történt köztünk semmi… – Marcel mindenfajta finomkodás nélkül tette le a pultra a poharat, majd egy szemvillantás alatt termett előttem. Egy karnyújtásnyi távolság sem maradt köztünk, nekem pedig a lélegzetem is elállt. Fáradságom egy pillanat alatt szivárgott el, helyét valami különleges izgatottság váltotta fel. Tettem egy lépést hátra, de a szemem sarkából láttam, hogy a fal közel van, márpedig eszem ágában sem volt sarokba szorítani magam. Marcel is tettem felém egy lépést, hogy azonnal megszüntesse a köztünk kialakult, távolságnak sem csúfolható teret.

  – Egy csók neked semmi? – kérdezte halkan. Éreztem a meleg leheletét az arcomon; whisky és valami csoki finom keveréke. Igyekeztem csak és kizárólag a szemébe nézni, mialatt válaszoltam.

  – Az… csak úgy megtörtént – ráztam meg a fejem bizonytalanul. Marcel felvonta egyik szemöldökét, szája sarkában pedig megjelent egy apró félmosoly. Kezdtem azt gondolni, hogy jól szórakozik rajtam. – Mindketten ittunk egy kicsit – folytattam. – Nem gondoltunk a következményekre.

  – Mi van, ha én most sem gondolok? – kérdezte, mire elakadt a szavam, és pár pillanatba telt, mire megtaláltam a hangom.

  – Akkor… – kezdtem, de nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre. – Akkor majd én gondolok helyetted is – paskoltam meg a mellkasát, majd finoman taszítottam rajta egyet, hogy arrébb tudjak lépni. Marcel azonban megragadta a karomat, és egy pillanat múlva az ajka már az ajkamra tapadt. A testem megfeszült, éreztem, hogy ez nem helyes, de valahogy mégsem ellenkeztem. Az érzés azonban kétségtelenül teljesen más volt, mint a múltkor. Annyi minden nyomasztott, Cassievel, Klaussal és Marcellel kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy ezt nem tehetem. Valahogy mégis képtelen voltam elszakadni tőle, mielőtt azonban mégis rávehettem volna magam, Marcel húzódott el tőlem. Egyik kezével megsimogatta az arcomat, míg a másik a tarkómra vándorolt, majd ujjbegyét végigvezette a nyakamon. Arca még mindig közel volt az enyémhez, de így, hogy ajkaink már nem értek össze, mintha villám csapott volna közénk. Az agyam egyszerre kitisztult, és gondolkodás nélkül tettem hátra egy lépést, de Marcel továbbra sem engedett el.

  – Az még oké, hogy egy csók neked nem jelent semmit – szólt, hangja azonban alig hallhatóan ugyan, de megremegett. Szinte akaratlanul húztam ki magam; tetszett a hatás, amit Marcelre gyakoroltam. – De kettő után ezt már nem mondhatod – húzta vigyorra a száját, mire én is elmosolyodtam. Örültem, hogy a távolságtartás eltűnt a hangjából.

  – Ha mégis megteszem, hivatkozhatok arra, hogy mindkét alkalommal te tepertél le engem? – kérdeztem, mire elnevette magát.

  – Az első alkalomra én máshogy emlékszem.

  – Hé! – csattantam fel, mire még szélesebben vigyorgott. – Első alkalommal is te csókoltál meg!

            Marcel nevetve nyúlt a kezem után; összefonta ujjainkat és halványan mosolyogva nézett a szemembe.

  – Tudok várni – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Rád – tette hozzá. – A helyzetet elnézve, nem hiszem, hogy nagyon lenne időm csajozni, szóval nem kell féltékenynek lenned senkire.

  – Ó – nevettem el magam. – A féltékenység a gyengéknek való. Ami kell, az az enyém – mondtam, kissé rájátszva a szerepemre. Ekkor azonban arcom elkomorult és komolyabban folytattam. – Nem kell várnod. Nem azért, mert nem tudnál, vagy mert én nem akarom, hanem mert fölösleges.

  – Úgy érted, soha nem gondolnád meg magad? – kérdezte Marcel. Arca még mindig vidámnak tűnt.  – Majd meglátjuk – kacsintott.

 – Nem, Marcel, úgy tűnik nem érted. Ha csak Cassie lenne a hátráltató ok, az is épp elég lenne. Barátnőkódex. Nem hajtunk rá a másik exére – szögeztem le, Marcel azonban pontosan úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

  – Ezt csak most találtad ki. – Nem kérdésnek szánta. Kíváncsian vontam fel a szemöldököm.

  – Szóval egy vámpírokkal, boszorkányokkal meg vérfarkasokkal teli világban azt mondod, hogy a barátnőkódex létezése abszurdum? – kérdeztem kissé felháborodva.

  – Nézd, anno randiztam párszor Camivel. Most meg egyértelműen Klaussal van köztük valami. Nincs köztünk semmilyen… kódex – fintorodott el.

  – Szóval még Camivel is kavartál – vontam fel a szemöldököm, és bár magam is meglepődtem, valahogy jobban felkeltette a figyelmem, amit Marcel Klausról mondott. – Most meg Klaussal vannak együtt?

  – Nincsenek együtt, csak van köztük valami. A vak is látja.

  – Azt hittem, Miranda…

  – Nem – vágott közbe Marcel. – Miranda csak úgy van, és nyílván nem örülne, ha most éjnek évadján becsörtetnél hozzá, úgy hogy pakolj szépen le – próbálta meg kivenni a kezemből a kabátomat, én azonban erősen belekapaszkodtam, és dacosan húztam vissza.

  – Nem – vágtam rá azonnal. – Nem maradok itt.

  – Miért nem? – kérdezte Marcel kíváncsian, én pedig azonnal válaszra nyitottam a számat, pedig nem lett volna célszerű közölni vele, hogy túlságosan félek, hogy nem tudok uralkodni magamon a közelében.

  – Mert nem – feleltem végül. Marcel vigyorogva fejtette le az ujjaimat a kabátomról.

  – Ez nem válasz.

  – Azért nem, mert az előbb beszéltük meg, hogy bármi is történt köztünk, azt lezárjuk és elfelejtjük.

  – Nem emlékszem, hogy ebben tényleg megállapodtunk volna – rázta meg a fejét. Tettem egy lépést hátra, hogy megnöveljem a köztünk lévő távolságot.

  – Akkor vedd úgy, hogy így beszéltük meg – jelentettem ki határozottan, de Marcel egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki komolyan vesz engem. A kezem után nyúlt, és ismét visszahúzott magához, hogy már alig maradt köztünk távolság. – Ha csak Cassieről lenne szó, már az is épp elég lenne. És ne merészelj többet megcsókolni – emeltem fel a szabad kezemet, hogy lökjek egyet a mellkasán. Ismét megpróbáltam a kabátom után nyúlni, de Marcel vigyorogva rántotta el.

  – Ahogy akarod – szólt vidáman. Látszott rajta, hogy nagyon jól szórakozik. – Mindezektől függetlenül ma este itt maradsz. Megmondtam, hogy nem tervezek mostanában meghalni Klaus kezei által, márpedig nincsenek jobb kilátásaim, ha most szem elől tévesztelek.

  – De… – kezdtem volna ellenkezni, Marcel azonban játékos mozdulattal csendre intett.

  – Nincs de! Helyezd magad kényelembe.

×                     ×                     ×

Írói (E/3) szemszög – Klaus

Miután Klaus kinyomta a mobilt, és a képernyőről eltűnt Marcel neve, az Ősi ingerülten csapta le a kanapéra a telefonját. Vele szemben Hayley éppen a kislányával játszadozott, aki mindennél jobban élvezte, hogy az anyja térdén játszhat lovaglósat.

  – Nem hiszem, hogy a kislányodnak jót tesz, ha már ennyi idős korában látja, milyen heves vérmérsékletű az apja. Ráér felnőtt korában együtt élni ezzel a tudattal – ült le bátyja mellé Rebekah, nem törődve azzal, hogy Klausnak így is nehezére esett megőrizni a hidegvérét. Képtelen volt megbarátkozni a ténnyel, hogy Abigail Lewist nem tudta kordában tartani. Úgy érezte, csődöt mondott az ezeréves tapasztalata a boszorkányokkal szemben. Tudta ugyan, hogy a Lewis boszorkányokkal soha nem könnyű – hogyisne tudta volna, hiszen velük volt a legtöbb tapasztalata –, de Abby minden eddiginél keményebb diónak bizonyult. Klaus valahányszor úgy érezte, hogy végre a markában tartja a boszorkányt, az a következő pillanatban úgy szivárgott ki az ujjai közül, akár a víz. Klaus végső elkeseredésében már legszívesebben hibernálta volna a lányt, hogy ameddig nincs rá szükség, az ne tudja összezavarni a dolgokat. Többé-kevésbé megnyugtatta a tudat, hogy Abby nem egyedül csavarog New Orleans utcáin, hanem Marcel felügyelete alatt van. Bár ez volt jelenleg a legjobb megoldás, mégis valami oknál fogva bosszantotta az Ősit, hogy Marcel és Abby ennyi időt töltenek együtt. Esze ágában sem volt beleavatkozni a boszorkány szerelmi ügyeibe, de úgy érezte, Abby érzései Marcel iránt csak megnehezítik a gondosan kieszelt tervét. Arról nem is beszélve, hogy Klausnak Marcelre is igen nagy szüksége lett volna, fogadott fiát azonban láthatóan zavarta az, ahogy az Ősi Abbyvel bánik.

  – Abigail már megint eltűnt – szűrte a fogai közt Klaus. – Folyamatosan ezt csinálja. Végre helyben vagyunk, minden a terv szerint alakul, de neki valahogy mégis sikerül belerondítania.

  – Lewis boszorkány – vont vállat Rebekah. – Szerintem ez a vérükben van. És ne tégy úgy, mintha ezt nem tudnád te is nagyon jól. – Hayley érdeklődve emelte fel a fejét. Barna tekintetével fürkészve nézett a testvérpárra.

  – Ilyen nagy tapasztalatra tettetek szert a Mirandával való együttélés során? – kérdezte. Klaus ingerülten nézett gyermeke anyjára. Semmi kedve nem volt megvitatni vele, hogy nem Miranda és Abby az első boszorkányok ebből a vérvonalból, akikkel igen közeli kapcsolatban állt a család. Szeme sarkából látta, ahogy a húga sejtelmes mosolyra húzza ajkait.

  – Miranda csak egy a sok közül – duruzsolta, majd oldalba lökte bátyját, akinek mély sóhajra volt szüksége, hogy ne veszítse el a fejét. – Nem igaz, Klaus?

  – Nincs időm céltalan csevegésre – pattant fel hirtelen, majd az étkező irányába indult. – Itt az ideje megbeszélni a tervet, hogyan öljük meg drága jó anyánkat, és akadályozzuk meg az újabb, eszement tervét Rebekah testcseréjével kapcsolatban.

            A szőke vámpírlány sóhajtva állt fel, majd követte bátyját az étkezőbe, ahova Elijah is éppen ebben a pillanatban lépett be.

  – Hol van Ansel? – kérdezte kertelés nélkül. Klaus akaratlanul is idegesen kapta fel a fejét apja neve hallatán. Még mindig nem szokta meg, hogy az ember, akire anno brutálisan meggyilkolva talált rá, most mégis az életében van. Él, lélegzik, és nem csupán egy elképzelt szerető apa víziója, aki Mikaellel ellentétben olyannak szerette a fiát, amilyen volt. Klaus a világ minden kincséért sem mondta volna ki hangosan, de a lelke mélyén tudta, ha Ansel nevelhette volna egészen kicsi kora óta, közel annyi gaztett sem követett volna el, mint ahányat most gondosan eltemetett emlékei csapzó hullámai közt. Teljesen más, jobb ember válhatott volna belőle.

  – Hogy hogy hol van? – kérdezte most bátyját, hangja azonban tökéletesen érzelemmentes maradt, mint mindig, amikor komoly, nyugtalanító gondolatok kergették egymást a fejében.

  – Elment sétálni – jelent meg a társaság közepén Hayley, karján a kislányával. Klaus tekintete egyből Hope tengerkék szemeire tévedt, melyek, mint mindig, most is boldogan csillogtak. Klaus bármit megtett volna a lányáért, de lelke mélyén kicsit irigykedett rá; nem is irigykedett, sokkal inkább pontosan arra törekedett, hogy olyan életet teremtsen neki, amely neki soha nem adatott meg. Szerető szülők, biztonságos, nyugodt légkör. Ha jobban belegondolt, persze maga is tudta, hogy a Mikaelson családban soha nem lehet igazán nyugodt és biztonságos élete, de minden tőle telhetőt megtett, hogy semmiben se szenvedjen kárt. Meg akarta mutatni neki, hogy milyen borzalmas is ez a világ, de mindezt úgy, hogy közben királynőként bánt volna vele; Hope-nak tudnia kellett, milyen veszélyek veszik körül, tudnia kellett, hogy mi az, amiben neki a családjának hála soha nem lesz része, és amitől örökre meg lesz óvva.

            Klaust Hayley szavai rángatták ki gondolatai közül.

  – Megkérdezte, hogy magával viheti-e Hope-t, de mondtam neki, hogy lassan aludnia kéne. Elköszönt tőle, aztán elment sétálni.

  – Úgy, ahogy Abigail is? – kérdezte Klaus gúnyosan. Hayley vetett rá egy sötét pillantást. Klaus pontosan tudta, hogy nem a farkaslány hibája, hogy a boszorkány megszökött, de még mindig képtelen volt rendet rakni a fejében, az Abby okozta nyugtalanság miatt.

  – Klaus, mondd, leszállnál már Abbyről? Talán, ha kicsit kedvesebben viselkednél vele, ő is elmondaná neked, hogy mit miért tesz, és talán még közös megállapodásra is jutnátok.

  – A mi drága boszorkányunk, akit annyira védesz, minden bizonnyal azért rohant vissza New Orleansba, mert találkozója volt életed szerelmével. Feltehetőleg most is Marcellel van, sőt. Amióta a városba ért, szinte csak vele van. – Klaus úgy gondolta, ezzel kellően felhergelheti húgát. Jelenlegi helyzetében nem is vágyott másra, minthogy valaki osztozzon vele a nyugtalanságában. Önző dolog volt, de már rég nem törődött olyan apróságokkal, hogy gonosz és önző embernek gondolták. Minél rosszabbat feltételeznek rólam az emberek, annál kevesebbet várnak el tőlem. Nem volt feltett szándéka, hogy megutáltassa Abbyt Rebekahval, pusztán azt szerette volna, ha valaki végre megérti, miért is ilyen ideges. Húga azonban most úgy nézett rá, mintha arra jött volna rá öccsével kapcsolatban, hogy az épp a minap mészárolta le a teljes várost.

  – Ezt most úgy mondod, hogy zavarnia kellene, de ahogy elnézem, a te csőrödet ez sokkal jobban böki, mint az enyémet kellene – állapította meg Rebekah, mire Klaus értetlenül nézett a szemeibe. Rebekah összeráncolt homlokán lassan kisimult a bőr, és vidám mosoly terült szét az arcán. Klaus előre tartott tőle, milyen megállapításra jutott húga. – Te féltékeny vagy! Féltékeny vagy Marcelre, mert Abby szívesebben van vele, mint veled. Vagy, mert… – Rebekah még szélesebben vigyorgott. – A Lewis boszorkányok bája mindig is elbűvölt téged. Így történt ez most is? – Klaus arcizmai megfeszültek.

  – Kezdetektől fogva reménykedtem, hogy nem fogod teljesen elveszteni a józan eszed, de sajnálatos módon nem így történt. Ahogy a világ haladt előre, és mindenhol változás következett be, a te agyad úgy épült le teljesen. Elkeserítő – szúrt oda húgának az Ősi, aki már nyitotta a száját, hogy dühösen visszavágjon, de Elijah még épp időben szólt közbe.

  – Úgy vélem – emelte fel a kezét, mire a két szőke testvér türelmetlenül pillantott rá. –, a személyes problémákat később is megvitathatjuk. Nem gondolom, hogy Hope kíváncsi a családi viták finomabb verziójának… ízelítőjére – célzott arra a vámpír, milyen brutális konfliktusok alakultak ki korábban a Mikaelson testvérek között.

  – Hamar túlléptél Camin – sóhajtotta Rebekah, Klaus szemeibe nézve.

 – Jobb lenne, ha az én szerelmi életem helyett a sajátodat próbálnád helyrehozni. Sosem voltál éppen a helyzet magaslatán – szűrte Klaus a fogai közt. Valahányszor feltűnt egy nő az életében, sosem úszhatta meg Rebekah gúnyos csipkelődését. Nyílván így volt ez fordítva is, Klaust most valahogy mégis felbosszantotta a helyzet, hogy a húga azt hiszi, érez valamit Abby iránt. Kétség sem fért hozzá, hogy a boszorkány gyönyörű volt, tele szenvedéllyel és akarattal. Olyan volt, mint egy törékenynek tűnő kismadár, akihez az ember mégsem mer hozzáérni, mert csapkodó szárnyaival akár lángra is kaphat, hogy úgy lángoljon tovább, hogy senki a közelébe se férkőzhessen, és örökre szabad maradhasson. Erre emlékeztette Klaust Abby. Egy védelemre szoruló kis madárkára, akiben akkora tűz lakozik, ami megperzselne mindenkit, aki csak hozzáérne; csak azok kerülhettek közel hozzá, akik igazán megérdemelték azt, a szándékaik tiszták, és meghagyták a madár saját szabadságát, amire az mindennél jobban vágyik. Abby nem csak külsőre, de természetre is olyan volt, mint Grace Lewis, de valahogy mégis teljesen más…

  – Szóval Kol hajlandó segíteni? – kérdezte Hayley. Klaus zavartan emelte fel a fejét. Nem sokszor fordult elő vele, hogy elterelődik a figyelme, most mégsem tudta, hol tartanak a tervben.

  – Hajlandó segíteni Davinának. Aki természetesen már Cami mellett van. – Elijah nagyot sóhajtott. – Van egy olyan érzésem, hogy szegény nőt úgy kezelik, mintha halálos beteg volna.

  – Tulajdonképpen az, nem? Csak tünetek nincsenek. A halálos rémületen kívül persze, hogy nemsokára Rebekah Mikaelson fogja elfoglalni a testét – fintorgott Bekah.

  – Kol a karót követeli – szólt közbe Klaus is. Úgy érezte, a többieknek is tudniuk kell, hogy az egyetlen, rájuk halálos fegyver hamarosan a legmegbízhatatlanabb fivérük kezébe kerül. – Azt mondja, csak így tudja meggyőzni anyánkat. Én pedig beleegyeztem. Hajlandó vagyok megbízni az öcsénkben egy nagyobb jó érdekében. Ha nem jön össze – vigyorodott el Klaus, bár valójában egyáltalán nem szórakozott jól, mégis mestere volt annak, hogyan leplezze valós érzelmeit. –, hát valamelyikünk nemsokára meghal.

  – Az egész vérvonalával együtt – meredt bátyjára Rebekah elszörnyedve.

  – Járulékos veszteség – vont vállat Klaus. Jelenleg nem lebegett más a szeme előtt, minthogy végre megszabaduljon Esthertől és annak fenyegetéseitől. – Mikor indítjuk az akciót?

  – Napokon belül – felelte Elijah. – De valakinek Hope-al kéne maradnia addig is.

  – Majd én – vállalkozott azonnal Hayley. Klaus egy bólintással jelezte, hogy nem szándékozik vitázni a lány döntésével, majd bátyjához fordult.

  – Neked is maradnod kéne. Még túl gyenge vagy ahhoz, hogy szembeszállj anyánkkal.

  – De… – kezdett volna ellenkezésbe Elijah, Klaus azonban a lehető legnagyobb jóindulattal a mozdulataiban, csendre intette.

  – Meg tudjuk oldani mi is. Ott lesz Davina, Kol, Marcel, sőt még remélhetőleg Abigail is. Ha minden jól megy, talán még Mirandát is rá tudjuk szedni, hogy kimozduljon a barlangjából. Te pedig addig elszórakoztatod Anselt.

  – Tehát a terv? – szólt közbe gyorsan Rebekah, mielőtt még Elijah vitába szállhatott volna.

  – Te jelentkezel anyánknál – nézett húgára Klaus. – Előadod neki, hogy elfogadod a lehetőségét, ő pedig tárt karokkal vár majd téged. Cami helyett kerítünk egy másik befogadó testet, arra az esetre, ha mégsem sikerül megakadályoznunk a cserét. Amíg Esther végrehajtja a varázslatot, lesz egy boszorkány Cami mellett, aki eltéríti róla a cserét a másik befogadó testre. Egy másik boszorkány megakadályozza, hogy Rebekah elhagyja a testét, egy harmadik pedig legyengíti Esther, amíg megölöm és megakadályozza, hogy új testbe ugorjon. Már csak a boszorkányainknak kell ezt előadnunk – csapta össze a tenyerét Klaus. Maga sem volt elragadtatva ettől az igencsak bizonytalan tervtől, de testvérei előtt próbálta fenntartani a látszatot, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

  – Abby biztosan segíteni fog? – vonta fel a szemöldökét Elijah. – Ahogy elnéztem, mostanában nem jöttök ki túl jól egymással.

            Klaus elgondolkodva nézett bátyjára, majd kegyetlen mosolyra húzta a száját.

  – Mondjuk úgy, hogy van valamim, amivel meggyőzhetem – jelentette ki halkan, lelki szemei előtt pedig megjelent Cassie arca, majd Abigailé, amint azért könyörög neki, hogy segítsen a legjobb barátnőjén.

×                     ×                     ×

Rebekah és Klaus még éjjel autóba szállt, hogy minél előbb visszatérjenek New Orleansba és végrehajthassák a tervet. Az utat alighanem szótlanul tették meg, csak elvétve beszélgettek igazán fontos dolgokról. Klaus nem is bánta; szeretett volna most elmerülni a saját gondolataiban, és kitalálni, hogyan vehetné rá Abigailt, hogy kössenek alkut. A boszorkánynak nyílván teljesen mindegy volt, hogy ki segít neki, és Klaus is tudta, hogy csak idő kérdése, míg rájön, hogyan is segíthetne Cassien, és egyből Marcelhez fordulna. Klaus hirtelen nem is tudta, mi zavarja jobban: hogy valaki megfelelőbbnek tartja Marcel segítségét és hatalmát, mint az övét, vagy pedig az, hogy ha nem tud alkot kötni Abbyvel.

Kora hajnalban már ott toporgott Marcel háza előtt, de még nem kopogtatott. Sosem érezte még magát ilyen tehetetlennek, és úgy érezte, komolyan kezd elmenni az esze. Mégis mióta vár ő kint a küszöbön, csak hogy ki gondolhassa, hogy milyen alkut ajánl majd? Sosem volt gondja a szavakkal, épp ellenkezőleg. Még vámpírképességei megszerzése előtt is a beszélőkéje volt a legnagyobb tehetsége. Maga is tudta, milyen könnyen tudja befolyásolni az embereket, pusztán a szavak erejével. Ha kellett, ő is tudott olyan udvariasan és előkelően bánni, mint Elijah, de ha a helyzet úgy kívánta meg, tudott ő kegyetlen is lenni, mint Kol, de a szavait mindig megválogatta – anélkül, hogy előtte percekig az illető ajtaja előtt álldogált volna, és idegesen járkált fel-alá, amíg kigondolta, mely szavak lennének a leghatásosabbak.

A következő pillanatban aztán kopogtatás nélkül csörtetett be a lakásba; Marcel nem zárta az ajtót. Miért is tette volna? Klaus, és a családja után talán ő volt a soron következő legrettegettebb vámpír. Arról nem is beszélve, ha valaki mégis megkísérelte volna álmában meggyilkolni, az illető előbb találná magát holtan, minthogy láthassa Marcelt az igazak álmát aludni.

A ház eddig csendes volt, Klaus nem is hallott bentről mozgolódást. Talán túl hangosan dübörögtek a fejemben a gondolatok – próbálta meggyőzni magát. Az étkezőasztalnál most ott ült Abby, és abban a pillanatban, hogy meglátta Klaust, riadt tekintettel állt fel. Az Ősinek egyszerre tetszett ez a reakció és borzadt el tőle. Szerette, hogy az emberek tartanak tőle, épp ezért gyakorlatilag az első szavára ugrottak, csak mert nem akartak meghalni. De Abby más volt. Ő nem félt attól, hogy ha nemet mond Klausnak, akkor aláírta a halálos ítéletét. Klaus nem is igazán hitte, hogy a lány félne tőle, és ez egyszerre bosszantotta és örült is neki. A családján kívül nem sokan voltak a földön, akik valóban nem tartottak tőle igazán.

Klaus gyűlölte, ha valaki kettős, ellentétes érzéseket keltett benne. Márpedig Abby pontosan ezt csinálta. Egyszerre bosszantotta az Ősit, és sikerült pozitívan meglepnie. Klaus nem is volt igazán biztos benne, hogy nézzen a boszorkányra. Nem tudta igazán megkedvelni, de abszolút nem is gyűlölte.

Abby most ott állt a szoba közepén, kibontott, kissé kócos hajjal, tekintetéből egyre inkább elszivárgott a rémület, helyét pedig – Klaus legnagyobb meglepetésére – bűnbánat vette át. Az Ősi képtelen volt elmenni a tény mellett, hogy Abby mint mindig, most is egy kismadárra emlékeztette. Egy szépséges, szabad, szenvedélyes madárra, amely kész bármelyik pillanatban elröpülni, nem zavartatva attól, hogy milyen kis térbe van szorítva. Bármikor ledönthette volna a falakat.

  – Valószínűleg most össze kéne vesznem veled, hogy miért tetted megint pontosan az ellenkezőjét annak, amit mondtam. – Klaus összekulcsolta a háta mögött az ujjait, majd apró, jól meggondolt lépéseket tett Abby felé. Valójában már egyáltalán nem haragudott a lányra, de úgy érezte, fenn kell tartania a látszatot. – Megtudhatnám, mi volt az elhalaszthatatlan tennivalód?

  – Én… – kezdett volna magyarázatba Abby az ujjait tördelve. Klaus tekintete akaratlanul is a hosszú, kecses, mégis apró ujjakra tévedtek. – Ahogy Hayley is mondta, semmi közöd hozzá. Az még rendben van, hogy iderángatsz a hülye terved miatt, de a magánéletemet hagyd meg magamnak – fakadt ki hirtelen, Klausnak pedig mosolyra görbült a szája. Abby zavartan rázta meg a fejét. – Illetve, egyáltalán nincs rendben, de…

  – Kismadár – szólt közbe Klaus lágyan, bár maga sem akarta, hogy ennyire eltűnjön szavaiból a fenyegető hangszín. – Ha jól sejtem, már tudsz egy, s mást arról, hogy mik a terveink Esther ellen.

  – Meg akarjátok ölni – vonta meg a vállát Abby, majd az asztalon álló bögre után nyúlt. A kávé édeskés illata még a pár méteres távolságból is elérte Klaus orrát.

  – Leegyszerűsítve igen – bólintott Klaus, majd tett még egy lépést a lány felé. – Lenne itt valami. Egy alku. Téged ismerve, nem szívesen veszel részt ilyen aranyos kis merényletekben. – Klaus szinte reménykedve pillantott fel Abbyre. A boszorkány arcán mintha átsuhant volna valami, mintha nem igazán értené, Klaus miért kéri ezt tőle. Jobban mondva, mintha tudná, hogy az Ősi mit akar tőle kérni, csak nem érti, miért van szükség ilyen formális megbeszélésre. Klaus azonban mintha észre sem vette volna a lány pillanatnyi arckifejezését. Az Ősi úgy döntött, ideje a tárgyra térni. – Ha jól tudom, szeretnél segíteni a legjobb barátnődön. – Abby szeme úgy ragyogott fel, akár a csillagok az éjjeli égbolton. – Én pedig örömmel elmondom, hogy tudnád ezt megtenni. Egy feltétellel. – Klaus állatias vigyorra húzta a száját. – Segítened kéne Esther meggyilkolásában.

Meg is érkeztem a 10. fejezettel. Ugyan ez nem lett olyan pörgős és eseménydús, mint a többi, de néha szükséges van ilyenekre is, amikor a szereplők egy kicsit megállnak, megpihennek és tisztázzák a dolgaikat :D (És csak egy napot késtem!) Nem is fűznék hozzá sok mindent, remélem mindenkinek tetszett, az a rész is, amit E/3-ban írtam. Bevallom ez még nekem is új, de mindenképpen szerettem volna más szemszögből írni, és valami újjal kísérletezni.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eddig szavazott rám, és köszönöm azoknak is, akik esetleg csak ezután fognak. ITT tehetik meg.

És akkor a jól megszokott kérdéseim.

1. Abby és Davina vajon jó csapatot fognak alkotni együtt? Davina tényleg ilyen könnyen feladja, hogy szövetségre lépjen Abbyvel?

2. Abby vajon teljesen komolyan gondolja az elhatározását Marcellel kapcsolatban? Vajon mennyire lesz megrendíthetetlen, és Marcel mennyire veszi komolyan?

3. Hova tűnt Ansel?

4. Klaus és Abby alkuja vajon sikeres lesz vagy kudarcba fullad?