2015. július 18., szombat

4. Fejezet

4. Fejezet - Félúton

Eltelt két nap a nagy találkozás óta, én pedig ezt a negyvennyolc órát azzal töltöttem, hogy kényelmesen beköltözzek. A lakásom nem volt túl nagy, mégis bőven elég volt számomra, sőt, jobban is éreztem magam itt, mint abban a hatalmas házban, amit a szüleim vettek nekem, amiben mostanáig éltem. Sokkal egyszerűbb volt, hogy a hálószobát maximum egy helyiség választotta el a konyhától, mint hogy két emeletet másszak azért, hogy megegyem a reggelimet.
A ruháimat gondosan elrendeztem a szekrényeimben, és az egész lakásban szokatlanul nagy rend uralkodott. Mindig is kupis voltam, azonban ha idegen helyen töltöttem az éjszakáimat, mint például nyaralásokon, mindig ügyeltem arra, hogy rend legyen körülöttem, hogy még véletlenül se hagyjak el semmit. New Orleansban még mindig nem éreztem otthon magam, úgy tűnt az egész, mintha csak egy pár hetes kikapcsolódás ereéig utaztam volna ide, ezért ha valami rendetlenséget észleltem, azonnal tennem kellett ellene. Még akkor is pakolásztam, amikor már minden az élére volt állítva, ezzel próbáltam elterelni a gondolataimat.
Két napon keresztül nem éreztem jól magam, olyan volt, mintha valami nem lenne rendben. Mintha valami nem lett volna a helyén, mintha nem találtam volna valami elengedhetetlen tárgyat az életemből. Tudtam, hogy a lakásban volt és úgy éreztem szükségem van rá, de azt se tudtam, hogy egyáltalán mit keresek, és egyáltalán hol lehet.
A második nap estéjén azonban végre rábukkantam. A bőröndömet be akartam tolni az ágyam alá, mert nem találtam neki más alkalmas helyet, amikor is megpillantottam egy apró dobozkát. Benyúltam érte és óvatosan vettem a kezembe. Egy vérvörös bársonydoboz volt, éppen belepasszolt a tenyerem formájába. Szinte már sejtettem, hogy mi lehet benne, mégis remegő kézzel nyitottam ki. A nyaklánc, amit a nagymamámtól kaptam, még a halála előtt. A mutató ujjamra akasztottam és a szememmel egy magasságba emeltem. Jobban szemügyre vettem, mintha egy apró karcolást kerestem volna rajta, vagy bármit, amiben különbözök attól a nyaklánctól, amit pár napja én magam loptam vissza Laura házából. De emlékeim szerint pontosan ugyanolyan volt. Ez a valódi nyakláncom volt.
Hirtelen emlékek villantak be. A furcsa ebéd, aminél abszurdabb talán még soha a világon, sehol nem zajlott le. Miranda, a kicsit sem visszahúzódó stílusa, Klaus, az az állandó félmosolya és aztán az igézet.
Vissza kell mennem hozzá. – Fogalmazódott meg bennem.
Nem is gondolkodtam tovább, legalább annyi akarat volt bennem, mint amikor New Orleansba akartam jönni. Miközben felöltözködtem, hogy alkalmas kinézetem legyen egy Klaust való meglátogatáshoz, egyre csak azon gondolkodtam, hogy mi lehet rám ekkora hatással, hogy ennyire ragaszkodjak az igazság felderítésére. Még magam sem tudtam, hogy mi vonzz engem ennyire ehhez a családhoz, és eltökélt szándékommá vált, hogy ezt is kiderítsem. Tudnom kellett, hogy mit művelnek velem, illetve az elmémmel és a szabad akaratommal.
Sietős léptekkel tettem meg az utat a vámpír otthonáig, majd beléptem az udvarba, ahol egyből Klaust pillantottam meg azzal az alakkal beszélgetni, aki a múltkor megvádolt azzal, hogy hallgatózom. Jogosan ugyan, de ezt mellékes információnak tartottam. Klaus háttal állt nekem, míg Marcel egyből megpillantott és összevont szemöldökkel lépett el az ősi vámpír mellől, hogy tegyen felém egy lépést.
  – Abby? – szólt meglepetten. Klaus kíváncsian fordult hátra, majd mikor meglátott, felcsillantak a szemei és széttárt karokkal üdvözölt.
  – Marcel – biccentettem a vámpír felé. – Hát emlékszel rám – bólintottam.
  – Nehéz megfeledkezni valakiről, aki egy igen fontos beszélgetésemet hallgatta ki. Nem is tudtam, hogy a közelben laksz és, hogy… ismered Klaust.
  – Honnan tudod, hol lakom? – kérdeztem meglepve, mire csak vállat vont.
 – Követtelek – közölte egyszerűen. – Felkeltetted az érdeklődésemet a merészségeddel. Kíváncsi voltam, miben sántikálsz.
  – Bármennyire is szórakoztató – szólt közbe Klaus –, ahogy percről percre jobban megismeritek egymást, és talán tanúja lehetek egy szerelmi szál kibontakozásának, most valahogy mégis untat a csevegés. Nem érek rá fecsérelni az időmet, tehát a lényegre térek. Minek köszönhetem az érkezésedet, Abigail? – Ismét a teljes nevem. Nagyot sóhajtottam, majd felemeltem a kezem, amin ott lógott a medál, amit az ebéd után nyomott a kezembe, hogy aztán elfelejtsem. Klaus mosolyogva húzta fel egyik szemöldökét. – Kezd érdekelni a jelenléted – mondta, mire összevontam a szemöldököm. Alig ismertem az ősi vámpírt, de már most nehéz volt kiigazodnom rajta.
  – Honnan ismeritek egymást? – szólt közbe Marcel.
  – Ez már sajnos nem a te hatóköröd, Marcellus – pillantott a fiatalabbikra Klaus. – Most örülnék, ha elmennél. Úgy tűnik, Abigaillel van mit megbeszélnem.
  – Te benne vagy ebben az egészben? – nézett rám Marcel.
  – Milyen egészre gondolsz? – ráztam a fejem értetlenül.
  – Ismét unom – nézett a plafonra Klaus. – Marcel vámpír, a drága vendégünk pedig boszorkány – mutatott be minket egymásnak. – A további ismerkedést rátok hagyom, de nem itt és nem most. Abigail, gyere velem – utasított, és szinte akaratom ellenére engedelmeskedtem neki és követtem a legközelebbi szobába. Még egyszer visszanéztem Marcelre, aki gyanakodva nézett utánunk, majd egy szempillantás alatt tűnt egy az utcán nyüzsgő emberáradatban.
  – Elmagyaráznád, hogy hogy került hozzád a nyakláncom? Feltételezhetem azt, hogy elloptad? – vádoltam meg, mikor becsukta utánunk az ajtót.
  – Lopott holmit a tolvajtól elvenni – állt meg velem szemben Klaus –, nem számít lopásnak.
  – Ez az én nyakláncom. Az én tulajdonom.
  – Amit Laurától loptál – mosolyodott el, mire elakadt a szavam. Mégis honnan tudja?
  – Ami azt illeti, visszaloptam. És, ha már itt tartunk, szeretnék magyarázatot kapni arra, hogy hogy került Laurához. Meg erre az egészre.
  – Ó, ne aggódj kedvesem – mosolygott rám, majd az asztalhoz lépett, aminek kihúzta a fiókját és előkapott belőle egy bőrkarkötőt. Komótosan lépett oda hozzám, és felemelte a jobb karomat. – Ma bőven lesz időnk magyarázkodásra – mondta, miközben a csuklómra kötötte az ékszert. Összevont szemöldökkel figyeltem, minden mozdulatát. Előre sejtettem, hogy nem akármilyen karkötőt adott. – Ugyanis utazunk.
  – Hova? – kérdeztem, majd szemügyre vettem a csuklómra kötött bőrdarabot.
 – Majd az úton azt is elmagyarázom. Most hunyd be a szemed – szólt élesen, én pedig felpillantottam rá.
  – Nem – feleltem azonnal.
 – Én szóltam – vont vállat, a következő pillanatban pedig mellettem termet, még utoljára rám vigyorgott, majd éreztem a karjait, ahogy a derekam köré fonódnak, és egy szempillantással később már nem érzékeltem mást, csak a körülöttem elmosódott foltokat, amikből alig tudtam kivenni, hogy hol vagyok. Pár másodperc volt az egész, legszívesebben sikítottam volna, de hirtelen ismét volt valami a lábam alatt. Klaus belökött az autóba majd rám csapta az ajtót és megkerülve az autót, helyet foglalt mellettem a kormány mögött.
  – Megőrültél? – fakadtam ki azonnal, amikor beindította a motort.
 – Én szóltam, hogy hunyd be a szemed. Nem lett volna ilyen kellemetlen – közölte, mintha a kellemetlenséggel lett volna a legnagyobb gondom.
  – Mégis mi volt ez? Megkérhettél volna, hogy szálljak be a kocsiba. Magamtól is képes vagyok rá!
  – Megtetted volna, ha szépen megkérlek? – pillantott rám, elszakítva a tekintetét az útról.
  – Nyílván nem! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Feldühített az az állandó félmosoly az arcán. – És mi ez a karkötő? – dugtam az orra alá a csuklóm. – Ha el akarsz bűvölni, talán próbálkozz ezüsttel, vagy arannyal. Még egy rohadt bizsu is megtette volna, de bőr? Ki ad egy nőnek bőrkarkötőt?
  – Aki gátolni akarja a boszorkány varázserejét. – Elképedve meredtem rá.
  – Te most szórakozol velem? – kérdeztem meglepően higgadtan.
  – Úgy nézek ki? – nézett rám ismét, komoly arckifejezéssel.
  – Megtudhatnám, hogy mi szükség van erre?
  – Rendben. Kérdezz. De akkor kezdjük az elejéről, úgyis hosszú út áll előttünk. Bármire válaszolok, hiszen tudom, hogy az ismeretségünk a kezdetektől fogva zavaros lehet számodra.
  – Az ismeretségünk mindössze két napos, épp ezért elég erős kifejezés az, hogy „ismeretség”.
 – Kérdezel, vagy nem? – Mély levegőt vettem és aztán percekig csak csendben bámultam ki a szélvédőn. Már teljesen besötétedett, egyedül az autó fényszórója világította meg előttünk az utat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt bennem egy jó adag rettegés azt illetően, hogy vajon hová tartunk, és hogy a Föld legöregebb vámpírja mit forgat a fejében, mégis, most valahogy eltompultak az érzéseim. Nem éreztem minden tagomat megbénító rettegést, sem dühöt, örömöt pedig pláne nem. Egyszerre éreztem mindent és semmit, és pont helyén valónak tűnt, hogy itt ülök Klaus mellett az autóban, ki tudja hová tartva.
  – Az igézeted alatt állok? – szólaltam meg végül, ő pedig értetlenül pillantott rám.
  – Nem ilyen kérdésre számítottam – mondta. – Azt hittem azzal kezdjük, hogy ki is vagyok én, hány éves vagyok, hol lakom… van-e valakim, tudod, ilyen alapadatok.
 – Nem érdekel, hogy van-e valakid, te egomániás – ráztam a fejem, majd elgondolkodva hozzátettem: – Marcelnek van valakije? – kérdeztem, mire Klaus felhorkant.
  – Marcelről akarsz csevegni, amikor gyakorlatilag elraboltalak?
  – Rólad kéne beszélnünk?
  – Kedvesebb témának találom, mint a szeretett pártfogoltamat – vigyorgott rám.
  – Tehát bármit kérdezhetek?
  – Már igazán elkezdhetnéd.
  – Rendben – bólintottam. – Az igézeted alatt állok? – ismételtem meg az előző kérdésemet.
 – Nem teljes mértékben, de igen – bólintott, ez pedig megmagyarázta, hogy miért ülök ilyen nyugodtan itt mellette és miért viselem el, hogy a varázserőmet blokkolva elraboljon.
  – Te okoztad azt az álmot, ami miatt idejöttem?
 – Része voltam a dolognak. Egy egyszerű álom miatt nem jöttél volna a városba. Miranda segítségével elvégeztünk egy igézetet az álmodban, ezért szinte kötelességednek érezted, hogy ideutazz. Ezért volt szükség a hajkefédre és a nyakláncodra, tehát valami személyes holmira. Az én, valamint a bátyám vére kellett, hogy megjelenjünk az álmodban, de többet nem tudok róla. Remélem nem voltam túl kedves, nem akarok csalódást okozni – tette hozzá gúnyosan.
  – Megöltél – közöltem, mire meglepve pillantott rám. – Illetve megharaptál, de nagyon fájt, ebből gondolom, hogy meg is haltam – egészítettem ki magam, úgy beszélve erről, mintha tényleg megtörtént volna, majd a nyakamra tettem a kezem, mint aki ellenőrizni akarja, hogy tényleg csak álom volt. – Laura is… neked dolgozik?
  – Igen, így is fogalmazhatunk.
  – Marcel mit tud erről?
  – Semmit, de ő is nekem dolgozik. Sajnos, gyakran megfeledkezik erről.
  – A terv szerint nekem mit kéne tudnom?
  – Mostanra már mindent. Laura teljesítette a rá eső feladatot – bólintott.
  – Tehát te vagy az ősi vámpír, aki egy hibrid is egyben, van még egy megmaradt bátyád és húgod, született egy kislányod a vérfarkas Hayleytől, akiről mindenki azt hiszi, hogy halott, mert csak így tudod megvédeni, Marcel a fogadott fiad, akitől vissza akartad szerezni a várost, mostanra viszont már csak az az egyetlen célod, hogy megvédd a lányodat?
  – És hogy megszabaduljak anyámtól. Újra. Aztán meg apámtól. Újra – sóhajtott.
  – A szüleid nem halottak? – értetlenkedtem.
  – Én is ezt hittem, de úgy tűnik meggondolták magukat.
  – Na, és Mirandával mi van?
  – Ő az egyik szükséges Lewis boszorkányom. Te vagy a másik.
  – Miért van szükséged rám?
  – Mert a terv része vagy.
  – Mi a terv?
 – Tudod, mit? – pillantott rám türelmetlenül. – Meggondoltam magam. Hagyd abba a kérdezősködést. Idegesít.
  – Miért kezelem ilyen nyugodtan ezt az egészet? – kérdeztem, de ahogy a szavak elhagyták a számat, rettentő ostobának éreztem magam.
  – Mert úgy tűnik, nem vagy egy szívbajos boszorkány.
  – Ismerem magamat. Sok lenne ez egyszerre.
 – Az igézetem alatt állsz, ahogy már mondtam. Nem hagyhatom, hogy megrémülj, és itt hagyj mindent, hogy aztán keressek még egy boszorkányt a családodból. Egyszerűbb, ha azt az érzetet keltem benned, hogy mindez, ami most rád zúdul, teljesen természetes.
  – Mikor szabadulok meg az igézetedtől? És a karkötőtől?
  – Amikor úgy érzem, készen állsz rá. Addig minden egyes nálam tett látogatásod után elfelejtesz mindent, amikor hazaérsz. Elhiheted, hogy nem így terveztem, de Mirandát nagyon nehéz féken tartani. Ha nem kotyogja el magát… még mindig csak csendben nyomoznál utánunk. Azonban, ahogy elnézem, neked sem lehet bármit is parancsolni. Ne kérdezz többet, mert egyelőre nincs szükségem rád, tehát hanyagolható, hogy oszloposan belevonjalak a tervembe. Épp ezért nem kell tudnod mindenről.
  – Hova viszel?
 – Mi nem világos abban, hogy ne kérdezz többet? Inkább aludj, vagy bánom is én – mondta idegesen, mire csapkodva fordultam meg, és kibámultam az ablakon. – Hisztis vagy. Csodás – állapította meg, de nem is törődtem vele. Halkan, feltűnésmentesen próbáltam lefejteni a csuklómról a bőrkarkötőt, de akárhogy is próbálkoztam, képtelen voltam megszabadulni tőle. Mintha egy láthatatlan akadály lett volna a kezemen, amibe egyfolytában beleakadt, így nem tudtam lehúzni, ahhoz pedig túl vastag és túl erős volt, hogy eltépjem. – Nem tudod levenni – szólt Klaus, mire dühös pillantást vetettem rá. – Ó, ezért ne engem hibáztass, Miranda ötlete volt, aminek mellesleg rendkívül örültem.
  – Hova megyünk? – kérdeztem ismét, és éreztem, ahogy az autó lelassul, majd megáll. Kíváncsian néztem ki az ablakon, de mivel már a fényszórók sem világítottak, nem láttam semmit.
  – Megérkeztünk – jelentette be Klaus.
  – Hol vagyunk?
  – Félúton. Itt fogunk éjszakázni, mert úgy tűnik, a benzin sem végtelen.
  – Biztos, hogy nem fogom itt tölteni az éjszakát.
  – Mit akarsz tenni? Visszagyalogolsz? Nem is emlékszel az útra.
  – Boszorkány vagyok, megoldanám.
 – Abban biztos vagyok – nevette el magát Klaus, aztán nekem is leesett. A bőrkarkötővel a csuklómon gyakorlatilag semmi mást nem tudtam csinálni, mint egy átlagember. Idegesen téptem fel az ajtót, majd kiszálltam, hogy körülnézzek, hol is vagyunk. Egészen hideg volt, ezért összehúztam magamon a pulcsimat és megvártam, amíg Klaus mellém ért.
  – Voltál már itt valaha? – kérdeztem az előttünk magasló házra célozva.
  – Még soha. – Értetlenül néztem rá.
  – Akkor most miért vagyunk itt?
  – Mondtam már. Itt töltjük az éjszakát.
  – De hát, ha sosem voltál még… – kezdtem volna kötözködni, amikor a szavamba vágott, miközben elindult a ház felé, én pedig kénytelen voltam követni.
  – Kismadár – szólt lágyan. – Már megint sokat kérdezel – mondta, majd kinyújtotta a karját, hogy kinyissa a bejárati ajtót, ami úgy tűnt, még csak be sem volt zárva. Felemelte a kezét, jelezve, enyém az elsőbbség, hogy felavassam a házat, így magamban morogva beléptem. A mozgásérzékelő lámpa azonnal felkapcsolódott, megvilágítva előttem a hatalmas helyiséget. Balra tőlem egy tágas nappali volt, gyönyörű bútorokkal berendezve. A hosszú bőrkanapé mögött padlótól mennyezetig érő üvegfalak voltak, melyek nappal biztosan gyönyörű kilátást nyújtottak. Az egész ház így volt megoldva, akárhová néztem, mindenhol az üvegen tükröződő arcképemmel találtam szembe magam. Úgy éreztem, mintha beléptem volna egy házba, ami megvéd a kinti hidegtől, mégis olyan volt, mintha nem választott volna el semmi a külső tértől. Egyszerűen csodálatos volt. Jobbra az étkező volt, amit semmi nem választott el a konyhától, így az egész tér akkorra volt, hogy legalább egy focicsapat elfért volna ebédnél. A konyhán túl egy hosszú folyosó vezetett a ház további helyiségeibe. Elakadt a szavam. A ház kintről is nagynak tűnt, de amíg nem léptem be, nem fogtam fel, hogy valójában ilyen hatalmas. Szerettem volna megmondani Klausnak, hogy milyen gyönyörű helyre hozott, de azok után, hogy elrabolt és gátolta a varázserőmet, mégsem éreztem ezt olyan szükségesnek.
  – Szóval még soha nem voltál itt, mi? – kérdeztem gúnyosan.
  – Soha – bólintott.
  – Csak azt ne mondd, hogy a benzin pont akkor fogy ki, amikor egy luxusházhoz érünk, ahol még szomszédok sincsenek, az ajtó nyitva van, és te érdekesen azt se tudod, hol vagyunk.
  – Nem mondtam, hogy nem tudom. Csak azt, hogy még sosem jártam itt. De örülök, hogy tetszik – vigyorodott el, majd kikerülve engem és a döbbentségem, besétált a nappaliba. Eszem ágában sem volt követni őt, ezért inkább elindultam a hosszú folyosó felé. Klaus cipőjének halk kopogása megszűnt, ami arra engedett következtetni, hogy megállt, és csak sejteni tudtam, hogy engem figyel. A folyosó vége felé közeledve, jobb oldalon egy üvegajtó emelkedett. Tudtam, egy újabb szobát találok majd mögötte, mert nem hasonlított a többi ablakhoz. Az üvegbe mart gyönyörű minta megakadályozta, hogy lássam, mi van mögötte, ezért a kilincset megragadva, balra húztam, ami nem kis erőfeszítésembe került. Az üvegajtó egy tágas, barátságos hálószobát rejtett. Gyönyörködve léptem beljebb.
  – Remélem, nem okoz gondot, hogy nincs tévé – hallottam meg Klaus halk hangját, miközben végigsimítottam az ágy faperemén.
  – Remélem, nem okoz gondot, ha kisajátítom ezt a szobát – reagáltam az ő szavaival, és a vállam fölött hátrapillantottam rá, hogy lássam az arckifejezését. Lehajtott fejjel nevette el magát. – Habár kicsit frusztráló lesz éjszaka, hogy gyakorlatilag semmi más nem választ el a vadállatoktól, csak egy üveg – céloztam a „falakra”. – Talán le kéne venned rólam ezt az izét – emeltem fel a karomat – és meg tudnám védeni magam.
  – Arra semmi szükség – dőlt neki az ajtófélfának, majd hüvelykujjával maga mögé mutatott. – Ott leszek a másik szobában.
  – És, ha nem hallod meg, hogy bajban vagyok?
 – Egy vadállatot biztosan meghallok. Én a helyedben inkább a vámpíroktól félnék. Vagy a vérfarkasoktól. Úgy tudom, ma telihold van.
  – Képes voltál telihold éjszakáján az erdőbe hozni? – fakadtam ki, és hallottam, hogy a hangon legalább egy oktávot emelkedett.
  – Te időzítettél rosszul.
  – Ezt ne akard rám kenni! – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően.
  – Ahelyett, hogy mindenen kiakadsz és hisztizel, inkább zuhanyozz le és feküdj le aludni. Holnap izgalmas napod lesz – közölte, majd ellökte magát a faltól és visszaindult a nappaliba, én pedig dühösen trappoltam utána.
  – Kezdjük azzal, hogy mindenféle védelem nélkül töltöm az erdőben az éjszakát, amikor telihold van és a szomszéd szobában egy vámpír fekszik, aki történetesen nincs túl jóban a vérfarkasokkal. Ruhám sincs, és törölközőm se, hogy le tudjak tussolni, sőt, még tusfürdőt se hoztam. Emellett elvetted az erőmet is, és, ha azt vesszük, el is raboltál. Szóval áruld el, mit szeretnél tenni annak érdekében, hogy abbahagyjam a hisztit?
  – Főzök vacsorát – nyitotta ki a hűtőt, én pedig mély levegőt vettem, hogy ne sikítsam el magam a dühtől.
  – Sült csirkével ki tudsz engesztelni – mondtam halkan, mire behajtotta a hűtő ajtaját, hogy lássa az arcomat. Látszólag nem értette a hirtelen megbékélésemet. Komótos léptekkel a nappaliba mentem, a könyves polcról találomra levettem egy könyvet, majd helyet foglaltam a bőrkanapén. Klaus még mindig figyelte az összes mozdulatomat, de úgy tettem, mintha nekem fel se tűnne. Lerúgtam a cipőmet, majd magam alá húztam a lábaimat és olvasni kezdtem a regényt, amit a kezembe vettem. Klaus nekiállt elkészíteni a vacsorát, én pedig egyre jobban belemerültem a könyvbe, pedig azt sem tudtam miről szól. Az első oldalakra nem is figyeltem igazán, a huszadiknál döbbentem rá, hogy egy boszorkányról olvasok, akinek elszánt terve, hogy bosszút álljon élete szerelmén, csak azért, mert az elhagyta. Kissé mániákusnak tűnt, hogy pusztán egy szakítás miatt ekkora balhét csinál, de teljesen lekötött a főhősnő gondolkodásmódja, és ahogy oldalról oldalra egyre több minden derült ki, ami miatt egyre érthetőbbé vált a bosszúszomja.
Mire legközelebb feleszméltem, már eltelt háromnegyed óra, Klaus pedig sehol sem volt. Fel sem tűnt, hogy elhagyta a konyhát, de ezt egyszerre tudtam be a vámpírgyorsaságának és annak, hogy nem is figyeltem rá. A konyhába mentem, ahol a gázon sistergett az étel, és a sütőben is sült valami. A pulton ki volt készítve egy bontatlan üveg bor és három pohár. Értetlenül álltam a poharak mennyisége előtt, nem tudtam, hogy várunk még valakit. Azt tudtam, hogy Klaus be akar mutatni valakinek, hiszen ezt még az ebéd után közölte velem, de amikor ideértünk, azt mondta, félúton vagyunk, ezért nem értettem, hogy kinek szánja a harmadik poharat. A szívem hevesebben kezdett dobogni a félelemtől. Elképzelni sem tudtam, hogy mit tervez, pláne, hogy telihold éjszakáján, vajon kit várunk vendégségbe.
Elkezdtem átkutatni az összes fiókot, hátha találok valamit, mérget, farkas fűt, verbénát, vagy akármit, amit Klaus belecsempészne az ételbe vagy a borba, de nem jártam sikerrel. Tehetetlenül támaszkodtam a pultra, amikor megpillantottam pont szembe velem a késtartót. Elmosolyodtam, és óvatosan kihúztam egyet a rekeszből. Körülnéztem, hogy Klaus biztosan nincs-e a közelben, majd a kést a karkötő és a bőröm közé illesztettem, élével a karkötő felé, és megpróbáltam elvágni. Kis idő után megjelent rajta egy hasíték, én pedig egyre kétségbeesettem igyekeztem levágni magamról ezt az átkozott ékszert.
  – Nehogy megvágd magad – szólalt meg mögöttem hirtelen valaki, mire sikoltva ugrotta egyet és szembefordultam az illetővel. Marcel állt előttem és a fejét csóválva nézte a csuklómat. – Én szóltam – mondta, én pedig egészen addig nem tudtam miről beszél, amíg meg nem fogta és fel nem emelte a karomat. Ekkor vettem csak észre a hosszú vörös csíkot, ami a csuklómtól a könyökömig folyt, és egyre vastagabb lett. Szinte ömlött a vér a nyílt sebből, amit a késsel ejtettem magamon ijedtemben. Marcel beleharapott a saját csuklójába, majd felém tartotta azt, valószínűleg arra várva, hogy igyak belőle, annak érdekében, hogy begyógyuljon a sebem. Nekem azonban eszem ágában sem volt a bőrét harapdálni, ezért elé toltam az egyik poharat, amit Klaus a borhoz készített elő. Marcel a fejét csóválva nevette el magát, majd a pohár felé tartotta a kezét, és hagyta, hogy a vére belecsöpögjön, majd elém tolta. Elvettem tőle, és undorodva vettem szemügyre. Még sosem ittam vért. Marcel felvont szemöldökkel vigyorgott rám, én pedig behunytam a szemem, és igyekeztem úgy felhajtani a pár csepp vért, hogy ne érezzem az ízét, ez azonban elkerülhetetlen volt. A mosdóhoz léptem, kiöblítettem a poharat, majd megtöltöttem vízzel és hatalmas kortyokban nyeltem a hűvös folyadékot.
  – Ez gusztustalan – fintorogtam, mire Marcel elnevette magát.
  – Boszorkány vagy és sosem ittál még vámpírvért? Ne haragudj, ha ezt nem hiszem el.
 – Boszorkány vagyok, és életem során semmi különös nem történt velem. A varázserőmet legdurvább esetben arra használtam, hogy ne kelljen a teljes árát kifizetnem egy ruhának, ami nagyon tetszett, de túl drága volt. És ezt is csak lázadásból tettem, mert a szüleimnek bőven lett volna rá pénzük, én viszont el akartam játszani, hogy tökéletesen megvagyok nélkülük.
  – Kitalálom – bólintott. – voltál talán 18 éves.
  – 17 – vontam vállat, mire mindketten elnevettük magunkat. – Egyébként, hogy hogy itt vagy? Ez a te házad? – kérdeztem, hátha kapok valami értelmes magyarázatot arra, hogy az Ősi Vámpír honnan tud erről a helyről.
  – Nem, Klausé. Ő kért meg, hogy jöjjek ide, és hozzak neked pár holmit – fordult hátra, hogy rámutasson a csomagra, amit magával hozott. – Úgy hallom, nem hoztál magaddal bugyit – vonogatta a szemöldökét kajánul, mire a szememet forgatva léptem a csomaghoz. – Miranda pakolt össze neked.
  – Akkor el tudom képzelni, miket kaptam – morogtam. – Miranda utál.
 – Ő mindenkit utál, aki legalább olyan jól néz ki, mint ő – vigyorgott rám Marcel, és próbáltam eldönteni, hogy ezt most bóknak szánta-e. – Viccen kívül, lehet, hogy nem a legszebb ruháit küldte, nehogy lefeküdj Klaussal – mondta, mire megdermedtem a csomag pakolászása közben.
  – Hogy mi? – néztem rá értetlenül.
 – Miranda odavan Klausért. Nem azt mondom, hogy szerelmes belé, mert mellette szinte mindenkivel kikezd, aki egy kicsit is tetszik neki… de nem hiszem, hogy könnyen viselné, ha Klaus keresztülnézne rajta valaki más miatt.
  – Szóval van köztük valami? – kérdeztem vigyorogva, mert magamban jól mulattam azon, hogy pont ők így egymásra találnának. Marcel védekezőn emelte fel mindkét karját.
  – Klaus szerelmi élete a magánügye. De amennyire én tudom… még nem történt köztük semmi. Csak Miranda hajtja, Klaus meg látszólag élvezi. Már amennyire látszik az ilyen Klauson.
  – Viccesek lennének, az biztos – bólintottam vigyorogva, miközben egy zavaró gondolat fészkelte be magát a fejembe, aminek nem is kellett volna zavarnia. Még érdekelnie sem szabadott volna, mégis csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy megkérdezzem Marceltől, neki volt-e már köze Mirandához.
  – Szerintem ijesztőek lennének. Mindketten paranoiásak és hataloméhesek. Ami az övüké, ahhoz más hozzá sem nyúlhat. Képzeld csak el. Mindkettő szabadszellem, úgy gondolják, bármit megtehetnek, de uralkodni akarnának egymáson. Félelmetes viták lennének abból, hogy állandóan megtiltanának egymásnak mindent.
  – Egyébként hol van Klaus? – tereltem el a témát Mirandáról.
  – Kint telefonál.
  – Ilyenkor? – ráncoltam a homlokom. – Kivel? – kérdeztem, mire Marcel egy sokatmondó pillantást vetett rám. – Ó – bólintottam. – Titok számomra.
  – Ahogy számomra is – vont vállat. – Klaus ilyen. Sose akard megérteni. És ne akarj túl közel kerülni hozzá, esetleg a bizalmába férkőzni. Annál rosszabb lesz.
   – Köszönjünk a használati útmutatót hozzám, Marcel – jelent meg Klaus a bejáratnál.
  – Maradsz vacsorára? – ajánlottam fel neki hirtelen, mert hiányzott, hogy valakinek élvezzem a társaságát. Különösebb problémám Klaussal sem volt, csak az idegeimre ment a hirtelen hangulatváltozásaival, és azzal, hogy szinte semmibe nem avatott be. Nem tudtam, mikor lehet hozzászólni, és mit kérdezhetek tőle, amire épkézláb választ is kapok. Klaus felvont szemöldökkel várta Marcel válaszát, én pedig mosolyogva próbáltam sugallni azt, hogy nagyon szeretném, ha maradna.
  – Miből gondolod, hogy elég lesz a vacsora három személynek? – pillantott rám Klaus.
  – Három poharat készítettél ki a borhoz. Ebből gondoltam, hogy várunk még valakit.
  – Nos, nehogy mellre szívd Marcel, de nem éppen téged vártalak vacsorára. De mivel az illető nem tud eljönni, nincs kifogásom az ellen, hogy maradj. Ahogy elnézem, úgy is jól kijöttök Abigaillel.
  – Csodás – tapsoltam kettőt örömömben, majd benéztem az összes szekrénybe, hogy hol találom a tányérokat. Sietősen megterítettem, míg Klaus az ételre figyelt, Marcel pedig bejárta a házat. Épp az utolsó evőeszközt tettem le az asztalra, amikor Klaus mellettem termet és maga felé fordította a csuklómat.
  – Érdekeljen, hogy miért folyik vér a kezedből, ami nincs is megsérülve?
  – Ne.
 – Magadat vagdosod, vagy az ékszert, amit tőlem kaptál? – kérdezte gúnyosan, miközben odamentem a vízcsaphoz, hogy lemossam az alkaromat, amiről teljesen meg is feledkeztem.
   – Erős túlzás ezt ékszernek nevezni – morogtam.
   – Ugyan, Kismadár! – nevette el magát. – Meddig leszel ilyen morgós?
  – Amíg vissza nem kapom a varázserőmet és a szabad akaratomat. Egyébként meg miért nevezel folyton Kismadárnak? – támaszkodtam a bárpultra.
  – Mindig is imádtam az erdőszéli házakat – jelent meg Marcel a folyosón. –, de nagyon frusztráló, hogy nincsenek rendes falak.
  – Egyet értek – közöltem élesen.
  – Szerintem gyönyörű – mondta Klaus, miközben kipakolta a sütőből a csirkét. – A természet adja a legszebb és leghatékonyabb ihletet a festészethez. Itt még sosem voltam, de már most olyan sok mindent láttam, amit meg szeretnék festeni. A legapróbb részletekig. Gondoljatok bele. Bármelyik művészethez tökéletes. Letudod festeni azt, amit még sosem láttál?  Sokkal egyszerűbb, ha ott van előtted és tudod, mibe kapaszkodj. Ha írni akarsz róla… csak körbe kell nézned. Leírod a fa leveleinek színét, a természet hangjait, a szellő melegségét, és hogy mindezek mire emlékeztetnek. Ha zenét akarsz szerezni… csak hallgatnod kell. Hallod a madarak csicsergését és csak azon kell gondolkodnod, hogy melyik hangokkal tudod ezt visszaadni a zenében. Csak élvezzétek ki. – Döbbentem hallgattam végig Klaust. Nem is gondoltam volna, hogy egy művészlélek rejtőzik a mogorva és magának való külső mögött. Marcel szinte elégedett kifejezéssel nézett az ősi vámpírra, biztos voltam benne, hogy ő jól ismerte ezt az oldalát is.
  – Hoztál ecsetet is? – kérdezte Marcel, mire elmosolyodtam, Klaus azonban nem reagált, csak letette az asztalra az ételt. – Na, jó. Hol fogok aludni? Ahogy néztem csak két hálószoba van.
  – Ha tudtam volna, hogy itt alszol, kiépítek neked egyet – mondta Klaus, mire elnevettem magam, Marcel pedig a szemét forgatta. – Mivel én nem szándékozok egy ágyban aludni veled, beszéld meg Abigaillel, vagy ott a kanapé.
  – Kanapé – vágtam rá egyből, mire Marcel nagyot sóhajtott ugyan, de egy bólintással belement.
A vacsora kellemesen telt, nem sejtettem, hogy Klaus a konyhában is megállja a helyét, de ebben is rám cáfolt. Nem beszéltünk közben sokat, de én személy szerintem nem is éreztem ennek szükségét. Mindössze egyszer szólaltam meg, amikor kettejüket kérdeztem, a közös múltjukról, de az eddigieknél többet nem nagyon tudtam meg. Klaus adott nevet Marcelnek és gyakorlatilag ő nevelte fel a testvéreivel együtt.
  – Már akkor is kezelhetetlen gyerek volt, megtiltottam neki, hogy egyáltalán szemet vessen a húgomra, mégis megtette.
  – Akkor már nem is voltam gyerek. És különben is. Annak már rég vége – mondta, miközben a szemembe nézett.
   – Nekem nem így tűnt – vigyorgott rá Klaus.
  – A kapcsolatom Rebekahval sosem volt erős és tartós. Mindig volt valami, ami belerondított a dologba. Nem tartozunk össze és úgy gondolom az univerzum ezt így próbálta a tudtunkra adni. Nem mintha a te szerelmi életed sokkal szerencsésebb lenne – szúrt oda Marcel Klausnak.
  – Nem tudsz rólam semmit – vigyorodott el az ősi vámpír, és most először éreztem azt, hogy képes előttem, vagy talán bárki előtt fesztelenül beszélgetni, mintha nem félne attól, hogy bármivel elszólhatja magát.
  – Hallottam egy s mást a Mystik Fallsi látogatásodról. Na, meg, van egy lányod egy olyan nőtől, akit ahogy nézem sosem szerettél, és akibe jelenleg is a bátyád szerelmes. – vigyorgott Marcel.
  – Sosem mondtam, hogy egyszerű családom van – vonta meg a vállát Klaus vigyorogva, mire felkuncogtam. – Na, és te, Abigail? Marcel biztosan kíváncsi rá, hogy vajon te is olyan komplikált eset vagy-e, mint a húgom – vonta fel az egyik szemöldökét, mire Marcel hozzávágta a villáját, Klaus azonban elkapta, és visszadobva beleállította Marcel vállába.
  – Megőrültetek? – kiáltottam fel, ők azonban csak jóízűen elnevették magukat. Marcel egy gyors mozdulattal kihúzta az evőeszközt a karjából, majd az üres tányérjára ejtette.
   – Még mindig nem tudunk semmit az udvarlóidról – pillantott rám Marcel.
  – Mert nincsenek – vontam vállat, miután meggyőződtem róla, hogy Marcel vállának látszólag semmi baja nem volt.
  – Az kizárt – nevette el magát Marcel, Klaus pedig csak érdeklődve figyelte az újonnan kialakult társalgásomat a fogadott fiával.
  – Tényleg nincs most senkim. Eddig az egyetemre koncentráltam, most pedig idejöttem. Nincs rá időm – vontam vállat.
  – Ó, a maximalista boszorkány, aki szerelmes a karrierjébe – szólt közbe Klaus.
  – Nem erről van szó. Csak eddig nem volt senki, aki igazán komolyan felkeltette volna az érdeklődésemet – mondta az eddiginél halkabban, majd vártam egy pillanatot és csak azután pillantottam fel. Egyenesen Marcel sötétbarna szemeibe néztem, ő pedig egy halvány félmosollyal nézett vissza rám. Klaus megköszörülte a torkát véget vetve ezzel a hosszúra sikeredett pillanatnak. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy lezuhanyozzak – jelentettem be, majd a csomaghoz léptem és elindultam vele a hosszú folyosón. Még hallottam Klaus tompa hangját, majd becsuktam magam mögött az ajtót és a kádhoz léptem, hogy forró vízzel töltsem meg. A tükör elé léptem, hogy összekössem a hajam, amikor ismét megakadt a szemem a karkötőn. Marcel nem kérdezte meg, hogy miért próbálok tőle megszabadulni, rajtam pedig kisebb csalódottság suhant át, hiszen ezek szerint ő is rendesen benne van Klaus tervében. Ő valószínűleg tudja, hogy miért kellek Klausnak, és akármilyen sötét ok lehet ez, nem zavarja és hagyja, hogy Klaus felhasználjon. Persze nem is várhattam nagyon mást, hiszen alig ismertük egymást, de most mégis csalódottságot éreztem. Levetkőztem, majd bemásztam a kádba és hagytam, hogy a forró víz körbevegye a testemet. Hátrahajtottam a fejem és élveztem a forróság nyugtató hatását egészen addig, amíg eszembe nem jutott Cassie. Azóta sem hívtam fel és kitöröltem az összes nem fogadott hívást, ami tőle érkezett, hogy ne legyen bűntudatom, ha ránézek. Most már azonban muszáj volt felhívnom, hogy megnyugtassam, jól vagyok. Tárcsázni kezdtem a számát, miközben a másik kezemmel játszottam a habokkal.
  – Te tényleg ennyire hülyének nézel? – szólt a telefonba köszönés gyanánt.
  – Én is örülök, hogy hallak – mondtam.
 – Tudod, mikor örültem volna neked? Maximum négy nappal ezelőtt, de akkor utoljára! Ha tegnapelőtt hívsz, akkor valószínűleg telefonon keresztül nyírlak ki!
  – Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul.
 – Nem is tudom, TALÁN AZ, HOGY KIBASZOTTUL NEW ORLEANSBAN VAGY COVINGTON HEYETT! – ordította a telefonba, mire úgy húztam be a nyakam, mintha itt állt volna előttem.
  – Miből jöttél rá?
  – A kérdés az, hogy mikor foglak kinyírni ezért! Holnap utazom New Orleansba, szóval addig találj ki valami rohadt jó magyarázatot, mert semmit sem fogadok el, de legalább azzal a tudattal halj meg, hogy te megpróbáltad!
  – Cassie, nyugodj már meg – nevettem fel.
  – Te csak ne nevetgélj itt nekem, mert kitekerem a nyakad!
  – Na, jó, csak hallani akartam a hangod, ezt majd holnap megbeszéljük. Jó éjt, Cassie!
  – Rohadj meg, Abby Lewis! – köszönt el, majd kinyomott, én pedig nevetve tettem le a telefonom, majd ismét elfeküdtem a kádban.
× × ×
  – Mikor szeded le ezt rólam? – mutattam fel sokadszorra a bőrkarkötőt Klausnak, de látszólag már nem is érdekelte ez a téma.
 – Kivel beszéltél? – kérdezett vissza, mire értetlenül néztem rá. – A fürdőben. Telefonon – egészítette ki magát.
   – Nem mindegy? – nevettem fel. Legalább a magánéletemet meghagyhatná nekem.
  – Ki az a Cassie? – kérdezett tovább, és úgy tűnt, komolyan gondolta, hogy most számon kér engem.
   – A barátnőm. Nem tudja, hogy New Orleansba jöttem.
   – Tud az álmodról? – állt szembe velem.
   – Tud – válaszoltam, mire Klaus ökölbe szorította a kezét. – Elárulnád, hogy mi bajod van?
   – Nem szándékoztam másokat is belevonni a tervbe – szűrte a fogai között.
  – Sajnálom, lehet, hogy álmomba meg kellett volna igézned, hogy ne mondjam el senkinek – vágtam a fejéhez gúnyosan. – Amúgy is ebből áll az ismeretségünk. Uralkodsz az agyam felett. Kezdem azt hinni, hogy félsz, hogy e nélkül nem kedvelnélek – jegyeztem meg, és magamban konstatáltam, hogy ez már a mai sokadik jelentőségtelen vitánk.
  – A legkevésbé sem érdekel, hogy kedvelsz-e. Nekem csak az a lényeg, hogy működjön a tervem. Ezen a szeret-nem szeret dolgon ráérsz Marcellel kapcsolatban izgulni. Egyébként, jól állnak Miranda göncei – vigyorodott el a bő pólómra és a hosszú, bőszárú, elhasznált melegítő nadrágra célozva.
  – Feltételezhetem, hogy Miranda nem szimpatizál velem? – kérdeztem unottan.
  – Csak nyugodtan – bólintott.
  – De miért?
  – Mert te is Lewis boszorkány vagy. A terv szempontjából ugyanolyanok vagytok csak más névvel. Szerintem fenyegetve érzi a helyét.
  – A világért sem akarok a kiváltságosod lenni – vágtam egy grimaszt.
  – Nem erről beszélek – mondta Klaus, és szerintem át sem gondolta, amit az előbb mondtam neki.
  – Szeret fontos ember lenni. Szereti érezni, hogy szükség van rá, jelenleg mi vagyunk a családja. Ha viszont kiderülne rólad, hogy több erőd van, mint neki… könnyen lehet, hogy már nem lesz szükségünk rá. Ettől fél. Hogy egyedül marad.
  – Akkor éreztesd vele, hogy nem csak az boszorkány léte miatt van rá szükséged – tanácsoltam, mire elnevette magát.
  – Miért tenném?
  – Mert talán tényleg így van – vontam vállat, Klaus pedig mélyen a szemembe nézett.
  – Mindenki – kezdte, majd hatásszünetet tartott. – Mindenki, egytől egyig csak azért számít nekem, mert a terv része. Csak az erőre van szükségem, semmi többre.
  – Ez szörnyen önzőn hangzik – mondtam lesújtva, Klaus pedig csak vígan bólogatott.
  – Mondta bárki is, hogy kedves vagyok?
  – És Marcellel mi van? Ő a családod része.
 – Marcellus egy teljesen más dolog. Érted már, hogy miért vagy megigézve? Mert már most megmutatkozik, hogy szörnyen érzékeny vagy. Egy rossz szavamba kerül és elmész.
  – A többiek sem mentek el. Őket mi hajtja?
  – Kíváncsiság? Megfelelési kényszer? Fogalmam sincs – mondta, majd felhajtotta a maradék bort. – Feküdj le aludni. Holnap valaki fontossal találkozol. – Beletörődve bólintottam, majd ellöktem magam a pulttól és elindultam a hálószobámba. Marcel pont akkor sétált ki a fürdőből, amikor elértem a folyosó végére, a szobámhoz. Semmi más nem volt rajta, mint alul egy törölköző. Szélesen elvigyorodott én pedig igyekeztem nem a felsőtestét bámulni.
  – Már alszol is? – kérdezte közelebb lépve.
  – Rám férne, nagyon elfáradtam – mondtam esetlenül és akaratlanul is az ujjam köré csavartam egy hajtincsemet. Marcel még mindig vigyorogva figyelt és mikor komolyan eljutott a tudatomig, hogy úgy viselkedek, mint egy tinédzser, magam mellé ejtettem a karomat. – Köszönöm a… véredet – mondta, de ettől a mondattól hihetetlenül ostobának éreztem magam.
  – Máskor is – mondta, mire elnevettem magam. – Egyébként, miért akartad levágni azt a karkötőt? Egész mutatós. Keménycsajnak tűnsz tőle – vigyorodott el, miközben megérintette a karom, és felemelte, hogy jobban szemügyre vegye az ékszert. Azonban ahol az ujjpercei a bőrömhöz értek, bizseregni kezdtem, és minden idegszálam arra a pontra összpontosult.
Megköszörültem a torkom.
  – Klaus aggatta rám. Elnyomja a varázserőmet – mondtam lesütött szemmel, de magamban megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem, hiszen Marcel még sincs benne ebben a tervben túlzottan. Legalábbis ezt reméltem.
  – Miért tesz Klaus ilyet? Meg különben is… ti hogy kerültetek egyáltalán össze? – kérdezte értetlenül, nekem pedig nagy kő gördült le a szívemről. Kezdtem egyre biztosabb lenni azzal kapcsolatban, hogy Marcel vajmi keveset tud Klaus tervéről. Lassú mozdulattal visszahúztam magam mellé a kezem.
  – Marcel, kérlek, hagyd aludni Abigailt – hallottam Klaus hangját a folyosó elejéről, mire elöntött a düh. – Holnap fontos napja lesz.
  – Mitől lesz olyan fontos? – fordultam szembe vele idegesen.
 – Az meglepetés – villantott felém egy mindent tudó mosolyt. Lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a haragom, majd visszafordultam Marcelhez és magamra erőltettem egy mosolyt annak ellenére, hogy a vámpír arcán is láttam az értetlenséget dühvel keveredni.
  – Jó éjt, Marcel! – mondtam, majd hátra sem nézve, bementem a szobába és behúztam magam mögött a súlyos üvegajtót. Leültem az ágyamra, de a kinti fények árnyékokat vetettek, így láttam, ahogy az ajtón Marcel mellett Klaus alakja és jellegzetes mozgása is kirajzolódni látszik. Hallani nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, a suttogásuk éppen hogy csak néha-néha átszűrődött, pusztán a mozdulataikból tudtam megállapítani, hogy vitáznak. Klaus alakja nyugodtnak tűnt, Marcel azonban annál inkább hadonászott a kezeivel. A vitának hamar vége lett, Klaus pedig visszaindult a nappali felé. Marcel továbbra is ott állt és láttam, ahogy a szobám felé fordítja a fejét. Olyan sokáig állt ott változatlan testtartással, hogy kezdtem azt hinni, hogy ő velem ellentétben átlát az üvegen és épp farkasszemet néz velem a tudtom nélkül. A következő pillanatban azonban villámgyorsan mozdult és mire észbe kaptam, már ott állt a nyitott ajtó szűk résében, és szélesen vigyorgott, miközben felém hajított valamit, én pedig ösztönösen utána kaptam. Felpillantottam, de addigra már csukva volt az ajtó. Lenéztem a tárgyra, amit odadobott és mikor felismertem benne a szétszakított bőrkarkötőt, automatikusan a csuklómra pillantottam, ahol már csak hűlt helye volt. Marcel valószínűleg észrevétlenül letépte rólam, amikor megkérdezte, hogy miért próbáltam levágni magamról. Mosolyogva pillantottam az üvegajtóra, ami mögött egy perce még ott állt, majd a szétszakított karkötőt bedobtam a csomagba, amit Miranda küldött.
Kedves Klaus, úgy tűnik kissé elvesztetted az irányítást. Marcel ismét elfelejtette, hogy neked dolgozik.



Meghoztam az eddigi leghosszabb fejezetet! Az előző részhez köszönöm a pipákat, sajnáltam, hogy komment nem érkezett, de remélem, itt elmondjátok a véleményeteket. :) Én imádtam ezt a részt írni, remélem nektek is tetszett.
Lenne hozzátok két kérdésem.:)
1. Szerintetek hogy fog reagálni Klaus, ha megtudja, hogy Marcel segített levenni Abby karkötőjét?
2.  Mit gondoltok, kit akar Klaus bemutatni Abbynek? :)

8 megjegyzés:

  1. Hu, nekem nagyon tetszett ez a resz! Meg az osszes tobbi is. :D hatalmas TO es TVD fan vagyok de eddig nem talaltam olyan fanfictiont ami megfogott volna. Hamar a kovi reszt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dina! :)
      Örülök, hogy rátaláltál a blogomra, és hogy tetszik is. :) Sietek a következő résszel, de mivel a hétvégém hosszú lesz, lehet, hogy csak vasárnap után kerül fel. Kivéve, ha nem végzek vele holnapra vagy szerdára. :)

      Puszi,
      Daisy

      Törlés
  2. Szia !
    Annyira örülök,hogy rátaláltam a blogodra, imádom a TO-t, főleg Klaust.
    Izgalmas a történeted, egyelőre nincs elképzelésem mit akar Klaus, így nincs ötletem kit is akar bemutatni, de nagyon kíváncsi vagyok.
    Klaus nagyon kimért és nemtörődöm, remélem még fog változni a későbbiekben, és Abival talán kivételt tesz./ talán törődik vele /
    Hozd hamar a folytatást, nagyon várom.

    Mira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Mira!
      Örülök a kommentednek és arra is, hogy válaszoltál a fejezet végén feltett kérdésekre. :) A nagy találkozás kicsit másképp fog elsülni, mint ahogy azt Klaus tervezte, de többet nem is mondok, majd a következő rész(ek)ben kiderül, ahogy az is, hogy Abby és Klaus kapcsolata milyen irányba fog fejlődni. :)

      Törlés
  3. Szia!
    Nagyon tetszik a történeted, én hatalmas Klaus fan vagyok. Folytasd! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Gia!
      Örülök, hogy tetszik, remélem a jövőben sem okozok csalódást. :)

      Törlés
  4. Szia! Örülök a blogodnak, én is imádom a TO-t, főleg Klaust, ő a kedvencem. Kíváncsi vagyok milyen lesz a kapcsolata Abby-vel, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Én örülök, hogy rátaláltál a blogomra, annak meg még inkább, hogy tetszik!:)

      Törlés