2. Fejezet

Meghoztam a második fejezetet, és amint láthatjátok, a blog is változáson ment keresztül. Megújítottam a design, remélem, mindenkinek tetszik! :) Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat, a plusz egy olvasót, és a kommentet. Nagyon jólesnek ezek a visszajelzések.:)

Jó olvasást!

Puszi,

Daisy

2. Fejezet: Davina

  – Azt akarod mondani, hogy… – közelebb hajoltam Laurához, majd még halkabban folytattam. – mészárlás volt New Orleansban? – kérdeztem döbbenten, Laura azonban olyan vígan nevetett fel, mintha viccet meséltem volna.

  – Édesem, New Orleansban? – nézett rám a nevetéstől összeszűkült szemekkel. A lágy, csilingelő hangja annyira elütött a témánktól, hogy szinte sértette a fülemet. – Nem is egy mészárlás. New Orleansban nem kell mélyre ásni ahhoz, hogy embertelen borzalmakat találjunk. Ez a hely olyan, mint a legrosszabb rémálmod, ami egy csodálatos álomvilágnak álcázza magát. Kilépsz az utcára, és mást se látsz, csak vidámságot, zenét, festészetet, mindenféle művészetet és gyönyörűséget. De ez a hely valójában… maga a pokol. – lélegzetvisszafojtva figyeltem Laurára, szinte csüngtem minden szaván. Vámpír volt, azt azonban megsaccolni sem tudtam, hogy hány éves lehetett, de biztos voltam benne, hogy sokat látott már.

  – Mégis mindenki ide akar költözni. Mindenki New Orleansra kíváncsi, erre a csodálatos városra.

  – Mindenki New Orleansba vágyik, de senki sem hagyja már el a várost. De nem a szépsége miatt, drágám. Képtelenek elmenekülni innen.

  – Ezt hogy érted?

 – Ha egyszer ideköltözöl, részese leszel annak, ami itt van. Egyetlen lélegzetvétel, amit ebből a levegőből szippantasz, már a halálos ítéleted. – döbbenten néztem rá, amíg ő ismét teát öntött a csészémbe, majd elmélázva meredt az poharakra.

Üres tekintettel pillantott rám.

  – Hozok valami erősebbet – jelentette be. Úgy mondta ezt, mintha eddig is alkoholt ittunk volna, de most erősebbre vágyna. Bólintottam, ő pedig kisétált a szobából.

Felálltam, hogy kicsit megnyújtóztassam a lábaimat, és körbesétáltam a szobában, miközben megcsodáltam az antik bútorokat.

Biztos, hogy elmúlt legalább ötven éves.

A tükör előtti díszeket csodáltam éppen, amikor a polcon megpillantottam egy tépett szélű cetlit. A papírra egy cím volt felírva, és amint leolvastam, megállt bennem az ütő. Az én lakcímem volt rajta. Remegő kézzel nyúltam a papírért, megfordítottam és ott volt az, amire nem is számítottam, mégis, amitől a legjobban féltem. Gyönyörű, ferde írás volt rajta.

Abigail Lewis.

Jelen helyzetben furcsán idegennek hatott a saját nevem. A papír mellett ott volt egy gyertya, amiben a kanóc már félig leégett. Idegesen néztem a hátam mögé, nehogy Laura idő előtt visszajöjjön. Egy gyertya és a nevem. Előre rosszat sejtettem, de meg kellett győződnöm arról, hogy biztosan nem csak rémeket látok. Óvatosan, csendben kihúztam a fiókot, reménykedve abban, hogy találok valamit, ami igazolja a félelmemet. És ott volt. A fésűm, és a kedvenc nyakláncom, amit még a nagymamámtól kaptam.

Kintről edények csörömpölése hallatszott be, ezért sietősen zsebre raktam a nyakláncomat, a fésűt pedig visszadobtam a fiókba, amit gyorsan visszatoltam. Elléptem a szekrénytől, hogy Laura ne fogjon gyanút, ha esetleg meglát mellette álldogálni és inkább az ablakhoz mentem.

  – Gyönyörű a kilátás innen – mondtam természetességet színlelve, amikor Laura visszajött.

  – Valóban – mondta halkan, én pedig oda sem néztem rá. – Hoztam whiskyt – közölte, mire lassan felé fordítottam a fejemet. Nem jelenthettem be hirtelen, hogy dolgom akadt, hiszen egyből rájönne, hogy menekülni próbálok innen.

  – Nincs még korán ehhez? – mutattam az órára, ami fél hetet mutatott. – Jut eszembe… Lassan mennem kell, megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy felhívom, és elmesélek neki mindent a városról. Köszönöm a teát…

  – De hát még olyan keveset meséltem! Nem azért jöttél, hogy megismerd a várost?

  – Talán majd máskor – mosolyodtam el halványan.

 – Még el sem mondtam a mészárlás valódi történetét – szólt utánam. Pontosan tudta, hogy ezzel ismét felébreszti majd a kíváncsiságomat, ami meg is történt, de a félelmem is épp ugyanúgy nőtt, mert el sem tudtam képzelni, hogy miért akar ennyire marasztalni. Úgy éreztem, mintha önként sétáltam volna be az oroszlán barlangjába, de aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ezért jöttem. Világossá vált számomra, hogy nem én bukkantam nyomra, hanem épp ellenkezőleg.

  – Valódi történet? – teljes testemmel felé fordultam. – Ezt hogy érted? – Laura győzelemittasan elmosolyodott, majd felém emelte az egyik poharat.

   – Egy kis whiskyt? – kérdezte olyan mosollyal, amitől felállt a hátamon a szőr.

×××

  –… az Ősi családnak nagyon sok ellensége volt, van és lesz is. Akkoriban a vérfarkasok is ezt jelentették számukra, a boszorkányokkal egyaránt. A boszorkányok Esther utasítására akarták megölni Klaus gyermekét. De gondolj csak bele. Mégis hogyan jöhetett volna ez össze, amikor az a gyerek az Ősi család védelmében van?

  – De mégis összejött – vontam vállat, hiszen a történet alapján, amit elmesélt, a baba meghalt. Laura hamiskásan elmosolyodott. – Nem halt meg – mondtam, és nem kérdésnek szántam.

  – Klaus okos. És paranoiás. Azt hiszem ez a kettő együtt nagyszerű párosítás annak érdekében, hogy megvédjen valakit. A vérfarkasokkal máig nem kötöttek békét, és valami azt súgja, hogy még sokat kell arra várni.

  – Tehát vámpírok. Vérfarkasok. Boszorkányok. És egy fura gyerek.

  – És – emelte felém figyelmeztetően a poharát – egy hibrid.

  – És egy hibrid – ismételtem halkan, egy mély sóhajjal.

 – Illetve, ha már itt tartunk – állt fel, hogy ismét töltsön magának egy kis italt. – A hibrid. Nem akarlak összezavarni édesem, de belőle csak egy van. Ezt most egészen más értelemben mondom. Belőle tényleg csak egyetlen egy van, az egész világon. Illetve várj, nem is – gondolkodott el. Már teljesen részeg volt. – Most már ketten vannak, de ez egy igazán bonyolult sztori. Ezt talán majd legközelebb, újult erővel és… egy új whiskyvel. – szomorkodva nézett a kiürült italos üvegre, aminek a tartalma nagy részét ő itta meg.

  – Te most komolyan azt akarod, hogy ezt elhiggyem? – fakadtam ki, hiszen mégse tehettem úgy, mintha tudnék a természetfelettiről. El kellett játszanom, hogy egyetlen momentumát sem hiszem el a történetnek. Ennek ellenére úgy véltem, elég hasznos információ ez ahhoz, hogy tudjam, merre induljak el. – Egy hibrid felcsinált egy vérfarkast, aki nem találja a családját, terhes lesz, ezért az egész Ősi család visszatért a városba, és mindent tönkretesznek? Hogy a boszorkányok és a vérfarkasok ellenük fordulnak, de ők mindenáron megvédik ezt a babát? Hogy Klaus a fogadott fia ellen fordul, hogy visszavegye tőle a várost, amit ő maga épített fel, hogy újra ő lehessen a királya?

  – A történetnek még nincs vége – csóválta a fejét Laura. – Tegnap meggyilkolták Francescat.

 – Francescat – bólintottam. – Ő pedig a… nem is emlékszem már micsoda. Vámpír? Vérfarkas? Boszorkány? Neeee – nyújtottam el a szót cinikusan. – Már emlékszem! Ő a tündér, ugye?

  – Szerinted ez vicces? – nézett rám a részegségtől félig lehunyt szemekkel.

  – Őszintén? Szerintem nagyon – nevettem el magam megjátszva, és magamban megjegyeztem, hogy ezért az alakításért járna egy Oscar. Minimum.

  – Nem hiszel nekem?

  – Olyan dolgokat próbálsz elhitetni velem, amik csak a mesében léteznek. A tömeggyilkos sztorija hihetőbb volt.

  – Úgy tűnik a második történet jobban megfogott – állt fel mosolyogva, majd a poharam után nyúlt, és felhörpintette az én italomat is.

  – Ezt hogy érted?

  – Nem csak egy tömeggyilkosról beszéltem. Sőt. Két tömeggyilkos, akik nem is ismerik egymást, viták a város vezetését illetően és botrányok a Francia negyedben. Felbőszült lakosok, kisebb „polgárháború”. A legkevésbé sem egy tömeggyilkos.

  – De ez még mindig sokkal valószínűbb, mint a Rómeó és Júlia horrorisztikus átdolgozása – céloztam a mészárlás állítólagos valódi történetére. – Részeg vagy, Laura.

  – Lehet, de holnapra másnapos leszek, holnaputánra pedig józan. Te viszont továbbra is naiv.

  – Naiv? Az akkor lennék, ha elhinném ezt a sok sületlenséget. Jó éjszakát Laura, köszönöm a teát – zártam le diplomatikusan a beszélgetést, majd a kabátom után nyúltam és vissza sem nézve, kiléptem a lakásból.

A sötét utcán sétálva rendszeresen hátrapillantgattam, figyeltem, hogy Laura nem eredte-e a nyomomba. Eleve a tudat sem volt túl bizalomgerjesztő, hogy vámpír, de egy részeg, talán feldühödött vámpírral még annyira sem akartam szembetalálkozni. A következő pillanatban ismét hátranéztem, de azonnal meg is bántam, amikor nekiütköztem valaminek. Illetve valakinek.

  – El-elnézést, én… – felpillantottam az illetőre, de nem láttam tisztán az arcát, mivel az utcai lámpák fénye hirtelen kialudt. Az adrenalin szinte megbénított, annyira féltem. –… nem vettem észre magát…

  – Mit keres ilyen késő éjjel az utcán, épp New Orleansban? – a vér a fülemben dobogott, szinte alig hallottam, amit a férfi mondott.

  – Egy barátnőmnél voltam… én most… mennék – dadogtam, miközben kikerültem. – Jó éjszakát!

  – Ne kísérjem haza? – szólt utánam.

  – Nem! – vágtam rá hevesen. – Nem, nem… nem kell, köszönöm. Hazatalálok. – Felpillantottam az egyik lámpára, és magamban kezdtem hadarni, míg végül fény nem gyulladt az utcán minden lámpában. Csak hogy addigra a férfi nem volt sehol. Mély levegőt vettem, és szinte futóléptekkel tettem meg a haza utat. Bezártam magam mögött az ajtót, és minden kézre eső lámpát felkapcsoltam. Még egy napja sem vagyok itt, de már találkoztam két vámpírral. Az egyik a főbérlőm, aki ráadásul részeges is, a másik pedig késő éjszaka az utcákat rója, feltételezhetően zsákmány után kajtatva. Csodálatos. Talán Cassienek igaza volt. Veszélyes itt lennem, de tudnom kell, hogy ki az a Niklaus, és miért álmodtam róla, meg még egy vámpírról.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd mielőtt lefeküdtem, megnéztem a telefonomat. Öt hívásom volt a barátnőmtől, plusz egy hangposta.

  – Abigail Lewis, vedd fel a telefont, ha hívlak, különben megkereslek! Nem hiszem el, hogy elhúzod a segged ebből az unalmas városból, és egyből megfeledkezel rólam! Ez több, mint sértő! Holnap elvárom, hogy te hívj fel, különben… ajh, esküszöm, megkereslek! – mosolyogva tettem le a mobilomat és azon gondolkoztam, hogy holnap utána kéne néznem Covingtonnak, hogy tudjak valamit mesélni egy olyan helyről, ahol igazából még életemben nem jártam. Legalább megvan a holnapi terv.

×××

            Másnap délután kimentem a negyedbe, és az árusok között sétálgattam, hátha találok valami érdekeset, amit majd hazavihetek Cassienek. Éppen két sakkozó úr mellett haladtam el, amikor egy érdekes beszélgetés csapta meg a fülemet.

  – …Nem megyek sehova, ameddig nem tudom, hol van a karó.

  – Gondolod, hogy segíteni fog úgy, hogy közben te is itt vagy? – lassan hátranéztem a vállam fölött, és megpillantottam két férfit, akik kinézetre teljes ellentétei voltak egymásnak. Az egyiken öltöny volt, olyan elegánsan volt felöltözve, mintha a polgármesteri szerepet készülne átvenni, a másik pedig barna bőrdzsekit viselt és farmert. Az öltönyös férfi túlságosan ismerősnek tűnt. – A legelső dolog, amit megtanultam abból, hogy veletek éltem, hogy akárhová mentek, ott kitör a fenyegetőzés és a vérontás. Csak ne kerülj a szeme elé. És próbálj meg nem megölni senkit – tette hozzá, mire felszaladt a szemöldököm, és fel se tűnt, hogy nyíltan kezdtem bámulni őket. A bőrdzsekis otthagyta az öltönyöst, aki lenézett a sakkpartira, és hosszú ideig, elmélázva figyelte a játékot. Látszott rajta, hogy egészen máshol jár. Észrevétlenül közelítettem felé pár lépést, eltökélt szándékom volt, hogy szóba elegyedek vele. Volt benne valami, ami vonzott, úgy éreztem, mintha ismerném.  Hajtott valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, hogy beszélhessek vele. Megálltam a sakkozó férfiak mellet, és az öltönyös férfi pont akkor eszmélt fel, majd amikor észrevett, olyan áthatóan szegezte rám barna szemeit, hogy elszállt minden bátorságom. Lenéztem a sakkpartira, és úgy tettem, mintha teljesen lekötne. A férfi továbbra is ott állt velem szemben, és biztos voltam benne, hogy engem bámul. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és próbáltam összeszedni magam, hogy hozzászóljak, de mire összeszedtem minden bátorságom, és felpillantottam rá, hogy megszólítsam, már sehol sem volt. Megráztam a fejem, és értetlenül néztem körbe a sétálóutcán, hátha megpillantom valahol, de úgy tűnt a helyi lakosoknak ez a legkedveltebb szokásuk, hogy másodpercek alatt semmivé lesznek.

            Elindultam az ellenkező irányba, hátha még szerencsével járok, és összefutok valamelyikükkel. Konkrétan kettőjükkel egyszerre akartam találkozni, hogy elcsíphessek még néhány érdekes beszélgetés foszlányt, ami talán a hasznomra válhat, mert eddig nem sokra mentem azzal, hogy az öltönyös férfivel nem szívesen találkozik egy bizonyos személy, akinek egy karó van a birtokában. Kell, hogy legyen ezeknek is valami jelentősége, mert addig világos, hogy esetleg vámpírokat hajkurászok épp, azonban ezeket a teremtményeket akármilyen tőrrel meg lehet ölni. Ezért nem értettem, hogy miért ilyen különleges az, amiről ők beszéltek.

            Úgy tűnt azonban, hogy ez határozottan a szerencsenapom, ugyanis a következő pillanatban ismét feltűntek előttem. Leszegett fejjel siettem előrébb, hogy minél hamarabb hallótávolságon belülre érjek, majd megálltam az egyik árus előtt, mintha nézelődnék, miközben elhaladtak mögöttem.

 –… biztonságban van, engem is megölne, ha Davina Klauson használná. – Klaus. Egyből felfigyeltem a névre, ugyanis a tegnapi történetben, amit Laura mesélt, egy bizonyos Klaus gyerekére pályáztak a boszorkányok. A hibrid, aki az Ősi vámpírcsalád tagja, akinek meglepő módon gyermeke született.

  – Rám ez a kivétel nem vonatkozik, így rajtam bármikor használhatja – mondta az öltönyös, és kezdtem sejteni, hogy az előző alkalommal is erről a Davinaról beszéltek, akinek a jelek szerint fontos a bőrdzsekis alak, Klaus, és az öltönyös férfi azonban kevésbé. Davina kedveltje azonban a jelek szerint nagyban függött Klaustól. Ha Klaus meghal, akkor a bőrdzsekis is? – tettem fel magamnak a kérdést, mert még mindig nem áll össze teljesen a kép. Amikor teljesen elhaladtak mellettem, utánuk eredtem, de csak biztonságos távolságból, amikor még a beszélgetést is hallottam.

  – Akkor jobb, ha szépen viselkedsz – mondta a bőrdzsekis, én pedig visszafojtottam a halk kuncogásomat.

  – És mennyi idő, mire valaki más is rájön erre? – aggodalmaskodott tovább az öltönyös. – Mi van, ha az ellenség kezébe kerül? – A karó? És milyen ellenség?

  – Figyelj, megszerzem tőle a karót, rendben? Csak adj egy kis időt – kaptam azonnal választ a kérdéseimre.

  – Sajnálatos módon, Marcel, ellentétben a szegény lelkekkel, akiket itt toborzol, az ígéreteid nem bíztatnak túlzottan – közölte szárazon az öltönyös. – Így, vagy úgy, Davina együtt fog működni velünk.

  – Na, jó – állt az útjába az bőrdzsekis, azaz Marcel, így nekem is úgy kellett tennem, mintha ismét nézelődnék, hogy ne vegye észre, hogy követem őket. – Bele gondoltál már abba valaha, hogy miért van ennyi ellensége a családodnak? Az ilyen ostoba lépéseitek miatt. Mindig azon csodálkozom, hogy a fenébe éltelek túl titeket. – Az Ősi családnak nagyon sok ellensége volt, van és lesz is. – jutott eszembe Laura tegnapi mondata. Ezek szerint az öltönyös férfi rokonságban állt Klaussal.

            Úgy éreztem, szinte szétrobban a fejem, ettől a töménytelen mennyiségű hirtelen információtól. Tegnap este még csak az Ősi családról tudtam, akiknek rengeteg ellenségük van, de a családból mindössze egyetlen nevet tudtam. Klaus. Se vezetéknév, se a gyermeke neve, se gyermekének anyja neve, esetleg a testvérei neve. Most azonban akaratlanul is rábukkantam az egyik családtagjára, és Marcelre, aki a beszélgetés alapján a családdal együtt élt egy időben. Laura csak egyetlen személyt említett a történetében, Klaus fogadott fiát, akitől most visszaszerezte a várost, és tekintve az öltönyös elszántságát azzal kapcsolatban, hogy Davinat a maga oldalára állítsa, csak tippelni tudtam, hogy talán ő Klaus nevelt fia, aki több, mint valószínű, hogy vámpír.

            Minden elismerésem saját magamnak, ha ezt még holnap is érteni fogom, egy kiadós alvás után, és reményeim szerint egy újabb, iszákos mesedélután után Lauránál.

  – Nem hibáztatlak a gyanúdért, sem Davinat a megvetéséért – szólalt meg az öltönyös, egy kis idő után. Kikerültem őket, hogy eléjük kerüljek, mintha még mindig csak nézelődő lennék, és megálltam a következő stand előtt. – Ez nem változtat a jelenlegi helyzetünkön. Nála van a karó. Vissza akarom kapni – közölte, majd engem is kikerülve, otthagyta Marcelt.

            Felpillantottam az ott maradt férfire, hogy megjegyezzem magamnak az arcát. Megfeszült arcizmokkal meredt az öltönyös után, az arckifejezése akár egy vesztesé. Próbáltam rögzíteni magamban az arcát, majd miután rám pillantott és találkozott a pillantásunk, gyorsan elkaptam a tekintetem, és továbbindultam. Továbbra is úgy tettem, mintha érdekelne a vásár, ami normálhelyzetben így is lett volna, de most annyira pörgött az agyam, hogy fel sem fogtam, hol, mit árulnak. A gondolataim egymás után törtek utat magamnak a fejemben, és már komolyan kezdett megfájdulni, amikor úgy döntöttem, hogy nem várok estig, most azonnal megkeresem Laurát.

  – Nem mondták neked, hogy illetlenség hallgatózni? – szólalt meg valaki mögöttem ismerős hangon, de nem akartam hátrafordulni, mert nem voltam biztos benne, hogy nekem szól. Továbbsiettem, de az illető hamar utolért, és szinte egy pillanat alatt előttem termett, hogy az utamat állja. – Hozzád beszélek, Vöröske – mosolygott rám, és nem tudtam eldönteni, hogy az előbbi megjegyzése gúnyos volt, vagy csak kedveskedni próbált.

  – A hajam nem vörös – közöltem egyszerűen.

  – Á, tényleg nem, ne haragudj. Vörösesbarna? Jól látom?

  – Olyasmi – morogtam.

  – Távolról határozottan vörösnek tűnt.

  – De nem az – közöltem kissé gorombán.

  – Jól van, nyugalom, kislány – jött az újabb elnevezés, amitől egyre csökkent az iránta érzett, amúgy sem túl sok szimpátiám.

  – Milyen hallgatózásról beszélsz? – tértem vissza az eredeti témához, miközben ismét bevetettem minden színészi képességem. Egyre jobbnak éreztem magam.

  – Láttalak az előbb – bökött a fejével arra, ahol az előbb még az öltönyössel beszélgetett. Összeráncolt szemöldökkel néztem arra a pontra, miközben erősen agyaltam.

   – Ó! Te álltál ott mögöttem? Ó, én nem hallgatóztam – nevettem el magam. – Én csak nézelődtem, a beszélgetésednek csak egyetlen részletét hallottam, mert igen, bevallom, utána elég furcsán néztem rád, ne haragudj, nehezen tudom leplezni a hirtelen támadt érzéseimet, és akkor eléggé meglepődtem…

  – Mit hallottál? – fonta össze a mellkasa előtt a karját. A szám szélét rágcsáltam, rájöttem, hogy már nem is olyan nyitott, mint a beszélgetésünk legelején. A testbeszéde mindent elárult.

  – Valami karóról beszéltetek. Ha jól emlékszem, a barátod vissza akarja kapni – vontam meg a vállamat. – Hé, én nem ítélkezem! – emeltem fel a karom védekezően. – Mindenkinek más heppje van. Én kiskoromban szalvétákat gyűjtöttem. Kinek mi – mosolyodtam el. Marcel még mindig bizalmatlanul meredt rám. – Antik darab? – céloztam a karóra. Ez volt az aduászom, kezdtem érezni, hogy nem igazán akar hinni nekem.

  – Az – bólintott lassan.

  – Hát – léptem egyet arrébb.  – biztos nagyon szép.

  – Az – mondta újra. Kínos csend telepedett közénk, és tudtam, hogy csak két lehetőség van arra, hogy ennek véget vessek. Természetesen a rosszabb megoldást választottam.

  – Abby vagyok – nyújtottam a kezem. – Abby Lewis.

  – Marcel Gerard – bólintott, és amikor már reménytelenül leeresztettem volna a karom, kezet rázott velem. Látszott rajta, hogy ismét nem szándékozik többet mondani, ezért aprót bólintottam és már nyitottam a szám, hogy elbúcsúzzak, amikor mégis megszólalt. – Most költöztél ide?

  – Igen – bólintottam. – Alig egy napja.

  – Hát – lépett közelebb. – Ha elfogadsz egy jó tanácsot; minél előbb húzd el a csíkot.