Prológus

Prológus

   – Nem mehetsz el – állt elém Elijah, mire dühösen néztem fel rá.

Attól a perctől, hogy megszűnt az összekötő mágia, nem járt más a fejemben, csak hogy elhagyhassam a várost, és minél messzebbre menjek. Öt nap telt el azóta, én pedig csak a szobámban gubbasztottam, és alig mentem ki az utcára. Elijah többször próbált kommunikálni velem, Niklaus mindössze egyszer próbálkozott, tőle megszokott módon. Rebekah azonban nem finomkodott úgy, mint a bátyjai. Egyszerűen rám törte az ajtót és addig nem is óhajtott távozni, amíg nem szóltam hozzá legalább egy szót. Azonban nem voltam túl kedves, csupán közöltem, hogy nem akarom látni, és tűnjön el a szobámból. Miután ezt kimondtam, elfogott a félelem, hiszen mégiscsak egy Ősi, de Rebekah teljesen máshogy reagált, mint amire számítottam. Csak mosolyogva visszatette az ajtót a helyére, miközben arról beszélt, hogy mekkora haladásnak számít, hogy végre megszólaltam. Ez volt két napja. Azóta nem beszéltem egyik Ősivel se. Nem is láttam őket, nem is kerestek, ahogy én se őket. Talán azt várták, hogy majd minden sérelmemet magam mögött hagyva kisétálok a szobából, és úgy ülök le melléjük vacsorázni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és én is a családjukhoz tartoznék. Bizonyos szempontból talán így is volt, de képtelen voltam azzal a tudattal együtt élni, hogy talán része vagyok a Mikaelson családnak.

Ehelyett inkább öt napot töltöttem azzal, hogy összeszedjem minden erőmet, hogy felfogjam mindazt, ami az elmúlt időszakban velem történt, és összepakoljam a holmimat. El akartam menni, és ebben a legnemesebb Mikaelson sem állíthatott meg.

  – Ne állj az utamba – próbáltam meg félrelökni.

  – Szükségünk van rád – állt ismét elém, mire sziszegve elkáromkodtam magam. – Szüksége van rád.

 – Tönkretette az életemet, Elijah! – förmedtem rá az Ősi vámpírra. – Nem maradok itt. Nem hagyom, hogy életem hátralévő részét is megkeserítse.

  – Nem ő kért meg rá, hogy gyere ide. Magadtól jöttél – nézett a szemembe.

  – Igen, mert tulajdonképpen idehívtatok.

  – Egy gyenge csali volt, te pedig egyből ugrottál. Nem mi vagyunk száz százalékban a hibásak.

  – Csak kilencven százalékban, ha ez megnyugtat.

  – Abby! – kapta el a karomat, amikor ki akartam kerülni. – Nem mehetsz el. Most nem.

  – Se te, se az átkozott családod nem mondhatja meg, hogy mit tehetek! – kitéptem a karom a szorításából, ő pedig nem is harcolt tovább ellenem.

  – Szüksége van rád – szólt utánam halkan, megismételve az előző mondatát, mire megtorpantam. Itt tarthatott volna, ha úgy akarja, sokkal erősebb volt nálam, ő mégis a szavak erejét választotta. Tökéletesen ismerte az emberek gyenge pontjait, és ezt használta fel mindenki ellen. Így tudott mindig győzni. – Neked is szükséged van rá.

  – Nem – fordultam vissza hozzá. Eltökéltem, hogy most nem hagyom győzni. – Nincs szükségem senkire, a legkevésbé sem rá. Utálnám magam, ha bármit is jelentene nekem.

  – És ezt is teszed – lépett közelebb. – Gyűlölöd magad, és harcolsz ez ellen. Mert úgy érzed nem helyes, hogy kedveled őt. Hogy szereted őt. De az érzéseid elől nem menekülhetsz el, Abby. Senki sem képes erre. – Mély levegőt vettem, és lenéztem a cipőmre, csak hogy Elijah ne lássa a szememben a könnyeket.

  – Pedig pont ezt fogom most tenni. – Elfordultam tőle, és elindultam az öreg vaskapu felé. Egyszer sem néztem vissza, nem érdekelt, hogy Elijah ott áll-e még, vagy már elment. Nem érdekelt, hogy utánam akar-e jönni, hogy meggyőzzön.

Megtehette volna. Én sem voltam biztos abban, amire készültem. Talán csak még egy, utolsó szavába került volna és maradok. Talán ha erőszakkal akart volna maradásra bírni, akkor sem ellenkeztem volna. De abban a pillanatban, hogy behúztam magam mögött a vaskaput, nem szándékoztam visszatérni ide. Soha többé, még ha ez az örökkévalóságot jelenti is, ami viszont hosszú idő, és tudtam, hogy lesznek nehéz időszakok, amikor mindennél jobban fogok vágyni ide vissza. De nem érdekelt. Egyre csak győzködtem magam, hogy nem tartozom ide, nincs egy okom se, amiért maradnék. Ez nem az én világom volt, hanem az övék. Azzal, hogy idejöttem, csak esélyt adtam nekik, hogy tönkretegyék az enyémet, és ők nem szalasztottak el egyetlen alkalmat sem, amikor erre esélyük volt. Csak szabadulni akartam, és elfelejteni annak az időszaknak minden percét, amit itt töltöttem…