Hírek!

Helyzetjelentés és miegyéb

         Ha most elkezdenék szabadkozni az 5 hónapos eltűnésem miatt, valószínűleg estig itt ülnék és írnék, ti pedig még holnapután is ezt olvasnátok. Ezért nem teszem.

            Valójában elmondani nem tudom, mennyire sajnálom, hogy így elhanyagoltalak titeket, és a blogot is. Nagyon sokat gondolkodtam az utóbbi időben, mind a történetről, mind rajtatok, mind magamon és elég nagy dilemmán mentem keresztül. Egyszerre éreztem azt, hogy szeretném ezt az egészet folytatni, és azt, hogy úgy érzem, kinőttem belőle. Való igaz, vannak, akik még 20 év fölött is blogolnak, akár az egyetem, akár a munka mellett, de így, még csak tizenévesként én valamiért eljutottam arra a pontra, hogy igenis kinőttem belőle. Természetesen nem az írásról beszélek; nem hiszem, hogy abból valaha is ki tudnék nőni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a fanfictionok még mindig hozzám tartoznak-e. Nagyon sokat gondolkodom mostanában saját műveken, regényeken, amiket esetlegesen ki szeretnék adatni (ne szaladjunk előre ilyen nagy álmokhoz), gyakran verseket is szoktam írni újabban, és egyre jobban azt érzem, hogy kinőttem a fanfictionökből. Gondolom, embere válogatja, van, aki később jut el erre a pontra, van, aki előbb. Azt hiszem, én előbb. Azt hiszem, ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy nagyon sokat kell várni a The Originals 4. évadjára, meg az is, hogy el vagyok havazva az iskola miatt. Néha hetek, akár egy teljes hónap eltelt úgy, hogy egy betűt nem írtam házifeladatokon kívül. Valahányszor végre tudtam időt szakítani arra, hogy írjak és folytassam, az járt a fejemben, hogy nincs ehhez kedvem. Valami komolyabb hangvételű történeten törtem a fejem, és rengeteg ötletem támadt, de egyik sem ehhez, vagy a Forma-1-es bloghoz. Már egy jó ideje Cassandra Clare könyvein élek lol, teljesen magába szippantott az árnyvadász világ, és én is folyton hasonló történeteken gondolkodtam. Újabb ötletek jutottak eszembe, de még véletlenül se árnyvadász fanfiction, hanem valami új, mégis nagyon hasonló, gyakorlatilag koppintások. Clare stílusa azt hiszem nagyon hatással van az enyémre, ezért szeretnék már valami újat is olvasni, de mégis képtelen vagyok az ő könyveitől elszakadni. Miután befejeztem a Mennyei tűz városát, úgy döntöttem, hogy akkor most valaki mástól fogok olvasni, és az egésznek az lett a vége, hogy épp a Pokoli szerkezetek trilógia első részét végzem ki lassan. Arról ne is beszéljünk, milyen szenvedésben élek, hogy az Éjfél kisasszonyt még nem szereztem meg.

            Mindemellett pedig az is egyre nagyobb gondot okoz, hogy fantasyt akarok írni, de mégsem. Ezt inkább meg sem próbálom elmagyarázni. Lényeg, a lényeg; a Thousand years a nehézségek ellenére is halad, bár vannak felőle kétségeim. Terveim vannak a történetben, mégis, a legutóbb megírt részeknél azt érzem, hogy valahogy nem az igaziak.

            Ezzel az elég hosszú bevezetővel tulajdonképpen csak azt szerettem volna elmagyarázni, miért is tűntem el ilyen hosszú időre. Ha befejezem ezt a két történetet (Thousand years, Verseny a szerelemmel) valószínűleg búcsút mondok a fanfictionöknek. Meghagyom a sztorikat az értelmi szerzőjüknek, és nem fogok építkezni valaki más termékéből. Mert azért valljuk be, a fanficion tulajdonképpen erről szól. Megtetszik valami, aminek a kigondolásához az embernek köze sincs, aztán meg kiegészíti a saját ötleteivel. Egy szóval sem mondtam, hogy ez rossz, mert szerintem ez nagyszerű egy kezdő írónak ahhoz, hogy valahol elinduljon. De én szeretnék már valami eredetit, valami olyat, ami csak az enyém, és minden tőlem származik. Aggodalomra semmi ok, mindent megteszek azért, hogy ezt a két történetet be tudjam fejezni és el tudjátok olvasni. Azonban ehhez időre van szükségem. A szünetben remélhetőleg rászánom magam, hogy publikáljak egy vagy két részt, de előre szólok, hogy utána újra szünet várható. Nem fogok csak úgy se szó, se beszéd eltűnni, természetesen külön bejegyzésben fogom leírni, mi a helyzet. Addig is, köszönöm a támogatásotokat! J

Ami pedig azt a bizonyos blogversenyt illeti…

            …, mert ilyen is volt. Hogy kicsit felfrissítsem az emlékezeteteket: jelentkeztem a Passz blog által meghirdetett versenyre még nyáron, ahol a legjobb író és legjobb fanfiction kategóriába iratkoztam fel. Előbbiben második, míg utóbbi kategóriában harmadik lettem, amit CSAK ÉS KIZÁRÓLAG NEKTEK KÖSZÖNHETEK. Remélem, sejtitek, mennyire hálás vagyok nektek ezért.Y Éppen ezért van bűntudatom, hogy ti szavaztatok rám, én pedig így eltűntem. Még egyszer sajnálom!

Egy kicsit az ünnepekről…

            Őszintén remélem, hogy mindenkinek boldog békés ünnepekben volt része. Így utólag boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak (és nem olvasómnak), valamint boldog újévet!

            Remélem ti is éppúgy tele ettétek magatokat mindennel, és soook sok könyvet kaptatok. J

És persze a folytatás:

Remélem, már nem kell sokat várnotok, hogy publikáljam a 11-ik fejezetet, ugyanis én is nagyon váron, hogy megtudjam róla a véleményeteket. Az események egyre jobban beindulnak majd, a sorozat eseményszálaitól eléggé elszakadtam, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok néha-néha visszatérni hozzá. Élvezet volt E/3-ban írni a történetet, és mivel a könyv, amit éppen olvasok, is így íródott, így úgymond könnyű is volt. A 12. fejezetben visszatértem az E/1-hez, Abby szemszögéből, de már most tudom, hogy lesznek itt Klaus/Abby szemszög váltások a közel jövőben.

Kíváncsi vagyok, hogy fogjátok fogadni Marcel és Abby jelenlegi kapcsolatát így azok után, hogy Abby visszautasította őt. Miranda is egyre több szerepet kap, ahogy Davina is, valamint Abby és Klaus viszonya is egyre inkább fejlődik. De, hogy milyen irányba, azt nem árulom el. Tartogatok én még meglepő fordulatokat számotokra! J

Nemsokára találkozunk!

10. Fejezet

Alku az ördöggel

  – Átgondoltad? – kérdezte azonnal a dolgok közepébe vágva. Óvatosan bólintottam, bár magam sem voltam biztos abban, hogy jó-e, amit teszek. Davina közelebb lépett; arca meglepően sápadt volt a lámpa fényében. – Na, és? Hogy döntöttél?

  – Előbb meg kell kérdeznem – sóhajtottam egy nagyot, majd remegve fújtam ki a levegőt. Biztos voltam benne, hogy a válasza nem változtat majd a döntésemen, mégis hallani akartam. – Mi az ok, amiért ennyire Klaus halálát akarod? – kérdeztem. Vonásai megkeménykedtek, elszántan nézett a szemembe.

  – Nem tudom, milyen volt itt az élet, mikor megalapította a várost, de azt tudom, milyen lett azután, hogy visszatért ide – kezdett bele, nyilvánvalóan hosszú mondandójába. – Marcel kialakított itt egy rendszert, ami mindenkinek megfelelt. Többé-kevésbé. Túlzás lenne azt mondani, hogy vámpírok és boszorkányok békességben éltek egymás mellett, de megvoltak a határok, amit mindenki betartott. Senki sem kérdőjelezte meg Marcel uralmát, mert mindig igazságosan járt el, és csak azt bűntette, aki valóban meg is érdemelte. Amikor Klaus visszatért, minden a feje tetejére állt. Aláásta Marcel tekintélyét, a sajátját azonban nem tudta kialakítani. Az emberek féltek tőle, semmint tisztelték volna. Gondolkodás nélkül mészárolt le bárkit a kedve szerint. És most mégis mindenki tőle függ. Rettegésben tart mindenkit. – Davina szeme élesen villant rám. – Soha egy szóval nem mondta, hogy Klaus nem okos. Sajnos pontosan tudja, hol keresse az ellensége gyengepontját, anélkül, hogy áthatóbban ismerné. Ha nem úgy teszel, ahogy ő elvárja… téged csak jelképesen fog elsődlegesen célba venni. Akiket valójában támadni fog, azok lesznek, akiket szeretsz. Nem vállalhatsz magadra semmit, nem ugoratsz úgy fejest a dolgokba, hogy úgy érzed, kész lennél meghalni a céljaidért, mert nem te fogsz meghalni, hanem ártatlan, mit sem sejtő emberek. Klaus fegyverként akart használni engem, csak hogy én már akkor gyűlöltem őt azért, amit Marcellel tett. Nem voltam hajlandó szövetkezni vele, ő azonban elérte, hogy szükségem legyen a segítségére, amit szívesen fel is ajánlott annak fejében, hogy ő is kérhet tőlem szívességet. Tudod, mi lett a vége? Elvesztettem életem első nagy szerelmét. – A lány tett felém egy lépést. – Szóval így kérdezlek most téged. Képes lennél elviselni, ha elvesztenél bárkit, csak, mert nemet mondasz Klausnak? Remélem, ezt számításba vetted, amikor meghoztad a döntést.

  – Nem kellett sokat gondolkodnom a döntésemen. – Felszegtem a fejem. Megértettem Davina indokait, de mintha el akartam volna engedni őket a fülem mellett. Csak remélni tudtam, hogy a válaszom után nem kell mégis a saját káromon tanulni. – A válaszom pedig az, hogy nem. Sajnálom, de nem szeretnék részt venni Klaus meggyilkolásában. – Davina szemöldöke a magasba szökött, de nem tűnt igazán meglepettnek.

  – Ugye tudod, hogy így azt sem fogod látni, hogy az összeköttetésed mikor múl…

  – Igen, tudom – vágtam a szavába. – Csak reménykedek benne, hogy nem szándékozod használni a karót valamelyik másik Mikaelsonon. – Davina egy darabig állta a tekintetem, végül arcvonásai ellágyultak.

  – Akárhogy is, úgy tűnik egy ideig mégis egy oldalon fogunk állni – hajtotta le a fejét, és arrébb rúgott egy apró kavicsot. Értetlenül néztem rá. – Ennél rosszabb átok nem is szakadhatott volna a nyakamba, de történetesen vannak közös barátaink Klaussal. Már, ha neki vannak egyáltalán barátai.

  – Miről beszélsz? – ráncoltam a homlokom.

  – Hát nem is tudod? – kérdezte meglepetten, én pedig bizonytalanul nemet intettem. – Feltételezem, hallottál már Esther nagylelkű ajánlatáról a gyermekei felé.

  – Hogy mindenki kap egy halandótestet, hogy aztán az egész boldog család egyesülhessen? – kérdeztem fáradtan. – Igen, hallottam.

  – Rebekah elfogadta az ajánlatát – közölte, mire döbbenten meredtem rá. Hűvös szellő vágtatott végig az utcán, meglebbentve a dzsekimet beszökött a pólóm alá, amitől kirázott a hideg. Nem igazán jutott el a tudatomig, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely arra, hogy ezt megbeszéljük. – Természetesen ez csak a csali. A varázslat végrehajtása közben akarják megölni Esthert, amikor gyenge lesz ahhoz, hogy védekezzen. Csak akad egy újabb bökkenő. Rebekah befogadó teste Cami lenne – sorolta fel az információkat, amiket egyébként már tudtam. Klaus csak azt felejtette el közölni, hogy Rebekah elfogadta Esther ajánlatát, hogy így csalják tőrbe az anyjukat.

  – És Cami a barátod. Ahogy Klausé is – bólintottam.

  – Kénytelen vagyok most az Ősi mellé állni, hogy segíthessek Caminek – mondta, ám látszott rajta, hogy nehezére esnek ezek a szavak. – A varázslat azonban komplikált lenne. Kerítenünk kell egy másik testet, és akkor kell cselekednünk, amikor Esther elvégzi a mágiát. El kell terelnünk a varázslatát Camiről a másik befogadót testre, és meg kell akadályoznunk, hogy Esther is új testbe ugorhasson, amikor Klaus megöli. Nem lesz könnyű, de reménykedtem benne, ha már úgyis Klaus oldalán állsz, segíteni fogsz nekem.

  – Hát – ingattam a fejem. – A terv már készen van, nem igaz? – kérdeztem, miközben megállapítottam magamban, hogy nyílván akkor eszelték ki ezt ilyen gyorsan, amikor én épp hazafelé tartottam, hogy el ne késsek a megbeszélt időpontról. Davina szemébe néztem. – Nem állok Klaus oldalán – szögeztem le. – De, csak mert nem akarom megölni, még nem jelenti azt, hogy ellened vagyok. Legalábbis számomra nem – nyújtottam a kezem, mint egy megállapodásképp. Davina bizonytalanul fürkészte az arcomat, némi habozás után azonban halványan elmosolyodott.

  – Mi boszorkányok legalább tartsunk össze, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét, majd nyújtotta a karját, hogy kezet rázzunk.

×                     ×                     ×

  – Beszéltem Klaussal – szólt Marcel felém nyújtva a whiskys poharat. Kissé kelletlenül vettem át tőle; nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz emlékeket idéz-e a dolog, hogy együtt iszogatunk. Részben határozottan jó emlék volt, de ha jobban továbbgondoltam, egyből összeszorult a szívem.

            Aggodalmasan néztem Marcel szemébe. Miután megbeszéltem a dolgokat Davinával, Marcel éppen ott várt rám, ahol a kocsival hagytam. Ellentmondást nem tűrően követelte, hogy száljak be az autóba, és menjek vele, mert elmondása szerint, ha szem elől veszít és történik velem valami, Klaus biztosan véget vet az amúgy eddig egész hosszú életének. Most az Ősi neve hallatán félelem rántotta görcsbe a gyomromat.

  – Észrevette már, hogy eljöttem? – kérdeztem, de egyből meg is bántam. Marcel rosszalló tekintete nélkül is hamar rájöttem, mennyire valószínűtlen, amit kérdeztem. – Persze, hogy észrevette – tettem hozzá halkan, majd kortyoltam egyet.

  – Megmondtam neki, hogy velem vagy. – Marcel mellettem a kanapé karfájára ült le, nagyjából egy méteres távolságra tőlem. Nem hibáztathattam, amiért nem kíván a közelembe jönni. – Reméltem, hogy ez egy kicsit enyhít a haragján.

  – És? Enyhített? – kérdeztem reménykedve. Marcel megforgatta a kezében a poharat.

  – Fogjuk rá. Mondjuk úgy, hogy sokkal jobban leköti a probléma, amit az anyja okozott. Rebekah el akarja fogadni Esther ajánlatát, Cami szinte bármelyik pillanatban elvesztheti az uralmát a teste fölött… pontosabban, bármikor elhagyhatja a testét, és ki tudja, hova kerülne azután…

  – Tudom – szóltam megértően. – Davina elmesélte.

            Marcel kíváncsian pillantott fel az arcomra.

  – Mégis mire készültök ti ketten?

  – Én semmire – vágtam rá azonnal. – Tényleg. Illetve, úgy tűnik, most egy csapatot fogunk alkotni, hogy megmentsük Camit és Rebekaht, és megöljük Esthert. Mi sem lehetne hétköznapibb – tettem hozzá cinikusan, Marcel pedig halkan elnevette magát.

  – Egész könnyen hozzászoktál az új környezethez.

  – Nem mondanám, hogy hozzászoktam – ráztam meg a fejem fáradtan. – Inkább nincs időm azon gondolkodni, hogy hogy kerültem ide, és mégis mi a fenéért csinálom azt, amit. Például, hogy miért töröm ki random vámpírok nyakát, vagy miért mentek meg vérfarkas gyerekeket egy gonosz boszorkánytól. A legtöbb fajtámbeli végül is ezt csinálja, nem?

            Marcel mosolyogva fürkészte az arcomat.

  – Tudod, amikor először beszélgettünk, pontosan ilyennek képzeltelek – mondta, majd felhörpintette a pohara tartalmát. Szavai hallatán nekem is eszembe jutott az első beszélgetésünk; miután kihallgattam őket, utána ő kérdőre vont, én pedig eljátszottam, hogy azt se tudtam, miről beszélnek. – Nem mondanám, hogy kifejezetten meglepődtem, mikor Klausnál találkoztam veled legközelebb.

  – Nekem sem egyszerű elfelejteni azt, hogy egy új városba költözök, és a várt vendégszeretet helyett megkapom, hogy inkább minél előbb lépjek le – fintorogtam, mire Marcel felnevetett.

  – Nem szeretem, ha idegen erők lépnek a területemre – poénkodott. – Ha akkor hallgattál volna rám, most nem lennél ekkora zűrben – mondta, mire halványan elmosolyodtam.

  – Te is tudod, hogy nem volt választásom – céloztam arra, hogy Klaus ügyesen elintézte, hogy ne hagyjam el a várost. Marcel széles vigyora mosollyá szelídült.

  – Annyi biztos, hogy bizonyos mértékben hálásnak kell lennem Klausnak. Ha nem lennének ilyen beteg, egyelőre rejtélyes tervei, most nem ülhetnék itt veled – mondta halkan. Szavaira jóleső bizsergés futott végig a testemen. Lesütöttem a szemem, és reméltem, hogy Marcel nem veszi észre, hogy elpirultam. – Abby, ami a múltkorit illeti… – kezdte, mire felkaptam a fejem, annak ellenére, hogy éreztem, valószínűleg még vörösebb az arcom, mint eddig. Marcel kíváncsian fürkészett; nyílván azt várta, hogy majd én befejezem helyette a mondatát, de fogalmam sem volt, mit kellene hozzáfűznöm. Úgy tűnt azonban, ő is hasonló helyzetben találta magát. Hirtelen nyoma sem volt annak a magabiztos férfinek, akit megismertem.

            Lemondóan rázta meg a fejét.

  – Igazából fogalmam sincs, mit kéne mondanom – nevette el magát zavartan.

  – Akkor mondom én – vettem át a szót egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Ami a múltkor történt, egyszeri alkalom volt. Egy… véletlen volt – hadartam. Szinte minden szó nehezemre esett, és nem csak azért, mert a szívem mélyén valójában nem ezt akartam, hanem azért is, mert roppant kényelmetlenül éreztem magam. – Nézd, nem fogom letagadni a nyilvánvalót, hogy… szóval, hogy érdeklődöm irántad… De a helyzetből kifolyólag, szerintem lehetetlen, hogy…

  – Cassie miatt? – kérdezte a szemembe nézve. Arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni; olyan volt, mintha hirtelen emelt volna maga köré egy falat, amit hiába is dobálnék a legerősebb ágyúkkal, sosem tudnám lebontani. Elkeseredetten bólintottam.

  – Miatta is. Főként miatta. Meg Klaus miatt. – Marcel kíváncsian kapta fel a fejét, miközben én a pólóm alsó szegélyét babráltam. – Ha alakulna is valami kettőnk közt, valószínűleg eléggé megnehezíteni az az aprócska kis bökkenő, hogy Klaus kedvére irányít engem. Arról nem is beszélve, hogy… – kezdtem bele, de aztán inkább meggondoltam magam. Felesleges lett volna még Rebekaht is felhozni.

  – Hogy? – kérdezett rá azonnal Marcel.

  – Mindegy.

 – Nem – rázta a fejét. – Hallani akarom az összes okot – mondta határozottan, mire nagyot sóhajtottam.

  – Jó – bólintottam. – Az is zavaró lehet egy kicsit, hogy a másik exed is képbe fog jönni – mondtam, de bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam teljesen kizárni az érzelmeket a hangomból. Nem mondhatnám, hogy a gúny csöpögött a szavaimból, de határozottan észrevehető volt. Marcel értetlenül nézett rám. – Rebekah – magyaráztam, mire a vámpír tehetetlenül sóhajtott fel.

 – Ennyi? – kérdezte távolságtartón. Hirtelen kezdtem úgy érezni magam, mint az első találkozásunkkor, amikor fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki, amivel kicsit meglágyíthatnám.

  – Épp elég, nem? – nevettem fel kínosan. Marcel felpattant, majd a bárpulthoz lépett, hogy újratöltse a poharát. Csak ekkor vettem észre, hogy már az enyém is üres, és tekintettel a kínos helyzetre, mindennél jobban vágytam rá, hogy megihassak még egy pohár whiskyt, de jobban láttam, ha inkább csöndben maradok. Marcel a pultra támaszkodott.

  – Megértem az indokaidat – felelte, de nem nézett rám. Úgy meredt a poharába, mintha onnan olvasná fel a szavakat. – A világért sem akarok bármit is rád erőltetni. Elfogadom a döntésedet – mondta, majd egy húzásra felhajtotta az italát, és már nyúlt az üvegért, hogy töltsön egy következő kört. Felvont szemöldökkel néztem rá. Semmi kedvem sem volt közelebb menni hozzá; a hirtelen stílusváltása miatt igazából még csak egy légtérben sem akartam tartózkodni vele.

  – Ennyi? – kérdeztem most én. Marcel szeme rám villant. Felegyenesedett, majd oldalát a pultnak döntve, kíváncsian nézett a szemembe.

  – Miért, mit kéne még mondanom? – kérdezte ridegen. Bizonytalanul bólintottam, majd lassan felálltam.

  – Igazad van – nyúltam a kabátom után Marcel kíváncsi tekintetétől kísérve. – Ennyi. Csak azt hittem, hosszabb lesz.

  – Ó, szóval te már rákészültél arra, hogy ezt megbeszéljük? Hogy kikosarazz engem? – kérdezte kissé felháborodottan. Értetlen tekintetem lassan a kezében tartott pohárra tévedt – ismét üres volt. A whisky nyílván hatni kezdett.

  – Nem kosaraztalak ki, Marcel – ráztam meg a fejem fáradtan. – Valójában nem is történt köztünk semmi… – Marcel mindenfajta finomkodás nélkül tette le a pultra a poharat, majd egy szemvillantás alatt termett előttem. Egy karnyújtásnyi távolság sem maradt köztünk, nekem pedig a lélegzetem is elállt. Fáradságom egy pillanat alatt szivárgott el, helyét valami különleges izgatottság váltotta fel. Tettem egy lépést hátra, de a szemem sarkából láttam, hogy a fal közel van, márpedig eszem ágában sem volt sarokba szorítani magam. Marcel is tettem felém egy lépést, hogy azonnal megszüntesse a köztünk kialakult, távolságnak sem csúfolható teret.

  – Egy csók neked semmi? – kérdezte halkan. Éreztem a meleg leheletét az arcomon; whisky és valami csoki finom keveréke. Igyekeztem csak és kizárólag a szemébe nézni, mialatt válaszoltam.

  – Az… csak úgy megtörtént – ráztam meg a fejem bizonytalanul. Marcel felvonta egyik szemöldökét, szája sarkában pedig megjelent egy apró félmosoly. Kezdtem azt gondolni, hogy jól szórakozik rajtam. – Mindketten ittunk egy kicsit – folytattam. – Nem gondoltunk a következményekre.

  – Mi van, ha én most sem gondolok? – kérdezte, mire elakadt a szavam, és pár pillanatba telt, mire megtaláltam a hangom.

  – Akkor… – kezdtem, de nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre. – Akkor majd én gondolok helyetted is – paskoltam meg a mellkasát, majd finoman taszítottam rajta egyet, hogy arrébb tudjak lépni. Marcel azonban megragadta a karomat, és egy pillanat múlva az ajka már az ajkamra tapadt. A testem megfeszült, éreztem, hogy ez nem helyes, de valahogy mégsem ellenkeztem. Az érzés azonban kétségtelenül teljesen más volt, mint a múltkor. Annyi minden nyomasztott, Cassievel, Klaussal és Marcellel kapcsolatban, hogy egyszerűen képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy ezt nem tehetem. Valahogy mégis képtelen voltam elszakadni tőle, mielőtt azonban mégis rávehettem volna magam, Marcel húzódott el tőlem. Egyik kezével megsimogatta az arcomat, míg a másik a tarkómra vándorolt, majd ujjbegyét végigvezette a nyakamon. Arca még mindig közel volt az enyémhez, de így, hogy ajkaink már nem értek össze, mintha villám csapott volna közénk. Az agyam egyszerre kitisztult, és gondolkodás nélkül tettem hátra egy lépést, de Marcel továbbra sem engedett el.

  – Az még oké, hogy egy csók neked nem jelent semmit – szólt, hangja azonban alig hallhatóan ugyan, de megremegett. Szinte akaratlanul húztam ki magam; tetszett a hatás, amit Marcelre gyakoroltam. – De kettő után ezt már nem mondhatod – húzta vigyorra a száját, mire én is elmosolyodtam. Örültem, hogy a távolságtartás eltűnt a hangjából.

  – Ha mégis megteszem, hivatkozhatok arra, hogy mindkét alkalommal te tepertél le engem? – kérdeztem, mire elnevette magát.

  – Az első alkalomra én máshogy emlékszem.

  – Hé! – csattantam fel, mire még szélesebben vigyorgott. – Első alkalommal is te csókoltál meg!

            Marcel nevetve nyúlt a kezem után; összefonta ujjainkat és halványan mosolyogva nézett a szemembe.

  – Tudok várni – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Rád – tette hozzá. – A helyzetet elnézve, nem hiszem, hogy nagyon lenne időm csajozni, szóval nem kell féltékenynek lenned senkire.

  – Ó – nevettem el magam. – A féltékenység a gyengéknek való. Ami kell, az az enyém – mondtam, kissé rájátszva a szerepemre. Ekkor azonban arcom elkomorult és komolyabban folytattam. – Nem kell várnod. Nem azért, mert nem tudnál, vagy mert én nem akarom, hanem mert fölösleges.

  – Úgy érted, soha nem gondolnád meg magad? – kérdezte Marcel. Arca még mindig vidámnak tűnt.  – Majd meglátjuk – kacsintott.

 – Nem, Marcel, úgy tűnik nem érted. Ha csak Cassie lenne a hátráltató ok, az is épp elég lenne. Barátnőkódex. Nem hajtunk rá a másik exére – szögeztem le, Marcel azonban pontosan úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.

  – Ezt csak most találtad ki. – Nem kérdésnek szánta. Kíváncsian vontam fel a szemöldököm.

  – Szóval egy vámpírokkal, boszorkányokkal meg vérfarkasokkal teli világban azt mondod, hogy a barátnőkódex létezése abszurdum? – kérdeztem kissé felháborodva.

  – Nézd, anno randiztam párszor Camivel. Most meg egyértelműen Klaussal van köztük valami. Nincs köztünk semmilyen… kódex – fintorodott el.

  – Szóval még Camivel is kavartál – vontam fel a szemöldököm, és bár magam is meglepődtem, valahogy jobban felkeltette a figyelmem, amit Marcel Klausról mondott. – Most meg Klaussal vannak együtt?

  – Nincsenek együtt, csak van köztük valami. A vak is látja.

  – Azt hittem, Miranda…

  – Nem – vágott közbe Marcel. – Miranda csak úgy van, és nyílván nem örülne, ha most éjnek évadján becsörtetnél hozzá, úgy hogy pakolj szépen le – próbálta meg kivenni a kezemből a kabátomat, én azonban erősen belekapaszkodtam, és dacosan húztam vissza.

  – Nem – vágtam rá azonnal. – Nem maradok itt.

  – Miért nem? – kérdezte Marcel kíváncsian, én pedig azonnal válaszra nyitottam a számat, pedig nem lett volna célszerű közölni vele, hogy túlságosan félek, hogy nem tudok uralkodni magamon a közelében.

  – Mert nem – feleltem végül. Marcel vigyorogva fejtette le az ujjaimat a kabátomról.

  – Ez nem válasz.

  – Azért nem, mert az előbb beszéltük meg, hogy bármi is történt köztünk, azt lezárjuk és elfelejtjük.

  – Nem emlékszem, hogy ebben tényleg megállapodtunk volna – rázta meg a fejét. Tettem egy lépést hátra, hogy megnöveljem a köztünk lévő távolságot.

  – Akkor vedd úgy, hogy így beszéltük meg – jelentettem ki határozottan, de Marcel egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki komolyan vesz engem. A kezem után nyúlt, és ismét visszahúzott magához, hogy már alig maradt köztünk távolság. – Ha csak Cassieről lenne szó, már az is épp elég lenne. És ne merészelj többet megcsókolni – emeltem fel a szabad kezemet, hogy lökjek egyet a mellkasán. Ismét megpróbáltam a kabátom után nyúlni, de Marcel vigyorogva rántotta el.

  – Ahogy akarod – szólt vidáman. Látszott rajta, hogy nagyon jól szórakozik. – Mindezektől függetlenül ma este itt maradsz. Megmondtam, hogy nem tervezek mostanában meghalni Klaus kezei által, márpedig nincsenek jobb kilátásaim, ha most szem elől tévesztelek.

  – De… – kezdtem volna ellenkezni, Marcel azonban játékos mozdulattal csendre intett.

  – Nincs de! Helyezd magad kényelembe.

×                     ×                     ×

Írói (E/3) szemszög – Klaus

Miután Klaus kinyomta a mobilt, és a képernyőről eltűnt Marcel neve, az Ősi ingerülten csapta le a kanapéra a telefonját. Vele szemben Hayley éppen a kislányával játszadozott, aki mindennél jobban élvezte, hogy az anyja térdén játszhat lovaglósat.

  – Nem hiszem, hogy a kislányodnak jót tesz, ha már ennyi idős korában látja, milyen heves vérmérsékletű az apja. Ráér felnőtt korában együtt élni ezzel a tudattal – ült le bátyja mellé Rebekah, nem törődve azzal, hogy Klausnak így is nehezére esett megőrizni a hidegvérét. Képtelen volt megbarátkozni a ténnyel, hogy Abigail Lewist nem tudta kordában tartani. Úgy érezte, csődöt mondott az ezeréves tapasztalata a boszorkányokkal szemben. Tudta ugyan, hogy a Lewis boszorkányokkal soha nem könnyű – hogyisne tudta volna, hiszen velük volt a legtöbb tapasztalata –, de Abby minden eddiginél keményebb diónak bizonyult. Klaus valahányszor úgy érezte, hogy végre a markában tartja a boszorkányt, az a következő pillanatban úgy szivárgott ki az ujjai közül, akár a víz. Klaus végső elkeseredésében már legszívesebben hibernálta volna a lányt, hogy ameddig nincs rá szükség, az ne tudja összezavarni a dolgokat. Többé-kevésbé megnyugtatta a tudat, hogy Abby nem egyedül csavarog New Orleans utcáin, hanem Marcel felügyelete alatt van. Bár ez volt jelenleg a legjobb megoldás, mégis valami oknál fogva bosszantotta az Ősit, hogy Marcel és Abby ennyi időt töltenek együtt. Esze ágában sem volt beleavatkozni a boszorkány szerelmi ügyeibe, de úgy érezte, Abby érzései Marcel iránt csak megnehezítik a gondosan kieszelt tervét. Arról nem is beszélve, hogy Klausnak Marcelre is igen nagy szüksége lett volna, fogadott fiát azonban láthatóan zavarta az, ahogy az Ősi Abbyvel bánik.

  – Abigail már megint eltűnt – szűrte a fogai közt Klaus. – Folyamatosan ezt csinálja. Végre helyben vagyunk, minden a terv szerint alakul, de neki valahogy mégis sikerül belerondítania.

  – Lewis boszorkány – vont vállat Rebekah. – Szerintem ez a vérükben van. És ne tégy úgy, mintha ezt nem tudnád te is nagyon jól. – Hayley érdeklődve emelte fel a fejét. Barna tekintetével fürkészve nézett a testvérpárra.

  – Ilyen nagy tapasztalatra tettetek szert a Mirandával való együttélés során? – kérdezte. Klaus ingerülten nézett gyermeke anyjára. Semmi kedve nem volt megvitatni vele, hogy nem Miranda és Abby az első boszorkányok ebből a vérvonalból, akikkel igen közeli kapcsolatban állt a család. Szeme sarkából látta, ahogy a húga sejtelmes mosolyra húzza ajkait.

  – Miranda csak egy a sok közül – duruzsolta, majd oldalba lökte bátyját, akinek mély sóhajra volt szüksége, hogy ne veszítse el a fejét. – Nem igaz, Klaus?

  – Nincs időm céltalan csevegésre – pattant fel hirtelen, majd az étkező irányába indult. – Itt az ideje megbeszélni a tervet, hogyan öljük meg drága jó anyánkat, és akadályozzuk meg az újabb, eszement tervét Rebekah testcseréjével kapcsolatban.

            A szőke vámpírlány sóhajtva állt fel, majd követte bátyját az étkezőbe, ahova Elijah is éppen ebben a pillanatban lépett be.

  – Hol van Ansel? – kérdezte kertelés nélkül. Klaus akaratlanul is idegesen kapta fel a fejét apja neve hallatán. Még mindig nem szokta meg, hogy az ember, akire anno brutálisan meggyilkolva talált rá, most mégis az életében van. Él, lélegzik, és nem csupán egy elképzelt szerető apa víziója, aki Mikaellel ellentétben olyannak szerette a fiát, amilyen volt. Klaus a világ minden kincséért sem mondta volna ki hangosan, de a lelke mélyén tudta, ha Ansel nevelhette volna egészen kicsi kora óta, közel annyi gaztett sem követett volna el, mint ahányat most gondosan eltemetett emlékei csapzó hullámai közt. Teljesen más, jobb ember válhatott volna belőle.

  – Hogy hogy hol van? – kérdezte most bátyját, hangja azonban tökéletesen érzelemmentes maradt, mint mindig, amikor komoly, nyugtalanító gondolatok kergették egymást a fejében.

  – Elment sétálni – jelent meg a társaság közepén Hayley, karján a kislányával. Klaus tekintete egyből Hope tengerkék szemeire tévedt, melyek, mint mindig, most is boldogan csillogtak. Klaus bármit megtett volna a lányáért, de lelke mélyén kicsit irigykedett rá; nem is irigykedett, sokkal inkább pontosan arra törekedett, hogy olyan életet teremtsen neki, amely neki soha nem adatott meg. Szerető szülők, biztonságos, nyugodt légkör. Ha jobban belegondolt, persze maga is tudta, hogy a Mikaelson családban soha nem lehet igazán nyugodt és biztonságos élete, de minden tőle telhetőt megtett, hogy semmiben se szenvedjen kárt. Meg akarta mutatni neki, hogy milyen borzalmas is ez a világ, de mindezt úgy, hogy közben királynőként bánt volna vele; Hope-nak tudnia kellett, milyen veszélyek veszik körül, tudnia kellett, hogy mi az, amiben neki a családjának hála soha nem lesz része, és amitől örökre meg lesz óvva.

            Klaust Hayley szavai rángatták ki gondolatai közül.

  – Megkérdezte, hogy magával viheti-e Hope-t, de mondtam neki, hogy lassan aludnia kéne. Elköszönt tőle, aztán elment sétálni.

  – Úgy, ahogy Abigail is? – kérdezte Klaus gúnyosan. Hayley vetett rá egy sötét pillantást. Klaus pontosan tudta, hogy nem a farkaslány hibája, hogy a boszorkány megszökött, de még mindig képtelen volt rendet rakni a fejében, az Abby okozta nyugtalanság miatt.

  – Klaus, mondd, leszállnál már Abbyről? Talán, ha kicsit kedvesebben viselkednél vele, ő is elmondaná neked, hogy mit miért tesz, és talán még közös megállapodásra is jutnátok.

  – A mi drága boszorkányunk, akit annyira védesz, minden bizonnyal azért rohant vissza New Orleansba, mert találkozója volt életed szerelmével. Feltehetőleg most is Marcellel van, sőt. Amióta a városba ért, szinte csak vele van. – Klaus úgy gondolta, ezzel kellően felhergelheti húgát. Jelenlegi helyzetében nem is vágyott másra, minthogy valaki osztozzon vele a nyugtalanságában. Önző dolog volt, de már rég nem törődött olyan apróságokkal, hogy gonosz és önző embernek gondolták. Minél rosszabbat feltételeznek rólam az emberek, annál kevesebbet várnak el tőlem. Nem volt feltett szándéka, hogy megutáltassa Abbyt Rebekahval, pusztán azt szerette volna, ha valaki végre megérti, miért is ilyen ideges. Húga azonban most úgy nézett rá, mintha arra jött volna rá öccsével kapcsolatban, hogy az épp a minap mészárolta le a teljes várost.

  – Ezt most úgy mondod, hogy zavarnia kellene, de ahogy elnézem, a te csőrödet ez sokkal jobban böki, mint az enyémet kellene – állapította meg Rebekah, mire Klaus értetlenül nézett a szemeibe. Rebekah összeráncolt homlokán lassan kisimult a bőr, és vidám mosoly terült szét az arcán. Klaus előre tartott tőle, milyen megállapításra jutott húga. – Te féltékeny vagy! Féltékeny vagy Marcelre, mert Abby szívesebben van vele, mint veled. Vagy, mert… – Rebekah még szélesebben vigyorgott. – A Lewis boszorkányok bája mindig is elbűvölt téged. Így történt ez most is? – Klaus arcizmai megfeszültek.

  – Kezdetektől fogva reménykedtem, hogy nem fogod teljesen elveszteni a józan eszed, de sajnálatos módon nem így történt. Ahogy a világ haladt előre, és mindenhol változás következett be, a te agyad úgy épült le teljesen. Elkeserítő – szúrt oda húgának az Ősi, aki már nyitotta a száját, hogy dühösen visszavágjon, de Elijah még épp időben szólt közbe.

  – Úgy vélem – emelte fel a kezét, mire a két szőke testvér türelmetlenül pillantott rá. –, a személyes problémákat később is megvitathatjuk. Nem gondolom, hogy Hope kíváncsi a családi viták finomabb verziójának… ízelítőjére – célzott arra a vámpír, milyen brutális konfliktusok alakultak ki korábban a Mikaelson testvérek között.

  – Hamar túlléptél Camin – sóhajtotta Rebekah, Klaus szemeibe nézve.

 – Jobb lenne, ha az én szerelmi életem helyett a sajátodat próbálnád helyrehozni. Sosem voltál éppen a helyzet magaslatán – szűrte Klaus a fogai közt. Valahányszor feltűnt egy nő az életében, sosem úszhatta meg Rebekah gúnyos csipkelődését. Nyílván így volt ez fordítva is, Klaust most valahogy mégis felbosszantotta a helyzet, hogy a húga azt hiszi, érez valamit Abby iránt. Kétség sem fért hozzá, hogy a boszorkány gyönyörű volt, tele szenvedéllyel és akarattal. Olyan volt, mint egy törékenynek tűnő kismadár, akihez az ember mégsem mer hozzáérni, mert csapkodó szárnyaival akár lángra is kaphat, hogy úgy lángoljon tovább, hogy senki a közelébe se férkőzhessen, és örökre szabad maradhasson. Erre emlékeztette Klaust Abby. Egy védelemre szoruló kis madárkára, akiben akkora tűz lakozik, ami megperzselne mindenkit, aki csak hozzáérne; csak azok kerülhettek közel hozzá, akik igazán megérdemelték azt, a szándékaik tiszták, és meghagyták a madár saját szabadságát, amire az mindennél jobban vágyik. Abby nem csak külsőre, de természetre is olyan volt, mint Grace Lewis, de valahogy mégis teljesen más…

  – Szóval Kol hajlandó segíteni? – kérdezte Hayley. Klaus zavartan emelte fel a fejét. Nem sokszor fordult elő vele, hogy elterelődik a figyelme, most mégsem tudta, hol tartanak a tervben.

  – Hajlandó segíteni Davinának. Aki természetesen már Cami mellett van. – Elijah nagyot sóhajtott. – Van egy olyan érzésem, hogy szegény nőt úgy kezelik, mintha halálos beteg volna.

  – Tulajdonképpen az, nem? Csak tünetek nincsenek. A halálos rémületen kívül persze, hogy nemsokára Rebekah Mikaelson fogja elfoglalni a testét – fintorgott Bekah.

  – Kol a karót követeli – szólt közbe Klaus is. Úgy érezte, a többieknek is tudniuk kell, hogy az egyetlen, rájuk halálos fegyver hamarosan a legmegbízhatatlanabb fivérük kezébe kerül. – Azt mondja, csak így tudja meggyőzni anyánkat. Én pedig beleegyeztem. Hajlandó vagyok megbízni az öcsénkben egy nagyobb jó érdekében. Ha nem jön össze – vigyorodott el Klaus, bár valójában egyáltalán nem szórakozott jól, mégis mestere volt annak, hogyan leplezze valós érzelmeit. –, hát valamelyikünk nemsokára meghal.

  – Az egész vérvonalával együtt – meredt bátyjára Rebekah elszörnyedve.

  – Járulékos veszteség – vont vállat Klaus. Jelenleg nem lebegett más a szeme előtt, minthogy végre megszabaduljon Esthertől és annak fenyegetéseitől. – Mikor indítjuk az akciót?

  – Napokon belül – felelte Elijah. – De valakinek Hope-al kéne maradnia addig is.

  – Majd én – vállalkozott azonnal Hayley. Klaus egy bólintással jelezte, hogy nem szándékozik vitázni a lány döntésével, majd bátyjához fordult.

  – Neked is maradnod kéne. Még túl gyenge vagy ahhoz, hogy szembeszállj anyánkkal.

  – De… – kezdett volna ellenkezésbe Elijah, Klaus azonban a lehető legnagyobb jóindulattal a mozdulataiban, csendre intette.

  – Meg tudjuk oldani mi is. Ott lesz Davina, Kol, Marcel, sőt még remélhetőleg Abigail is. Ha minden jól megy, talán még Mirandát is rá tudjuk szedni, hogy kimozduljon a barlangjából. Te pedig addig elszórakoztatod Anselt.

  – Tehát a terv? – szólt közbe gyorsan Rebekah, mielőtt még Elijah vitába szállhatott volna.

  – Te jelentkezel anyánknál – nézett húgára Klaus. – Előadod neki, hogy elfogadod a lehetőségét, ő pedig tárt karokkal vár majd téged. Cami helyett kerítünk egy másik befogadó testet, arra az esetre, ha mégsem sikerül megakadályoznunk a cserét. Amíg Esther végrehajtja a varázslatot, lesz egy boszorkány Cami mellett, aki eltéríti róla a cserét a másik befogadó testre. Egy másik boszorkány megakadályozza, hogy Rebekah elhagyja a testét, egy harmadik pedig legyengíti Esther, amíg megölöm és megakadályozza, hogy új testbe ugorjon. Már csak a boszorkányainknak kell ezt előadnunk – csapta össze a tenyerét Klaus. Maga sem volt elragadtatva ettől az igencsak bizonytalan tervtől, de testvérei előtt próbálta fenntartani a látszatot, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

  – Abby biztosan segíteni fog? – vonta fel a szemöldökét Elijah. – Ahogy elnéztem, mostanában nem jöttök ki túl jól egymással.

            Klaus elgondolkodva nézett bátyjára, majd kegyetlen mosolyra húzta a száját.

  – Mondjuk úgy, hogy van valamim, amivel meggyőzhetem – jelentette ki halkan, lelki szemei előtt pedig megjelent Cassie arca, majd Abigailé, amint azért könyörög neki, hogy segítsen a legjobb barátnőjén.

×                     ×                     ×

Rebekah és Klaus még éjjel autóba szállt, hogy minél előbb visszatérjenek New Orleansba és végrehajthassák a tervet. Az utat alighanem szótlanul tették meg, csak elvétve beszélgettek igazán fontos dolgokról. Klaus nem is bánta; szeretett volna most elmerülni a saját gondolataiban, és kitalálni, hogyan vehetné rá Abigailt, hogy kössenek alkut. A boszorkánynak nyílván teljesen mindegy volt, hogy ki segít neki, és Klaus is tudta, hogy csak idő kérdése, míg rájön, hogyan is segíthetne Cassien, és egyből Marcelhez fordulna. Klaus hirtelen nem is tudta, mi zavarja jobban: hogy valaki megfelelőbbnek tartja Marcel segítségét és hatalmát, mint az övét, vagy pedig az, hogy ha nem tud alkot kötni Abbyvel.

Kora hajnalban már ott toporgott Marcel háza előtt, de még nem kopogtatott. Sosem érezte még magát ilyen tehetetlennek, és úgy érezte, komolyan kezd elmenni az esze. Mégis mióta vár ő kint a küszöbön, csak hogy ki gondolhassa, hogy milyen alkut ajánl majd? Sosem volt gondja a szavakkal, épp ellenkezőleg. Még vámpírképességei megszerzése előtt is a beszélőkéje volt a legnagyobb tehetsége. Maga is tudta, milyen könnyen tudja befolyásolni az embereket, pusztán a szavak erejével. Ha kellett, ő is tudott olyan udvariasan és előkelően bánni, mint Elijah, de ha a helyzet úgy kívánta meg, tudott ő kegyetlen is lenni, mint Kol, de a szavait mindig megválogatta – anélkül, hogy előtte percekig az illető ajtaja előtt álldogált volna, és idegesen járkált fel-alá, amíg kigondolta, mely szavak lennének a leghatásosabbak.

A következő pillanatban aztán kopogtatás nélkül csörtetett be a lakásba; Marcel nem zárta az ajtót. Miért is tette volna? Klaus, és a családja után talán ő volt a soron következő legrettegettebb vámpír. Arról nem is beszélve, ha valaki mégis megkísérelte volna álmában meggyilkolni, az illető előbb találná magát holtan, minthogy láthassa Marcelt az igazak álmát aludni.

A ház eddig csendes volt, Klaus nem is hallott bentről mozgolódást. Talán túl hangosan dübörögtek a fejemben a gondolatok – próbálta meggyőzni magát. Az étkezőasztalnál most ott ült Abby, és abban a pillanatban, hogy meglátta Klaust, riadt tekintettel állt fel. Az Ősinek egyszerre tetszett ez a reakció és borzadt el tőle. Szerette, hogy az emberek tartanak tőle, épp ezért gyakorlatilag az első szavára ugrottak, csak mert nem akartak meghalni. De Abby más volt. Ő nem félt attól, hogy ha nemet mond Klausnak, akkor aláírta a halálos ítéletét. Klaus nem is igazán hitte, hogy a lány félne tőle, és ez egyszerre bosszantotta és örült is neki. A családján kívül nem sokan voltak a földön, akik valóban nem tartottak tőle igazán.

Klaus gyűlölte, ha valaki kettős, ellentétes érzéseket keltett benne. Márpedig Abby pontosan ezt csinálta. Egyszerre bosszantotta az Ősit, és sikerült pozitívan meglepnie. Klaus nem is volt igazán biztos benne, hogy nézzen a boszorkányra. Nem tudta igazán megkedvelni, de abszolút nem is gyűlölte.

Abby most ott állt a szoba közepén, kibontott, kissé kócos hajjal, tekintetéből egyre inkább elszivárgott a rémület, helyét pedig – Klaus legnagyobb meglepetésére – bűnbánat vette át. Az Ősi képtelen volt elmenni a tény mellett, hogy Abby mint mindig, most is egy kismadárra emlékeztette. Egy szépséges, szabad, szenvedélyes madárra, amely kész bármelyik pillanatban elröpülni, nem zavartatva attól, hogy milyen kis térbe van szorítva. Bármikor ledönthette volna a falakat.

  – Valószínűleg most össze kéne vesznem veled, hogy miért tetted megint pontosan az ellenkezőjét annak, amit mondtam. – Klaus összekulcsolta a háta mögött az ujjait, majd apró, jól meggondolt lépéseket tett Abby felé. Valójában már egyáltalán nem haragudott a lányra, de úgy érezte, fenn kell tartania a látszatot. – Megtudhatnám, mi volt az elhalaszthatatlan tennivalód?

  – Én… – kezdett volna magyarázatba Abby az ujjait tördelve. Klaus tekintete akaratlanul is a hosszú, kecses, mégis apró ujjakra tévedtek. – Ahogy Hayley is mondta, semmi közöd hozzá. Az még rendben van, hogy iderángatsz a hülye terved miatt, de a magánéletemet hagyd meg magamnak – fakadt ki hirtelen, Klausnak pedig mosolyra görbült a szája. Abby zavartan rázta meg a fejét. – Illetve, egyáltalán nincs rendben, de…

  – Kismadár – szólt közbe Klaus lágyan, bár maga sem akarta, hogy ennyire eltűnjön szavaiból a fenyegető hangszín. – Ha jól sejtem, már tudsz egy, s mást arról, hogy mik a terveink Esther ellen.

  – Meg akarjátok ölni – vonta meg a vállát Abby, majd az asztalon álló bögre után nyúlt. A kávé édeskés illata még a pár méteres távolságból is elérte Klaus orrát.

  – Leegyszerűsítve igen – bólintott Klaus, majd tett még egy lépést a lány felé. – Lenne itt valami. Egy alku. Téged ismerve, nem szívesen veszel részt ilyen aranyos kis merényletekben. – Klaus szinte reménykedve pillantott fel Abbyre. A boszorkány arcán mintha átsuhant volna valami, mintha nem igazán értené, Klaus miért kéri ezt tőle. Jobban mondva, mintha tudná, hogy az Ősi mit akar tőle kérni, csak nem érti, miért van szükség ilyen formális megbeszélésre. Klaus azonban mintha észre sem vette volna a lány pillanatnyi arckifejezését. Az Ősi úgy döntött, ideje a tárgyra térni. – Ha jól tudom, szeretnél segíteni a legjobb barátnődön. – Abby szeme úgy ragyogott fel, akár a csillagok az éjjeli égbolton. – Én pedig örömmel elmondom, hogy tudnád ezt megtenni. Egy feltétellel. – Klaus állatias vigyorra húzta a száját. – Segítened kéne Esther meggyilkolásában.

Meg is érkeztem a 10. fejezettel. Ugyan ez nem lett olyan pörgős és eseménydús, mint a többi, de néha szükséges van ilyenekre is, amikor a szereplők egy kicsit megállnak, megpihennek és tisztázzák a dolgaikat :D (És csak egy napot késtem!) Nem is fűznék hozzá sok mindent, remélem mindenkinek tetszett, az a rész is, amit E/3-ban írtam. Bevallom ez még nekem is új, de mindenképpen szerettem volna más szemszögből írni, és valami újjal kísérletezni.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki eddig szavazott rám, és köszönöm azoknak is, akik esetleg csak ezután fognak. ITT tehetik meg.

És akkor a jól megszokott kérdéseim.

1. Abby és Davina vajon jó csapatot fognak alkotni együtt? Davina tényleg ilyen könnyen feladja, hogy szövetségre lépjen Abbyvel?

2. Abby vajon teljesen komolyan gondolja az elhatározását Marcellel kapcsolatban? Vajon mennyire lesz megrendíthetetlen, és Marcel mennyire veszi komolyan?

3. Hova tűnt Ansel?

4. Klaus és Abby alkuja vajon sikeres lesz vagy kudarcba fullad?

Szavazzatok rám! :)

Sziasztok!

Megragadnám az alkalmat, hogy vasárnap van, és többnyire (jobb esetben) ezen a napon szoktam új fejezettel szolgálni. Most azonban nem erről lesz szó.

Jelentkeztem a Passz blog által meghirdetett versenyre, két kategóriában is, "legjobb fanfiction" és "legjobb író". Arra szeretnélek kérni titeket, hogy ha úgy gondoljátok, hogy megérdemlem valamelyik címet, akkor szavazzatok rám ITT .

Fontos azonban, hogy mindenki csak egyszer szavazhat.:) Előre szeretnék megköszönni minden szavazatot, és a bizalmatokat bennem.:)

És, hogy a történetről is legyen egy kis infó; már a negyedik oldalon tartok, Davina és Abby már megbeszélték a megállapodást, a fejezet pedig további (igen sok) izgalmat ígér. (Legalábbis szerintem:D) Egyáltalán nem tervezek késni, így egy hét múlva ilyenkor már olvasható lesz az új fejezet.:)

Kaptok még egy kis részletet a részből, közvetlenül az elejéről: 

"(...)   – Előbb meg kell kérdeznem – sóhajtottam egy nagyot, majd remegve fújtam ki a levegőt. Biztos voltam benne, hogy a válasza nem változtat majd a döntésemen, mégis hallani akartam. – Mi az ok, amiért ennyire Klaus halálát akarod? – kérdeztem. Vonásai megkeménykedtek, elszántan nézett a szemembe. (...)"

9. Fejezet (2. rész)

Alkonyatkor (2. rész)

Cassie hitetlenül meredt ránk, arckifejezése azonban egyik pillanatról a másikra változott meg teljesen. A döbbentség helyét majdhogynem gyűlölet vette át az arcán, a következő képek pedig még számomra is homályossá váltak. Hangos puffanást hallottam, majd egy óvatos, mégis erőteljes lökést éreztem az oldalamon. Egy másodperccel később már a szoba túloldalában kuporogtam a fejemre szorítva a kezem. Szinte fel sem fogtam, mi is történik pontosan. Az adrenalinszintem a magasba szökött a fülsiketítő csattanások hallatán. Aztán a hangok hirtelen abbamaradtak és teljes csendesség vett körül.

  – Kismadár – érkezett Klaus hangja meglepően közelről, amitől ijedtemben kissé összerezzentem. Kinyitottam a szemem, hogy körülnézzek, de Klaus kezei ekkor már a derekamon voltak és egy gyors,  határozott mozdulattal talpra állított. Tettem egy lépést hátra, miközben zavartan túrtam a hajamba.

  – Mi történt? – kérdeztem a tekintetemmel válasz után kutatva a szobában. Sehol sem láttam

Cassiet.

  – Nincs semmi probléma. Kivételesen nem te voltál a célpont – nézett végig rajtam, mintha csak azt vizsgálgatná, hogy minden rendben van-e a testi épségemmel. – Mondhatnám úgy is, hogy szokásos módon én voltam – tette hozzá izgatott mosolyra húzva a száját. Sajnos egy cseppet sem kötöttek le a megállapításai, mert egyre jobban kezdtem aggódni, hogy vajon hol lehet Cassie. Klaus láthatta az arcomon, hogy a szobát kutatom, mert a következő pillanatban felvonta a szemöldökét, majd lassan oldalazva fordult, hogy láthassam azt is, ami mögötte van. Ott feküdt Cassie a hátán, gyakorlatilag élettelenül. Riadtan kaptam a szám elé a kezem.

  – Na, igen – köszörülte meg a torkát Klaus, majd az állcsontjához nyúlt és rántott rajta egy jó erőset, mire csontok ropogása hallatszott. Klaus a puszta kezével törte el az állát – vagy hozta helyre, ezt nem tudhattam pontosan – mindenféle fintor nélkül. – Lehet, hogy kicsit ki kellett törnöm a nyakát. Nem szóltál előre, hogy a barátnőd ilyen jól tud élni a meglepetés erejével. Arról nem is beszélve – masszírozta meg a nyakát, pont ahol a nyelőcsöve futott végig. –, hogy ilyen precízen tud torokra támadni. Ha nem lennének ilyen jó reflexeim, lehet, hogy most én feküdnék ott helyette – magyarázta Klaus, mire megforgattam a szemem, majd Cassiehez sétáltam és letérdeltem mellé.

  – Ha vége a nap önfényezős részének, foglalkozhatnánk végre Cassievel és az emberségével? – kérdeztem.

  – Ezért jöttünk, nemde? – vigyorodott el Klaus. A fejemet csóválva néztem a testekre a lakásban.

 – Megnéznéd, hogy életben vannak-e? – böktem feléjük, majd egyből visszafordultam Cassiehez, hogy bátorítólag megszorítsam a kezét, mintha csak azt mondanám „minden rendben lesz”. Valójában magam sem tudtam eldönteni, hogy ezzel ténylegesen őt nyugtatnám, vagy igazából magamat.

  – Abigail – szólított a nevemen Klaus. Egyből rápillantottam, hiszen tudtam, hogy ha valaki a teljes nevemet mondja, biztosan valami komolyat akar közölni. Nem mintha Klaus eddig bármikor is használta volna a becenevem, de a hangsúlyából ítélve is fontos dolgot készült mondani. Egy darabig csak az arcomat fürkészte, majd rövid habozás után a férfiak teste felé bökött. – Te is tudod, hogy halottak. Cassie végzett velük…

  – Nem – vágtam a szavába, majd egyből felpattantam, hogy odalépjek az egyik férfihoz, de Klaus egy szemvillantás alatt termett előttem, hogy az utamat állja. – Talán még lehet rajtuk segíteni – erősködtem, de ahogy próbáltam kikerülni az Ősit, ő teljes testével elém állt, hogy még csak ne is láthassam az áldozatokat. Klaus a vállamra tette a kezét, hogy távolabb toljon magától. Felesleges lett volna ellenkezni, hiszen tudtam, hogy a fizikai erőm semmilyen körülmények között nem vetekedhet az övével.

  – Nem lehet rajtuk segíteni – szólt Klaus, tőle szokatlan lágy hangon. Nem az a bizonyos hangsúlya volt, amikor mindenkit nyugtatni próbál maga körül, miközben fejben hat lehetséges módon irtotta ki az emberiséget – vagy legalábbis megtervezte azt. Most mintha nem lettek volna hátsó szándékai vagy mindenki számára ismeretlen és kifürkészhetetlen egocentrikus gondolatai. Mintha valóban engem akart volna nyugtatni, és rávenni arra, hogy ne foglalkozzak a holttestekkel. De mégis hogy lehetne figyelmen kívül hagyni ártatlan emberek teljesen indokolatlan halálát?

Harag gyúlt bennem. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet a vámpíroknak, amikor kikapcsolják az emberségüket és gátlástalanul viselkednek mindennel és mindenkivel szemben, de mégsem akartam elfogadni a felállt helyzetet. Egy részem el akarta ezt nézni Cassienek, a szívem próbálta megmagyarázni az agyamnak, hogy a lány gyakorlatilag azt sem tudja, mit tett, de ezúttal a józan eszem győzedelmeskedett. Ahogy a férfiakra néztem, nem tudtam másra gondolni, mint hogy előttük állt volna még az egész életük, és hogy a családjuk ki tudja, már mióta várják a hazaérkezésüket. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha Cassie pusztán egy idegen lenne számomra. Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja, hogy a barátnőm nem csak hogy képes ilyenekre, hanem a közeljövőben még meg is teszi ezeket a szörnyűségeket, valószínűleg képen röhögöm, aztán feljelentem rágalmazásért.

Aztán Cassie szintén élettelen testére néztem. Hiszen szüksége van rám! Azért vesztette el az emberségét, mert úgy érezhette, hogy elvesztette az irányítást az élete felett. Ennek pedig én voltam a hibája. Segítenem kellett Cassienek, bármennyire is nem helyeslem, amit tett. Ez nem az én Cassiem. Vissza kell őt szereznem.

            Megráztam a fejem, mintha így el tudnám hessegetni a zavaros gondolataimat. Óvatosan pillantottam fel Klausra, aki úgy nézett vissza rám, mintha olvasna a gondolataimban.

  – Elviszem őket innen – mondta, én pedig magamban hálás voltam azért, hogy nem „testeknek” nevezte őket. – Te foglalkozz Cassievel. Igyekszem visszaérni, mire felébred. Legyünk túl ezen minél hamarabb – tette hozzá, mire aprót bólintottam. Még véletlenül sem akartam odanézni, ahogy elviszi őket, inkább visszafordultam Cassiehez és letérdeltem hozzá. Óvatosan simítottam végig szőke haján, mely most kócos csimbókokban terült szét az arca körül.

  – Cassie – suttogtam a nevét, remélve, hogy felébred. Persze, ha jobban belegondoltam, nem is akartam igazán, hogy Klaus jelenléte nélkül térjen magához.

            A keze alá nyúltam, hogy felültessem és valahogy a kanapéra fektessem, de egy óvatlan mozdulat következtében a karja kicsúszott a kezemből, én pedig hiába kaptam utána. Cassie már éppen visszazuhant volna a földre, amikor két kéz kapta el a felsőtestét, a következő pillanatban pedig az ölébe emelte. Klaus egy pillantást sem vetett rám, amíg Cassiet a kanapéra fektette.

  – Gyors voltál – jegyeztem meg. Klaus hosszasan fürkészte a barátnőm arcát és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki szeretne valamit reagálni. – Hova vitted őket? – kérdeztem, mire Klaus lassan rám emelte a tekintetét.

  – Téged ismerve, ha most elmondanám, megkeresnéd őket és rendeznél nekik ez zártkörű temetést, amin minden bizonnyal csak te vennél részt.

  – Talán nem érdemlik meg, hogy kapjanak egy megfelelő búcsút?

 – Ha New Orleansban már mindenki megkapta volna a végtiszteletet, az egész város egy temető lenne, annyi helyre lenne szükség – felelte Klaus.

Egy darabig csak szótlanul néztem rá.

  – Kérlek, csak mondd, hogy nem egy konténerbe dobtad őket – hunytam le a szemem, mert még a gondolatra is úgy éreztem, mintha egy hatalmas marok szorongatná a gyomromat.

            Klaus már nem tudott válaszolni, mert mindketten Cassie mocorgására lettünk figyelmesek.

  – Állj hátrébb! – szóltam, de Klaus úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Az előbb is téged támadott meg – tettem hozzá magyarázatképp, de úgy tűnt, Klaus számára nem volt túl meggyőző az indokom.

            Cassie már szinte teljesen magához tért. Hunyorogva nézett körbe, tekintetével azonban hamar megtalálta Klaust. Teste egyből megfeszült és egy másodperccel később már talpon volt, de egy lépést sem közelített felénk.

  – Mit keres ez itt? – szólalt meg váratlanul, követelődző hangon, mire összerezzentem.

  – Cassie – tettem felé egy lépést. Klaus egyből rám szegezte a tekintetét.

  – Azt kérdeztem, mit keres itt? – Cassie szinte köpte a szavakat.

 – Velem jött – feleltem és magam is meglepődtem, milyen határozottan cseng a hangom. – Éppen ide tartottam, amikor összefutottunk, így hát elkísért. – Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, mégis reménykedtem, hogy Cassie nem fogja kiszúrni, hogy hazudtam.

  – Szóval összefutottatok, mi? – kérdezett vissza olyan hangon, amitől még a hátamon is felállt a szőr. – Te magad panaszoltad el nekem, hogy Klaus miatt kellett a városba jönnöd, azóta pedig a bábjaként rángat, most pedig hirtelen volt olyan kedves, hogy csak úgy elkísérget téged mindenhova, pusztán jólelkűségből? Elég valószínűtlenül hangzik.

  – Azt feltételezed rólam, hogy követtem Abigailt? – kérdezte Klaus. A hangjában semmi óvatosság nem volt. – Kifejezetten sértő gondolat.

            Cassie sötét pillantást vetett az Ősire.

 – Hogy-hogy nem költöztél még ki? – kérdeztem, minden kedvességemet igyekezvén belecsempészni a hangomba. Cassie felém fordította a fejét; haragja mintha egy pillanat alatt szivárgott volna el.

  – Összepakoltam a holmimat – vonta meg a vállát hanyagul. – Aztán meg, tudod, hogy megy ez. Nem volt szívem itt hagyni a várost. Szórakozni akartam még egy kicsit.

            Klaus vidáman köszörülte meg a torkát.

  – Nem hinném, hogy a városnak szüksége van több rosszfiúra. – Kezét összekulcsolta a háta mögött, majd tett egy lépést Cassie felé, mire ő egész testében megfeszült. – Vagyunk már elegen – tette hozzá az Ősi egy sejtelmes mosoly kíséretében.

  – Cassie – szóltam gyorsan, mielőtt heves vitába bocsátkozhattak volna. – Beszélhetnénk?

 – Kismadár – vágott közbe Klaus, mire Cassienek felszaladt a szemöldöke, nyílván a becenevem hallatán. – Erre most nem igazán van időnk. – Az Ősi tett felém egy lépést, mire Cassie is mozdult. Klaus szinte ösztönből kapott a kezem után, majd a barátnőm is késztetést érezhetett, hogy reagáljon. Egy pillanat alatt termett köztem és Klaus között. Talán ők mozogtak lassan, talán én voltam jobban felkészülve egy esetleges újabb támadásra, de ha nem is minden apró részletet, láttam szinte minden mozdulatukat. Cassie határozott mozdulattal lökte félre Klaus felém nyújtott karját. Az Ősi, mintha számított volna erre, egy pillanat alatt került a másik oldalamra, de mielőtt igazán közel léphetett volna hozzám, Cassie tenyere már a férfi mellkasán volt, hogy egész testét félre lökje. Klaus azonban megragadta a barátnőm karját, majd rántott raja egyet, hogy a falhoz tudja lökni. Cassie körmei mélyen vágtak Klaus bőrébe ott, ahol ő is a férfibe kapaszkodott, és az Ősi karján vér bugyogott elő. Cassie olyan erősen fogta a karját, hogy minden erejét felhasználva, sikerült Klaustól lendületet szerezni, és úgy lökte a falhoz az Ősit, hogy még a festék is megrepedt.

            Rémülten pillantottam a férfire, hogy vajon mi lesz a következő lépése. Klaus azonban a földön maradt, arcára hitetlen, mégis vidám mosoly terült szét.

  – Azt hiszem, célba értünk – állapította meg duruzsoló hangon, a következő pillanatban pedig talpra szökkent és Cassie előtt termett. – Mondd csak, vámpírlány – szólt Klaus. – Biztosan ki van kapcsolva az emberséged?

            Elkerekedett szemekkel meredtem rájuk. Cassie arcvonásai megkeménykedtek; olyan volt, mintha rejtegetni próbálna valamit.

  – Cassie? – szóltam halkan, mert kezdett megőrjíteni a rövid időre hármunk közé telepedő csend. A vámpírlány elegánsan húzta ki magát.

  – Nem tudom, miről beszélsz – szólt, Klaushoz intézve szavait, aki vetett rám egy oldalpillantást. Tekintete arról árulkodott, hogy valamit forgat a fejében. Akár egy nyomozó, akinek egy újabb rejtélyt adtak a kezébe.

  – Talán tényleg nem – mondta Klaus, még mindig engem nézve. Hirtelen mindennél jobban szerettem volna az Ősi fejébe látni. Megölt a kíváncsiság, hogy vajon mi járhat az eszében. Tekintete lassan újra az előtte álló nőre vándorolt. Ahogy elfordította a fejét, haja aranyszínben ragyogott az ablakon beszűrődő gyenge napfényben. Látványosan végigmérte Cassie arcát, a homlokától egészen az álla vonaláig.

  – Klaus – szólaltam meg ismét. – Menni akarok – közöltem, mire Cassie rögvest hátrafordult. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

  – Ahogy kívánod, Kismadár – vigyorodott el Klaus, túljátszva magát. Vetettem Cassiere egy utolsó pillantást, majd kikerültem mindkettőjüket és elindultam lefelé a lépcsőn. Hallottam magam mögött Klaus puha lépteit, melyek szöges ellentétei voltak az enyémeknek. A cipője finoman kopogott, nem csapott nagy zajt, míg alattam minden második lépcsőfok hangosan nyikorgott.

            Kiléptem a friss levegőre, és úgy szippantottam be, akár a szomjazó ember a folyadékot. Hányingerem volt és szédült velem a világ; azt kívántam, bárcsak itt helyben belém csapna a villám és véget vetne ennek a rémálomnak. Ahogy felpillantottam az égre, kívánságaim egy pillanat alatt váltak reménytelenné. Egyetlen felső sem úszott az égen. A nap ragyogó korongját egy emeletes ház takarta el előlem. A látóhatárt vörösre festették a sugarak, kelet felé pedig a narancssárga legkülönfélébb árnyalatai játszottak, míg nem a házak között a horizont elő-elő bukkanó vonala már egészen fakó szürkébe fordult. Behunytam a szemem és élveztem, ahogy a napsugarak meleg táncolt járnak az arcomon. Valahogy mégsem derített jobb kedvre.

  – Indulhatunk? – Klaus hangját egészen elnyelte a forgalom zaja. Az Ősi éppen akkor suhant el mellettem, amikor kinyitottam a szemem. Léptei nem csaptak zajt, azonban ahogy elhaladt mellettem, meglibbentette a levegőt, amitől megborzongtam.

  – Ma inkább itthon maradnék – jegyeztem meg halkan. Klaus arckifejezése változatlan maradt. – Túl sok volt számomra a mai nap. Át kell gondolnom mindent és ki kellene találnom, mihez kezdek Cassievel… – kezdtem magyarázkodni, de Klaus közbevágott.

  – Nem fogalmaztam elég világosan. – Kék szemei sötétebben ragyogtak az alkonyi fényben. – Nem kérdésnek szántam, hanem közölni akartam, hogy indulunk.

            Szavai hallatán összeráncoltam a homlokom.

  – Azt mondtad, családi program – próbáltam ellenkezni. Klaus mosolyogva vont vállat – kezdtem igazán gyűlölni ezt a mosolyát.

  – Elfér egy potyacsaládtag.

 – Oké, nézd – köszörültem meg a torkom. – Épp elég gond nekem az, ami Cassievel történt, ráadásul te sem töröd össze magad, hogy helyrehozd az igézetes problémámat, szóval elhiheted, hogy mennyire szükségem van most egy „szabadnapra”.

  – Kismadár – szólt közbe, még szélesebbre húzva a mosolyát, bár kissé türelmetlennek tűnt. – A bátyámat nemrég sikerült megmentenem anyámtól, aki még mindig azon van, hogy a jelenleginél is jobban tönkretegye a családomat. A lányom a legkevésbé sincs biztonságban, mert úgy tűnik, hogy a legidősebb bátyám gyanút fogott. Arról nem is beszélve, hogy a pszichopata apám, akihez egyébként már neked is volt szerencséd, éppen szabadon lófrál valahol a világban, miközben erőt gyűjt ahhoz, hogy megint megpróbáljon levadászni minket. Ha ez nem lenne elég, még te is folyamatosan akadályozod a terveimet, és az egyéni szociális problémáidat is a nyakamba varrod. Gondolok itt Cassiere – tette hozzá szemrehányóan. – Szóval áruld el, melyikünknek lenne nagyobb szüksége egy „szabadnapra”?

  – Jó – bólintottam megadóan. – Igazad van – vallottam be, hiszen így is volt. A baj csak az volt, hogy teljesen más világból származtunk. Az én hatalmas problémáim az ő szemében nagyjából akkorák lehettek, mint egy bosszantó kavics az ember cipőjébe ragadva.

  – Tudom, hogy igazam van – villantott egy vigyort, és már meg is fordult, hogy induljon.

 – Klaus – szóltam utána egy helyben toporogva. Erős késztetést éreztem, hogy visszarohanjak Cassiehez a lakásba, és ismét megpróbáljak beszélni vele. – Mi lesz Cassievel?

            Klaus türelmetlenül fordult vissza. Dzsekijét meglibbentette a gyenge szél, és láttatni engedte felcsúszott pólója alatt egy apró szegletet a bőréből.

  – Szerintem még maradni tervez pár napig – vont vállat, pedig pontosan tudta, hogy mire céloztam.

  – Úgy értem, mi lesz az emberségével? Tényleg ki van kapcsolva? – Klaus tett felém egy lépést, majd halványan elmosolyodott. Pontosan úgy nézett ki, mint a szőke herceg fehér lovon, aki épp most lépett elő egy mesekönyvből. Leszámítva persze, hogy a fehér ló maximum a vacsorája lehetne, a talpig fekete öltözete miatt pedig sokkal inkább hasonlított a szőke herceg gonosz, trónbitorló öccsére.

A mosolya viszont valahogy egészen más volt most; tekintete tiszta volt és meleg, halvány kunkor játszadozott a szája sarkában. Mindentudó, meglepően kedves pillantásával arra késztette az embert, hogy bízzon benne; hirtelen én is mindennél jobban akartam bízni benne, és abban, hogy segít helyrehozni a körülöttem támadt káoszt.

  – Nem nyugszol, amíg valaminek a végére nem jársz, nem igaz? – kérdezte, mire bátortalanul elmosolyodtam. Klaus a mögöttem lévő házra nézett, majd rendezte arcvonásait; mintha megfeledkezett volna magáról, és most hirtelen eszébe jutott volna, hogy nem szabad ilyen bíztatóan viselkedni bárkivel is. Érzelmileg teljesen kiismerhetetlen volt számomra. – Ki van kapcsolva az embersége – szólt. – Viszont nevetségesen egyszerű lenne visszahozni. Nem is értem, eddig hogy nem jöttél rá.

  – Szóval visszakaphatom Cassiet? – ragadtam meg a karját reménnyel telve. – Hogyan?

Klaus összevont szemöldökkel nézett le a kezeinkre; tekintete sokkal inkább tűnt értetlennek, mint rosszallónak. Reménykedve fürkésztem az arcát, ő pedig kis habozás után közömbös tekintettel nézett a szemembe.

  – Meg kell halnod – mondta, majd lassú mozdulattal kiszabadította a karját remegő kezeim közül.

×                     ×                     ×

            A kocsi halk morgással dübörgött alattam, miközben a fák, mint barna, barátságos kísértetek suhantak el mellettem. A nap lustán bújt el a horizont mögött, már csak egy vékony szeletet láttatott magából. A szürkület lassan telepedett az erdőre, de Klausnak aligha okozz gondot a sötétben való autózás. Vámpírszemei könnyedén alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz.

            Karba tett kézzel ültem az anyósülésen, miközben a visszapillantóból a hátsó ülésen ülő Hayleyt figyeltem, aki érdeklődve kémlelte a mellette elsuhanó tájat. Ahogy a lány sötétbarna fürtjeit néztem, arra gondoltam, hogy egyszerűen nem is születhetett volna másnak, mint vérfarkasnak. Mintha úgy passzolt volna ez hozzá, mint az éjszakai égbolthoz a csillagok milliói.

            Bele sem akartam gondolni, milyen szörnyű dolgokon kellett átmennie élete során. Erős és független nő volt, nekem pedig az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen egy megtestesült példakép lehetne.

            Halk dobolás zökkentett ki a gondolatmenetemből. Klaus táncolt ujjaival a kormányon és pontosan olyan arcot vágott, mint aki mondani akar valamit. Dacosan fordultam el tőle, mintha csak tudtam volna, mit akart közölni. Már jó ideje ültünk a kocsiban, de hármunk közül egyikünk sem szólt egy szót sem. Hayley eleinte nyílván kényelmetlenül érezte magát, de aztán hozzászokott az autóban uralkodó feszült hangulathoz, és úgy tűnt, teljes mértékben figyelmen kívül tudta hagyni. Nekem eszem ágában sem volt Klaushoz szólni, és ő kölcsönösen így lehetett ezzel, azok után, hogy az albérletem előtt csúnyán összevesztünk, de úgy, mint eddig még soha,

Sikerült halálra rémítenie azzal, hogy azt mondta, meg kell halnom ahhoz, hogy Cassiet helyrehozzuk. Na, most, ezek után beletelt egy hosszú kiborulásba és kitartó ellenkezésbe, mire Klausnak sikerült kinyögnie, hogy akad más megoldás is, de állítása szerint sokkal körülményesebb, mintha egyszerűen elintéznénk a halálomat. Kevés körülményesebb megoldást találtam a halálomnál, szám szerint nullát, és mikor már majdnem sírva követeltem Klaustól, hogy árulja el a megoldást, sokadszorra is nemet intett.

  – Ha most elárulom, egyből hívod Marcelt, hogy segítsen neked. Csakhogy nincs időnk, Abigail, a barátnőd problémája várhat holnapig – mondta.

  – Miért pont Marcelt? – kérdeztem értetlenül, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy mit mondott arról, hogy nincs időnk.

  – Fejben már átugrottam a részt, ahol megkérsz engem, én pedig jómagamhoz híven nemet mondok, mert már így is kimerítettem a heti jóságlimitemet. Te ellenkezni kezdesz, nekem pedig kényszerítenem kell téged, hogy velem gyere.

Ezután pedig kitört az újabb veszekedés, ami szinte pontosan úgy történt, ahogy Klaus megjósolta. Kényszerítésre ugyan nem került sor, viszonylag készségesen belementem az utazásba, azzal a feltétellel, hogy akárhová is megyünk, Klaus beavat majd a részletekbe Cassie megmentésével kapcsolatban, aztán ha hazaértünk, a segítségemre lesz majd. A vita azonban tovább fajult, és egészen addig le sem álltunk, amíg be nem szálltunk a kocsiba. Klaus vagy négyszer kiakadt attól, hogy folyamatosan ígérgetésre kényszerítem, és állítása szerint soha életében nem ígért még annyit összesen, mint most nekem. Erre én visszavágtam, hogy ez sajnos meg is látszik, mert nem igazán tudja, hogy kell betartani az ígéreteket, majd példaként előhuzakodtam a problémámmal, hogy az igézete sem működik. Erre közölte, hogy ha így folytatom, kénytelen lesz ismét rám szerelni egy karkötőt, amit a múltkor is kaptam, én pedig innentől kezdve még ránézni sem voltam hajlandó.

Utólag belegondolva, rettentő bután éreztem magam az egész gyerekes vita miatt. Klaus arcán is láttam, ahogy szépen lassan megenyhül, és eltűnnek az ingerült vonások a homlokáról. Szemeivel most is az utat kémlelte, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a szeme sarkából engem figyelt, talán arra várva, mikor fakadok ki ismét. Én ekkora azonban már rég beletörődtem a helyzetbe, és az egyetlen, amiben reménykedtem az az volt, hogy Cassie nem árt több embernek a távollétemben.

  – Megérkeztünk – jelentette be halkan Klaus, én pedig kinéztem a szélvédőn. Még nem volt teljesen sötét, így könnyedén kivehettem az előttem magasodó ház minden részletét. Tipikus New Orleansi épületnek tűnt, nem túl nagy, de nem is kicsi ablakokkal. Az első emeletről egy nagy üvegajtó nyílt a szűk balkonra, mely tele volt növényekkel és a fal mellett két hintaszék billegett az időnként felerősödő szélben. A két szék között egy alacsony pad állt, kék-fehér csíkos párnákkal lefedve. A földszinthez tartozó terasz szinte teljesen üres volt, pedig jóval nagyobb volt, mint a fölötte lévő. Barnára festett kerítés vette körül, itt-ott egy cserepes virág egyensúlyozott a korláton.

Klaus leállította a motort, és mintha csak ez lett volna a jel, kivágódott a bejárati ajtó és egy magas, szőke nő sietett ki a korláthoz. Összevont szemöldökkel nézett körül; tekintetével a másodperc törtrésze alatt találta meg az autót.

Gyönyörű volt; hosszú haja éppen olyan mézszőke volt, mint Klausé, csak abban különbözött, hogy az övé szögegyenes volt. Finom, kerek arca volt és telt ajkai, meglepően kellemes látványt nyújtott. Nagy, kerek szeme most dühösen meredt a kis csapatunkra; volt valami ismerős abban a tekintetben. Szinte láttam magam előtt, hogy vajon hogy nézhet ki, amikor elmosolyodik. Kétség kívül gyönyörű volt, gyönyörű és túlságosan ismerős. Sugárzott belőle az elegancia; pontosan úgy festett, mint Klaus hosszú hajjal, és nőies vonásokkal.

Sietős léptekkel indult meg felénk. Hosszú, kecses lábaival egy pillanat alatt ért oda hozzánk, majd habozás nélkül tépte fel a vezető ülés ajtaját. Klaus sem maradt sokáig egy helyben. Abban a pillanatban, hogy a nő kinyitotta az ajtót, az Ősi gyakorlatilag fénysebességgel pattant ki az autóból és állt szembe a szőkeséggel.

  – Alkonyatról volt szó – mondta a nő, majd taszított egyet Klaus mellkasán. – Megbeszéltük, hogy időben érkeztek. Se egy üzenet, se egy hívás. Honnan kellett volna tudnom, hogy nem esett bajotok? – fakadt ki. Klaus arcára egy – számomra eddig ismeretlen – sajnálkozó mosoly kúszott.

  – Rebekah – mondta, majd széttárta a karját, és a nő kis habozás után ugyan, de boldog mosolyra húzva a száját, megölelte Klaust, aki erősen magához szorította. Időközben Hayley is kiszállt az autóból és ő is vidáman üdvözölte Rebekaht. Klaus eközben kíváncsian pillantgatott a ház felé, majd pár pillanat múlva benézett a kocsiba, ahol már csak én tartózkodtam. Óvatos, mindentudó mosoly ült ki az arcára; ő látszólag már teljesen megfeledkezett a vitánkról. Mellém sétált, majd udvariasan kinyitotta nekem az ajtót és kezet nyújtott. Hagytam, hogy kisegítsen az autóból, ő pedig becsapta mögöttem az ajtót. Még mindig fogta a kezemet és közelebb vont magához, hogy a fülembe súgjon.

  – Szeretnék bemutatni valakit. – Éreztem a meleg leheletét a nyakamon, és arra gondoltam, valószínűleg még sosem tartózkodtunk egymáshoz ilyen közel akaratosan. Furcsa volt Klaushoz közeledni, minden tekintetben. Az, hogy gyakorlatilag mindenki elől rejtegette valódi önmagát, olyan érzést keltett az emberben, hogy testileg is szeretne távolságot tartani.

Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek.

  – Ő a nővéred? – kérdeztem. Klaus válaszra nyitott száját, de egy vékony, mégis határozott hang vágott közbe.

  – Az lennék – termett mellettem a szőke nő. – Rebekah Mikaelson – mutatkozott be büszkén.

  – Jobban mondva – szólt Klaus, és éreztem, ahogy lassú mozdulattal elengedi a kezem. –, valójában a húgom. Csak szeret nagynak tűnni. Ő itt pedig Abigail Lewis, akiről oly sokat meséltem.

Rebekah játékosan kinyújtotta a nyelvét a férfi felé, mire az elnevette magát, a nő pedig kedvesen rám mosolygott, miközben kezet ráztunk.

  – Elijah és Ansel már itt vannak – szólt a nő a ház felé intve. – Ahhoz képest, hogy valakinek anyánk legújabb poklát is meg kellett járnia, képes volt előbb ideérni, mint ti.

  – Feltartottak – tárta szét a karját Klaus, majd egyből rám nézett, kifejezve ezzel, hogy rólam beszél.

  – Elijah hogy van? – igazítottam a fülem mögé egy kósza hajtincsem. Nem sokat tudtam Elijahról azon kívül, hogy az anyja elrabolta, aztán meg Klaus megmentette. Nem is igazán értettem, hogy tudná egy anya a saját fiát „elrabolni”, de mivel volt elég gondom nekem is, úgy döntöttem, erre már inkább nem vagyok kíváncsi. Annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztam Elijahval, elég jó benyomást tett rám, és reméltem, hogy nem esik komoly bántódása. Nem mintha egy Ősi vámpírt különösebben félteni kellett volna.

  – Fogalmazzunk úgy, hogy túléli. – Klaus arcáról lehervadt a mosoly. – Anyánk szörnyű emlékeket hozott felszínre, olyan dolgokat, amikről Elijah mostanáig talán olyan szinten megfeledkezett, hogy azt sem tudhatta, hogy valaha megtörténtek. Most meg minden ott van a fejében, minden szörnyű emlék, ami elől eddig menekülni próbált. Csak egy újabb ajándék anyánktól – tette hozzá gúnyosan, tekintetével Hayleyt követve, aki sietős léptekkel indult el a bejárati ajtó felé. Rebekah mosolyogva fordult felém.

  – Meglepő, tudom, de nem én vagyok a mai nap szenzációja – mondta, mire mosoly kúszott az ajkamra. Klaussal le sem tagadhatnák, hogy testvérek. – Gyere, Abby – intett a ház felé.

  – Ideje, hogy megismerj valakit – folytatta Klaus mosolyogva. Összevont szemöldökkel néztem rájuk felváltva. Megvolt a gyanúm, hogy vajon kivel fogok találkozni, de egy hang bennem azt súgta, kizárt, hogy Klaus éppen őt akarja bemutatni nekem.

            A bejárat felé lépdelve a Mikaelson testvérpár halk beszélgetése csupán háttérzaj volt számomra. Belépve a lakásba kellemes orchidea illat csapta meg az orromat. Ki hitte volna, hogy a vámpírok még erre is gondot fordítanak.

  – Szóval – néztem Klausra, hosszan megnyomva az első szótagot. Mindkét Mikaelson elhallgatott és érdeklődve fordult felém. Kissé zavarban éreztem magam a két átható szempártól. Klaus jellegzetes tekintetét már úgy, ahogy megszoktam, de az korántsem volt kényelmes, amikor két ilyen vesébe látó pillantás kereszttüzében voltam. – Ez egy olyan random erdőszéli ház, mint a múltkori? – Klaus elvigyorodott.

  – Múltkor is idejöttünk volna. Ha megélem a másnapot.

  – Megélted – vontam vállat. – Csak reggel törtem ki a nyakad – vigyorodtam el úgy, mint aki igazán büszke eme tettére. Titkon azonban próbáltam nem belegondolni a szavaim súlyába.

            Rebekah elismerősen csettintett.

  – Látom, nem unatkoztatok nélkülünk. – Mielőtt még rákérdezhettem volna a többes számra, hangokat hallottam kiszűrődni a másik szobából, melyek belém fojtották a szót. A szavak – pontosabban a szavaknak szánt hangok – ismerősek voltak. Legalább olyan ismerősek, mint a madarak éneke vagy az eső kopogása az ablakon. Az összes baba ugyanolyan hangon, pontosan ugyanúgy gügyögött. Tátott szájjal meredtem a másik szoba nyitott ajtajára. Klaus arcára vidám mosoly ült ki.

  – Ahogy mondtam – szólt. – Szeretnélek bemutatni valakinek. – Klaus a hátamra tette a kezét, hogy finoman taszítson rajtam egyet a szoba felé, nekem azonban mintha földbe gyökeredzettek volna a lábaim.

  – Ez a… – mutattam az ajtóra. Klaus érdeklődve figyelte, ahogy próbálom kipréselni magamból a szavakat. – Az előbb… – mondtam a vámpír szemeibe nézve. – A lányod. – Klaus szája sarkában megjelent egy kósza félmosoly.

  – Meg is nézed ma még, vagy inkább holnap? – kérdezte, én azonban teljességgel figyelmen kívül hagytam a nyilvánvaló gúnyt a hangjában. Rebekah rosszalló pillantást vetett a bátyjára, majd mellém lépett és szorított egyet a karomon.

            A szobába lépve olyan látvány fogadott, amire már teljesen fel voltam készülve, mégis megdöbbentett. Egy egészen apró kisember mászott most egyenesen felém a szőnyegen, miközben Hayley ott guggolt mellette és mosolyogva figyelte a kis csöppséget, mintha soha nem látott volna még ilyen szépet életében; valószínűleg így is volt. Kezei készenlétben álltak, mintha bármelyik pillanatban készen állna a lánya után kapni, ha az véletlen orra bukna.

            Klaus kislánya nevetve nézett fel rám. Szemeit az apjától örökölte; hatalmas, kék íriszeivel le sem tagadhatta volna, hogy egy Mikaelson. Az ajkai azonban Hayleytől voltak. Gyönyörű kislány volt.

            Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy attól függetlenül, hogy Klaust és Hayleyt nem egymásnak szánták az égiek, egy ilyen csoda nélkül, mint a lányuk, nem is létezhetnének békében az emberek. Az arca melegséget sugárzott, mosolya pedig egyből jobb kedvre derített.

            Tettem felé egy lépést, miközben Klaus haladt el mellettem. Odalépett a lányához, majd egy óvatos mozdulattal az ölébe kapta; még nem volt hozzászokva, hogy hogyan is kéne megérintenie a csöppségét. Magához szorította, majd nyomott egy puszit a homlokára. Úgy nézett rá, mintha el sem hinné, hogy a lánya nem csak, hogy létezik, de még a karjaiban is tarthatja őt.

            Sosem láttam még ilyennek Klaust. Úgy fürkészte a lánya arcát, mintha a boldogsága után kutatna a kislány szemeiben; és kétség kívül meg is találta azt.

  – Abigail – lépett egyet felém, majd úgy tartotta a lányát, hogy jobban szembekerüljön velem. A kis csöppség majdnem az egész markát vette a szájába, miközben csillogó szemekkel meredt rám. – Bemutatom Hope Mikaelsont. Ő itt a lányom.

            Közelebb léptem Klaushoz, majd a kis tündér felé nyújtottam a karom, várva, hogy mit szól hozzá. Nevetve kezdett a kezem után kapkodni, mire az apjának erősebben kellett tartania, nehogy kiessen a kezéből.

  – Gyönyörű – suttogtam elvarázsolva. Gyengéden megsimogattam Hope arcát, mire vigyorogva nyújtotta felém a kezét. Klaus megbabonázva figyelte a kislányát.

            Hayley lépett oda hozzánk, hogy megsimogassa a lánya buksiját, Hope azonban annyira megörült neki, hogy egyből felé kezdett nyújtózkodni, jelezve, hogy mostantól az ő ölében szeretne tartózkodni. Klaus óvatosan nyújtotta át lányát annak az anyjának, majd közelebb húzódott hozzám, hogy szembe kerüljön a kis csöppséggel.

  – Kismadár – súgta a fülembe. – Ez itt a Mikaelson család.

×          ×          ×

Hope jelenlétével szinte képtelen voltam betelni. Fel nem tudtam fogni, hogy lehet egy kisbaba mindenkit felülmúlóan ennyire gyönyörű. Valószínűleg a többiek is egy véleményen lehettek velem, mert miután nagy nehezen elszakadtam a kis tündér mellől és zuhanyzás után elvonultam a szobámba azzal a gondolattal, hogy aludni fogok, mindenki más ott maradt és továbbra is körülugrálták a kislányt, aki határozottan élvezte a körülötte lévő felhajtást. A ház azonban szép lassan elcsendesedett, én azonban akárhogy is forgolódtam, képtelen voltam aludni. A gondolataim egymást kergették, Cassietől egyenesen Hope-ig. Aggódtam a barátnőmért, aggódtam magam miatt, a gondolataim Marcel körül forogtak, arról nem is beszélve, hogy a sírás kerülgetett a hirtelen előtörő honvágyamtól. Szerettem volna Cassievel együtt visszatérni a normális életembe, oda, ahol a természetfeletti szörnyek csak a meglepően fantáziadús álmaimban kísértettek.

Magam is meglepődtem, miközben zavaros gondolataim között csak egyetlen egy volt, ami most kivételesen örömteli és kellemes volt. Klaus és a családja. Akármilyen fura is volt a kapcsolatom az Ősivel, ma egy újabb oldaláról ismerhettem meg. Egy olyan oldaláról, amit a családján kívül senki sem ismerhetett. A világért sem mondtam volna ki, de ahogy ma figyeltem a hibridet, olyan érzésem volt, mintha hirtelen megérteném és elfogadnám minden gaztettét – még azokat is, amikről nem is tudok. Márpedig ebből jó sok lehetett. Még mindig nyomasztott a gondolat, hogy vajon mire kellhetek neki, mégis milyen tervnek vagyok én a szerves része, félálomban azonban már csak arra tudtam gondolni, hogy bármi is legyen az, ha muszáj részt vennem benne, remélem, legalább a családjáért teszi. Na, meg persze, nem mellékesen azt is szerettem volna, ha hamar lerendeznénk, én életben maradok és Cassievel együtt eltűnünk New Orleansból.

Már éjfélt üthetett az óra, amikor felriadtam a félálomból. A gondolataim egyszerűen nem hagytak aludni. Bosszúsan másztam ki az ágyból. Ahogy csupasz lábaim a hideg padlót érintették, egész testemen végigfutott a hideg. Magamra kaptam a puha köntösömet, majd megindultam a konyhába egy pohár vízért. Azonban ahogy felkapcsoltam a villanyt, majdnem szívinfarktust kaptam.

  – Jézusom! – kaptam a szívemhez a kezem. Klaus a pult szélét markolta, karjain kidagadtak az erek.

  – Nem talált. Sajnos én jöttem helyette – nézett hátra rám a válla felett. Próbált könnyednek tűnni, hangját azonban teljesen átitatta a feszültség.

  – Minden rendben? – léptem mellé, majd felfelé nyújtózkodtam, hogy leszedjek magamnak egy üvegpoharat; a polc azonban túl magasnak bizonyult az alacsony termetemhez. Klaus egy darabig érdeklődve figyelte, ahogy minden erőmet beleadva küzdök a pohárért, míg végül megunta és egy hangos sóhaj kíséretében lazán felemelte a kezét és levette nekem. – Köszönöm – morogtam, majd a csaphoz léptem egy megeresztettem a vizet.

  – Marcel most hívott. – A kezem megállt a levegőben. Hirtelen lepergett előttem minden; az első találkozásom a vámpírral, Cassie, Marcel csókja, majd ahogy eltolom magamtól Cassie miatt. Meg kellett volna már beszélnem vele a dolgokat.

A víz halkan csobogott, betöltve ezzel a közénk telepedő csendet. Végül a vízsugár alá tartottam a poharat, és hagytam, hogy színültig teljen.

  – És? – kérdeztem vissza könnyedén.

 – Érdeklődött a holléted felől. Nagyon a szívén viseli a sorsod, ahhoz képest, hogy az én felelősségem vagy.

  – Nem vagyok senki felelőssége. Ha nem tűnt volna fel, felnőtt ember vagyok – jegyeztem meg. Képtelen voltam kiigazodni Klauson. Az egyik pillanatban kedves velem, úgy viselkedik, mintha teljes biztonságot nyújtana, majd hirtelen olyan rideg lesz, hogy az ember legszívesebben sírva menekülne egy pszichológushoz, aki képes helyretenni a Klaus által lerombolt önértékelésért. Nem tudtam mást tenni, mint folyamatosan alkalmazkodni a hangulatához. Nem akartam gonoszkodni azon ritka pillanatokkor, amikor éppen kedves volt hozzám. Ki akartam élvezni azokat a perceket.

  – Nem te voltál a beszélgetésünk főtémája – közölte, mire megrándult az ajkam. Nem is reméltem, hogy így volt, de a szavai most mégis rosszulestek kissé. Magamban hálát adtam az égnek, hogy háttal álltam neki. – Egész hatékonyan tevékenykednek otthon, amíg mi a lányunkkal nyaralunk.

            Érdeklődve fordultam szembe az Ősivel.

  – Becserkészte drága kis családunk többi tagját is – folytatta, mivel én továbbra sem szóltam egy szót sem. – Cami segítségével elkapta Kolt és Finnt. Nem hiába voltam mindig is ilyen büszke Marcellusre. Bármilyen feladatot adtam neki, szinte mindig hibátlanul végezte el. Kivéve azt, hogy tartsa távol magát a húgomtól. – Klaus gonosz mosolyra húzta a száját, az én arcom azonban rezzenéstelen maradt. Próbáltam úgy tenni, mintha nyugodt lennék, miközben úgy éreztem, mintha bomba robbanna az agyamban. Teljesen megfeledkeztem a beszélgetésről az erdőszéli házban, ahol szóba kerül, hogy Rebekah és Marcel anno közelebb kerültek egymáshoz. Persze akkor még éppen, hogy csak felfigyeltem Marcelre, és nem érdekelt különösebben, mennyire volt komoly az a kapcsolat, vagy, hogy egyáltalán, hogy ért véget. Rebekah pedig most újra képben volt, és ahogy felelevenítettem magamban a Mikaelson lány gyönyörű vonásait, bukfencet vetett a gyomrom. Mégis miért dobna el Marcel egy ilyen gyönyörű nőt? Egészen különös oka kellett, hogy legyen, hogy ők szétmentek.

            Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy. Épp elég volt megtudni, hogy a legjobb barátnőmmel valaha igencsak nagy szerelem volt az övék, és habár néha eljátszottam a gondolattal, hogy ő lehet a nagy Ő, ez már az elején lehetetlennek bizonyult. Ha valami ilyen komplikáltan kezdődik, annak jobb, ha minél hamarabb véget vet az ember.

            Megköszörültem a torkom.

  – Most célozgatsz? – néztem a szemébe, ami meglepően sötétnek tűnt a lámpafényben.

 – Van mire célozgatnom? – kérdezett vissza. Bár ügyesen rejtegette, még mindig látszott rajta, hogy feszült volt.

  – Feltételezem, nem tennél ilyen utalásokat, ha nem tudnád, mi a helyzet. – Klaus elvigyorodott.

  – Mesélj, Kismadár, mi a helyzet? – vonta fel a szemöldökét. Zavartan haraptam bele az ajkamba. Vajon tényleg nem tudja?

  – Nem beszéltél Marcellel?

 – Épp az előbb. Ahogy mondtam – felelte. Idegesen kezdtem dobolni a lábammal. Felettébb kínos volt erről Klaussal beszélni.

  – Hagyjuk – ráztam meg a fejem. – Visszamegyek, megpróbálok aludni – tettem le a poharat és elindultam vissza a szobámba, de Klaus elkapta a csuklómat, és nevetve húzott vissza.

  – Ugyan már! Meséld el, mi történt. Elvégre Marcel a fogadott fiam, te pedig… – Arcán egyre jobban elhalványult a mosoly. Tettem egy lépést hátra és leültem a székre vele szemben. Kíváncsi vártam, hogy kitalálja, mi is vagyok pontosan. – Te pedig most itt élsz velünk. Szóval? – Egy darabig felvont szemöldökkel meredtem Klausra, majd hitetlenül elnevettem magam.

  – Hűha – bólintottam elismerően. – Ez aztán az ütős indok – mondtam, de azonnal elhallgattam, mert hirtelen hangos sírás töltötte be az éjszakát. Klaus teste egyből megfeszült, tekintetét a lánya szobájára szegezte. Hope keserves sírásba kezdett, az apja pedig éppen akkor indult meg a szoba felé, amikor mindketten meghallottuk Hayley csitító hangját. Klaus karja után nyúltam, és finoman megrángattam a pólója ujját.

  – Hé – szóltam kedvesen. – Nincs baja – mondtam, mert láttam az elszántságot az arcán, mint aki kész arra, hogy mindenkit lemészároljon, aki csak ránéz a lányára. – Csak rosszat álmodott. Vagy éhes.

  – Rosszat álmodott – ismételte Klaus, miközben visszadőlt a pultnak. – Nem akarom, hogy rosszat álmodjon.

  – Ezt nem tudod irányítani – mosolyogtam rá.

  – Mi van, ha olyan alakok bukkannak fel álmában, akiktől megijed?

  – Ezért hívják rémálomnak – kontráztam, de Klaus mintha meg sem hallotta volna.

  – Olyan szörnyek, akiktől nem tudom megvédeni. Sem álmában, sem a valóságban

  – Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldököm. Klaus elfordította a fejét és kinézett az ablakon.

  – Attól tartok, most valami minden eddiginél veszélyesebb közeledik. – Pár pillanatnyi habozás után rám emelte a tekintetét. Kicsit előrehajolt, mintha valami bizalmasat akarna mondani. – Esther ugyan egy szörnyeteg, de a maga módján mindig küzdött a családjáért. Az már más kérdés, hogy mi ennek csak a kárát láttuk. Az anyám erős. Mégis volt valaki… egy valaki, akit nem tudott legyőzni. Ha a mesék igazak – tárta szét a karját, mint aki maga sem hiszi, hogy valóságos dologról beszél. –, a legidősebb nővérünk nem pestisben halt meg, ahogy azt anyánk mondta. Dahlia eljött érte, ahogy eljön majd minden generációnk elsőszülöttjéért. – Klaus szavai hallatán meghűlt bennem a vér.

  – Ki az a Dahlia? – kérdeztem olyan halkan, ahogy csak tudtam. Klaus sokatmondó pillantást vetett rám.

  – Esther nővére. A nagynéni.

  – És ez igaz? – kérdeztem. – Tényleg eljönne… Hope-ért?

  – Nem tudom – rázta meg a fejét feszülten. Sosem láttam még ilyen tehetetlennek. – Pontosan erről fogok beszélgetni anyámmal a halála előtt. – Összevont szemöldökkel dőltem hátra a székemen.

 – Hogyan akarod megölni? – kérdeztem. Klaus mélyen a szemembe nézett. Tekintete hirtelen megváltozott, arcán furcsa árnyék suhant át. Mintha hirtelen észbekapott volna, hogy ezeket a dolgokat nem szabadna velem megbeszélnie.

  – Az már a holnapi nap titka. Meg kell beszélnem a testvéreimmel. Sajnos nem Dahlia az egyetlen gondunk. Esther felkészített egy újabb testet, ezúttal Rebekah számára, ha ő úgy dönt, hogy a halandó életet választja. Név szerint Cami lenne a befogadó test. Aki egyébként jóban van Davinaval. Így valószínűleg teljesülhet a vágyad, hogy találkozz a sorstársaddal, mivel mire hazatérünk, minden bizonnyal ott fog sündörögni Cami körül. – Davina nevének hallatára felcsillant a szemem. Egészen idáig teljesen meg is feledkeztem a találkozónkról – pontosabban a határidőről, amit ő szabott ki nekem azt illetően, hogy döntsem el, ki akarom-e nyírni Klaus vagy sem.

            A vámpír szemébe néztem, aki most úgy fürkészte az arcomat, mintha valami reakciót várna. Eszembe jutott az elmúlt nap, az Ősi viselkedése, nagyjából minden, ami miatt eszem ágában sem volt szövetkezni ellene.

  – Mikor érünk haza? – kérdeztem úgy, mintha teljesen mellékes információ lenne. Klaus vállat vont.

  – Két vagy három nap múlva – mondta, mire kikerekedett a szemem, de mielőtt szólhattam volna, nyílt a gyerekszoba ajtaja, és Hayley lépett ki rajta, karjában a kicsi Hope-al. Arcán meglepettség futott át, amikor meglátott minket.

  – Éjszakai találkák? – kérdezte fáradtan, majd halvány, sejtelmes mosoly ült ki az arcára. Sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt. – Nem mondom el Marcelnek – kacsintott rám, mire értetlenül néztem rá. Klaus elvigyorodott.

  – Az még oké, hogy én poénból ugratlak vele, de ha már Hayley is megjegyzéseket tesz, akkor valaminek tényleg történnie kellett.

  – Azt hittem, holnap indulunk haza – mondtam, teljesen figyelmen kívül hagyva, amit mondott. Hayley elővette Hope cumisüvegét, majd csatlakozott köreinkbe. – Kérlek, Klaus, holnap dolgom van New Orleansban – fogtam könyörgőre, mire Klaus arcán még szélesebb lett a vigyor.

  – Milyen dolgod? – kérdezte.

  – Klaus, ne légy illetlen. Semmi közöd hozzá – torkolta le Hayley, de nem tűnt úgy, mint aki igazán komolyan gondolja. Kétség kívül jól szórakoztak rajtam.

  – Amikor eltűntél két napra, elhatároztam, hogy ezentúl jobban odafigyelek rád. Már a kezdetekkor nehéz volt rád találni, arról nem is beszélve, hogy idecsalogatni sem volt könnyű. Azóta pedig rendszeresen veszélybe kerülsz, szóval szerintem érthető az aggodalmam – darálta, én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy épp most sorolta fel, miért is kéne szövetkeznem Davinával.

  – Nem nevezném aggodalomnak – morogtam. –, sokkal inkább paranoiának. – Azzal felálltam és elindultam a szobámba. Még hallottam Hayley hangját, ahogy arról az én személyes szabadságomról kezd beszélni, én viszont már hallani sem akartam Klaus válaszát. Becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, majd csalódottan bújtam be a takaróm alá.

            Fogalmam sem volt, mégis hogy kéne Klaushoz viszonyulnom. A kapcsolatunk már most túlságosan összetett volt. Nem tudtam, ő hogy áll velem, az pedig, hogy én mit gondoltam róla, percről percre változott. Amikor kedves volt hozzám, kedveltem; mintha csak örültem volna hozzám intézett jó szavának. Amikor azonban – és ez volt a gyakoribb eset – önző tuskóként viselkedett, egyszerűen ki nem állhattam.

             A félelmem azonban, hogy Davina mit fog tenni, ha nem jelenek meg holnap alkonyatkor, sokkal jobban lekötött. Most még több gondolattal, még több problémával a fejemben forgolódtam tovább az ágyamban, esélyét sem látva annak, hogy ma éjszaka egy percet is aludni fogok.

            Másnap hajnal körül ébredtem. Fáradtan konstatáltam, hogy nagyjából két órát sikerül aludnom. Csoszogva sétáltam ki a nappaliba, ahol legnagyobb meglepetésemre már az egész család ébren volt. Hope éppen Klaus ölében ült, és nevetve nyúlkált az apja arca felé. Hayley mosolyogva figyelte a lányát, Rebekah pedig éppen Anselnek magyarázott valamit.

  – Kávét? – lépett elém Elijah mosolyogva.

  – Kérek – feleltem, de ekkor már közel sem Elijahra figyeltem. A szoba túloldalán, közvetlenül a bejárati ajtó melletti vezetékes telefont vettem szemügyre. – Az a telefon működik? – fordultam az idősebbik Mikaelson felé. A készülékre meredt, majd bólintott.

  – Nagyon régen használtuk már, de igen. Miért?

  – Csak kérdezem – ráztam meg a fejem, majd átvettem a kávém. – Hogy vagy?

            Elijah vállat vont, majd Hope felé bökött a fejével.

  – A kis tündér mindannyiunk életébe fényt hoz. Ameddig vele vagyok, olyan, mintha meg tudnék feledkezni a problémáról. – Elijah a pultra könyökölt. – Többé-kevésbé – tette hozzá, mire elnevettem magam. A vámpír odasétált a többiekhez, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy senki sem figyel rám, a telefonhoz sétálta. Leemeltem a helyéről, majd kiléptem a nyitott ajtón, és jobbra léptem, ahol épp beláttam a szobába az ablakon. A telefon zsinórja azonban ekkor már megfeszült, így nem tudtam messzebb menni. Gondolkodás nélkül ütöttem be a számokat, és vártam, hogy Marcel felvegye a telefont. Idegesen csavargattam a zsinórt, már az ötödik csengésnél tartottam, de még mindig semmi. Aztán a vonal végre kattant, és meghallottam Marcel hangját, aminek most még a szokásosnál is jobban örültem.

  – Halo?

  – Marcel! Abby vagyok. Sürgősen beszélnünk kell! – hadartam azonnal.

  – Abby! – szólt megkönnyebbülten. – Hála Istennek! Klaus mondta, hogy vele vagy, de szerettem volna személyesen is beszélni veled. Minden rendben?

  – Ami azt illeti, nem igazán – köszörültem meg a torkom. – Szükségem van rád. El kell mennem innen. – A vonal túlsó végén csend volt. Idegesen haraptam az ajkamba. Nem igazán volt időm most arra, hogy rá kelljen beszélnem erre Marcelt.

  – Hova akarsz menni?

  – Vissza New Orleansba – feleltem türelmetlenül.

 – Abby… hidd el, Klaussal biztonságban vagy. Esther újabban nagyobb fenyegetést jelent, mint eddig. Cassie is a városban van még, én pedig pont a két legszélsőségesebb Mikaelsonra vigyázok. Nem tudnék figyelni rád…

  – Marcel! – vágtam a szavába. – Ez nagyon fontos. Beszélnem kell Davinával.

  – Davinával? – kérdezett vissza döbbenten. – Mégis miről?

  – Azt… – haraptam az ajkamba. Davina megmondta, tudni fogja, ha beszélek erről bárkinek is, még ha Marcelnek is. – Azt nem mondhatom meg. De nagyon fontos, ha nem tudok vele találkozni…

  – Abby, nem sokszor mondok ilyet, de hidd el, az a legjobb neked, ha most Klaussal vagy.

 – Marcel – vágtam a szavába kétségbeesett hangon. – Komolyan beszélek. Te vagy az egyetlen, akire számíthatok.

A vonal végén csend volt. Idegesen tekergettem az ujjam köré a telefon zsinórját, miközben befelé pillantgattam a nyitott ablakon. Tekintetemmel egyből megtaláltam Klaust, aki éppen boldogan mosolygott a többiekre. Összeszorult a szívem.

  – Jól van – hallottam meg Marcel hangját, mire nagy kő esett le a szívemről. - Hol vagy?

×                     ×                     ×

  – Még egyszer köszönöm – fordultam Marcel felé az autóban, amikor átléptük New Orleans határát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz megszökni Klaustól, de legnagyobb örömömre könnyű volt kihasználni, hogy az összes gondolatát lekötötte a lánya. Elég volt annyit mondanom, hogy elmegyek levegőzni, de mivel Klaus egyáltalán nem figyelt rám, sokkal inkább intéztem Elijahhoz a szavaimat. Ő csak annyira kért, hogy ne maradjak sokáig, mire én bólintottam, és sietve hagytam el a házat. Marcel felszedett az autóval, és már meg is indultunk New Orleans felé. Nem mondtam el neki, hogy végtére is mit csinált az egész család a házban, hiszen Marcel nem tudott Hope létezéséről. Ő még abban a hitben élt, hogy a kislány meghalt, én pedig nem szándékoztam beszámolni neki Klaus titkairól.

  – Ezt megint én fogom megszívni – morogta Marcel. – Biztos vagyok benne, hogy Klaus egyszer még miattad fog kinyírni. – Nem szívesen kevertem bajba Marcelt, főleg nem Klaus ellen, de most úgy éreztem, muszáj kissé önzőn viselkednem. Beszélnem kell Davinaval. – Különben is, miben mesterkedtek ti ketten Davinaval? Ő is szereti belekeverni magát a lehető legnagyobb bajba. Először lenyúlja a fehértölgyet, aztán meg összebarátkozik az egyik legveszélyesebb Mikaelsonnal. Nektek, boszorkányoknak időnként elmegy az eszetek?

  – Lehetséges – húztam el a számat bocsánatkérő tekintettel. Marcel leparkolt az utcán, nem messze a Szent Anna templom előtt, ahová megbeszéltük a találkozót a boszorkánnyal. – Ne haragudj. – Marcel erősen szorította meg a kormányt.

  – Nem haragszom – mondta. – Csak a helyzet így is elég bonyolult, ti pedig egyáltalán nem könnyítitek meg. Sőt – rázta meg a fejét, majd kinézett az ablakon, mintha csak véletlenül sem akart volna látni engem. Felé nyújtottam a kezem, hogy megérintsem a karját, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam, és inkább visszaejtettem magam mellé. Marcel lassan fordult felém. – Ígérd meg, hogy Davinával nem keveritek magatokat még nagyobb bajba.

  – Ígérem – bólintottam mosolyogva, bár magam sem voltam biztos abban, hogy eleget tudok majd tenni a kérésének. Éppen rávettem volna magam, hogy kiszálljak a kocsiból, amikor Marcel hirtelen megragadta a karomat, magához húzott és szorosan megölelt. Először azt sem tudtam, hogy kéne reagálnom, de az ölelése annyira ismerősnek tűnt, és annyira biztonságosnak, hogy szinte ösztönösen bújtam hozzá. Tudtam, hogy meg kell beszélnem vele a dolgokat, de addig is megengedtem magamnak, hogy ha utoljára is, de úgy ölelhessem meg, ahogy én szerettem volna.

            Lassan húzódtam el tőle.

  – Mennem kell – mondtam, majd meg sem várva a választ, kipattantam az autóból és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem néztem vissza Marcelre, pedig tudtam, hogy ő engem figyel. Céltudatos lépésekkel indultam meg a templomhoz. Az árnyékból egy alacsony termet lépett elő. Félelem kezdett úrrá lenni rajtam, azonban ahogy közelebb értem, Davinát véltem felfedezni.

  – Abby – szólt. – Hát eljöttél. – Hangjában nem volt se öröm, se bánat; teljesen közömbös volt.

  – Nem igazán volt más választásom – morogtam, hangszínem ellenére azonban mosoly ült ki az arcára.

  – Átgondoltad? – kérdezte azonnal a dolgok közepébe vágva. Óvatosan bólintottam, bár magam sem voltam biztos abban, hogy jó-e, amit teszek. Davina közelebb lépett; arca meglepően sápadt volt a lámpa fényében. – Na, és? Hogy döntöttél?

Bevallom, jogosan utálhattok most, hiszen késtem vagy két hetet, vagy még többet. Ennek ellenére remélem, hogy az utálat irántam hamar elmúlik és tetszett a rész.:) Tényleg nagyon sajnálom, hogy így alakult, és mondhatnátok, hogy nyár van, semmi dolgom, akkor meg miért nem tudtam időben érkezni. Nos, a probléma az volt, hogy a nyár valóban elkezdődött, én azonban elég elfoglalt voltam. Nem lepődnék meg, ha a fejezet vége felé ti éreznétek a minőségromlást, ez annak az oka, hogy egyszerűen elfogyott az ihlet. Igen, velem is előfordul. Az ötlet meg volt, pontosan tudtam, hogyan akarom befejezni a fejezetet, de számtalanszor töröltem ki, ki tudja hány sort, mert borzalmasnak ítéltem meg. Most sem vagyok kibékülve vele, de úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább, igazán közzé kéne már tennem. Így hát itt van, és őszintén remélem, hogy elégedettek vagytok vele, és egy kis visszajelzést is kapok majd.:) (esetleges hibákért elnézést, nagyon siettem vele.)

És akkor az elmaradhatatlan kérdések:

1. Mit gondoltok, hogy döntött Abby?

2. Klaus mit fog szólni a lány eltűnéséhez?

3. Hogy határozott Abby a Marcellel való kapcsolatáról?

4. Klaus tényleg segíteni fog Abbynek Cassie ügyében? És ha igen, hogyan?